Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
hosszú fénycsíkok:
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
vakítva, sárgán, akár a magnézium.
Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
vaáli erdőben vajda jános,
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
követnek a fekete fák közt.
Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
a fejem fölött!
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.
Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
és rádiumszenny,
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
mint sírokban talált, régi aranypénzek.
Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
A magukra maradt fák a szélben
az eget karmolásszák.
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése