Mozdul rezzenve a levél,
lecsöppenő vízgyöngyöt
hintáz libbenőn a szél,
mint síró ember szeméből
könnyként földre csordul,
majd homályos köddé válva,
a légbe csavarodik fel,
a levélen újra megtapad,
és könycseppet formázva
megint a földre szalad.
S így tovább, a gözölgő
kertben pára gomoly halad,
melyben látom arcod
kirajzolódni a sápadt nyír alatt…
a kósza fények földre érnek,
a cseppeket a levélről
lassan felszárítja a Nap,
a köd oszlik, s csak a szél jár
magányosan a kertek alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése