" Várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,
mint az őrök a reggelt."
Zsoltárok 130,6
„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!"- hangzik a zarándokének első sora. A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék.
Avagy valóban van-e visszhangja az emberi szónak? „Kicsodánk van az egekben?" Mi az, ami ezt a távolságot fölemészthetné?
Az odalent lévő el akar jutni Isten színe elé, nem takargatja elesettségét, kiált, mindhiába csitítgatják. Még szavait sem hajlandó megválogatni, emlékezteti Istent arra, ami rajta áll, hiszen a találkozás feltételéül Ő szabta meg a bocsánatot, ha nem szolgáltatja ki, ha magánál tartja, úgy ezt az akadályt ember nem hághatja át: „Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" (4.v.)
Mit tehet az alant lévő?
Várakozik, sőt jobban várakozik, egész lényével teszi, és elindul.
A templomba vezető lépcsősor, az egész szertartás ezt a várakozó elindulást, úton lévő várakozást jeleníti meg. Fokról fokra szól az Istent szólásra bíró de profundis clamavi. Olyan responsorium-forma ez az ének, amelyben a válasz helyén nagy csendtérségek vannak: így mutatja meg az elhagyatottság mértékét Istennek. „A létező alany ténylegesen csak úgy gondolható el, hogy megadjuk neki a szót." (Marcel)
De várakozhat-e intenzívebben a lent élő ember a magasságban lakozó Istennél? Aki időről időre mérhetetlen hallgatásba burkolódzik, várván várva, hogy a hallgatás égnyi paizsát áttörje a reá vágyakozó emberi szó?
Isten hallgatását csak a vele való együtthallgatás enyhítheti. Válasza helyett nincsen válasz, amiképpen szava helyett sincsen szó, amely az övé mellé állhatna. Aki Isten megszólalására várakozik, az az Ő csendjébe lép. Kiált és hallgatózik, és ismét kiált. Mígnem kiragadja Istent a hallgatásból. Hogy, mire a templomba ér, mikor megállna az oltár előtt, Isten is odaérjen.
A lent élő az oltárnál találkozik az alászállóval
Az elhagyatott ember az elhagyatott Istennel az áldozatban ismernek egymásra.
Az áldozatban, ahol Isten a legelhagyatottabb emberként emeltetett föl, szenvedett és megmutatta magát az Őt elhagyónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése