Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése