Minden, ami igazán fontos, csöndben történik.
Csöndben pattan a rügy és nyílik a virág,
Csöndben hajnalodik és alkonyodik.
Csöndben, lehunyt szemmel látunk túl a láthatón.
Csöndben, lábujjhegyen lehet csak lényünk belső rejtekébe lépni,
ahová Jézus is elvonult, még tanítványai elől is.
Hol egy hegytetőre, hol a pusztába, oda, ahol a Hang beszélt vele.
Ilyenkor nem volt magányos, csak egyedül maradt.
Látszólag egyedül.
Az ilyen egyedüllét nem délibáb.
Nem a csalódottak menedéke,
nem a rezignáltan menekülők elefántcsonttornya,
hanem az elfelejtett kozmikus dimenzió,
a megcsendülő csend dimenziója,
ahol összeér az ég a földdel, az innen-való a túlnan-valóval.
Ahol mindig kigyullad valami csipkebokor, mint Mózesnek a pusztában,
és beszélni kezd hozzánk Isten.
Ebben a csendben mi is otthon lehetünk:
az elhagyott Óhazában, bárhol, bármikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése