Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége
még, óvodába jártunk el. Anyám délután
jött értünk, dolgozott.
Amíg kinn vártunk a húgommal,
tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk
az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz,
ezt többször szinte mindennap.
Majd összesítettük az eredményt.
Olyan volt az egész, mint egy kötelező
feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett
szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.
Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden
kis vízfoltot útközben is, talán azóta
sem érti.
Ha sütött a nap néztünk tükörképet,
játszottunk az árnyékokkal.
Igazat tettünk hamis mellé.
Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy
éppen tél vége még, és mindketten tudjuk:
ebben a harcban nincs győztes,
egyikünk sarkát sem éri víz,
tükörképeinket megvilágítja a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése