Az elkínzott, cserepes földön,
a sivatagi ég alatt
örökre-üres, szikkadt medrek,
örökké szomjazó kutak.
Emléked gyötrő délibábja,
üszkösült seb, lüktet a tájban,
a nyár eszelős lobogása
magába ölel, lángruhában
a mindenségnek fölmutat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése