Zelk Zoltán: Nem volt jogom

válladra raknom életem, 

hogy te viseld el az elviselhetetlent - 

hogyan viseljem el? 

Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, 

és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik. 

Minden zaj csenddel végződik. 

Minden valami semmivel végződik 

és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot, 

értelmetlen sötét zsalu-szemek 

ölelik magukba arcomat. 

Minden nap estével végződik. 

Kaput keresek, hol nem áll angyal, 

egy szemet, mely nyitva maradt 

s azt mondja nekem: értelek. 

De minden zaj csenddel végződik. 

Ilyenkor a templomokat is bezárják, 

az Isten magára csavarja 

gomolygó, vastag, sokredős ruháját – 

minden valami semmivel végződik. 

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie, 

a koldusok bokrok alá húzzák magukat, 

a tücsök ciripel. Este lett. 

S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Kálnoky László: Elhárító kíváncsiság

                                   1 

Bárcsak titkos hatalma volna a költők szavának, 

megakadályozni a Rontást, 

elüldözni a lesben álló árnyékokat 

a csak homályosan ide látszó 

távoli partokról, levegőből vagy víz alól, 

megállítani a mérget hömpölygető hullámokat, 

életre segíteni a fuldokló halakat, 

tejet, húst és kenyeret adni 

a felpuffadt hasú, kóróvá száradt lábú, karú, 

fekete bőrű gyermekeknek, 

kitépni az átok faját tápláló gyökeret

a szurokfekete temetőföldből, 

ózonnal telíteni a kőszénbűzt és benzingőzt árasztó levegőt, 

megtisztítani az eltömődött légzőhólyagokat, 

meggyógyítani a gyulladt nyálkahártyákat a ziháló tüdőkben, 

eltávolítani a szakadatlan szorongást a szívekből, 

látni a mosolygó öregeket, fecsegve hadonászó 

unokájukkal térdükön, a ház előtt, 

mely nem fenyegeti omlással őket, 

nem szakad rájuk egy napon, tűzeső közepette. 

Kár, hogy a legerősebb szónak sincsen ilyen hatalma, 

hogy kívánságaink valami ismeretlen messzeségbe szállnak 

a közönyös szelekkel, hogy nem bízhatunk korlátlanul 

a sötét köpenyben közeledő, arcukat eltakaró 

ezredvégi évtizedekben.   

                                   2 

Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, 

hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, 

fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. 

Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, 

mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, 

ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, 

egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul 

egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt 

a földön, amióta nem vagyok lakója már, 

ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, 

vagy kipusztította egy szálig önmagát. 

Igaz, az utóbbi, szomorú esetben 

könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, 

és csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, 

az okok és okozatok ismeretlenek 

maradnának. Kielégületlenül kellene 

újabb száz évi álomra hajtani fejemet, 

sőt azontúl feltámadni se vágynék, 

hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes 

a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, 

amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, 

amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, 

akármilyen mély is a sírja, 

akármilyen sötét az éjszakája.  

Hűség

„ A jó barátok mindig egymás mellett állnak, történjen bármi. 

Amikor azt mondják, „örökké”, úgy is értik.” 

Donna Fargo

Nagy István Attila: Hajózásra ítélve

mostanában összegyűltek a kérdések: 

kívül is belül is 

találkozom valakivel látom a szemén beszélni akar 

csak kérdései vannak 

egyforma hiányok buknak ki a szájon 

a mellkas ugyanattól a sóhajtól süllyed 

meg emelkedik 

az első mondatok százféle változatban 

az otthontalanság korélményét rajzolják 

a munkában a családban a magánélet köreiben 

de pontatlanok a kérdések és feleletet adni 

csak a jól megfogalmazott kérdésekre lehet 

a sejtés szorítja össze a torkokat 

a gyomoridegek lassú remegése

a szív meg-megújuló ritmuszavarai 

a térdek a bokák nyugtalansága 

tompa elvágyódás születik meg az agyban 

de parttalan élmény ez is akárcsak a döbbeneté 

hogy megmozdult a talaj alattunk 

a csillagok fénye a parti fény 

ami vibrálni kezd mielőtt végleg eltűnik 

hajózásra ítéltettünk   

Somlyó Zoltán: Miért?

Már nem bir el a talpalattnyi föld, 

s már nem győzöm az arcát ütni, rugni; 

és kérdeni, mért állok egy helyen? 

s mért gyengülök, ha el akarok futni? 

Mért szerettem meg a kívánkozások 

föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét? 

Mért hallja meg koponyám fakó csontja, 

minden lépésem átkozott neszét? 

Mért áll az ember csöndbe! 

Mért fáj a fáknak zöldje! 

Mért bomlik ráncba száz selyem, 

hideg nyoszolyás éjjelen! 

Mért villog asszony válla! 

S ezer asszonyhaj-párna, 

mért gyúl ki halvány éjszakán? 

S mért nézek mindig hátra?!... 

Mért nézek mindig hátra?...  

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

" Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át.. 

"Így köszönnek a kibújó 

hóvirágok, ibolyák.  

" Jó reggelt, szél, fellegek, 

jó reggelt, te szép világ!" 

Bólogat a kék ibolya, 

nevetgél a hóvirág.  

" Jó reggelt, fa, kis bogár, 

mikor hajt rügyet az ág? 

Mikor lesz az ágon levél, 

levelek közt száz virág?" 

" Jó reggelt, virágszedők, 

Örül, aki minket lát..." 

Jő a tavasz, hirdetik a 

Hóvirágok, ibolyák.

Zelk Zoltán: Meghalt az isten

Szaporodjatok sokasodjatok 

gyártsatok atomot 

építsetek panelkaszárnyákat 

és tűzzetek fejfánák 

a tetejükre tévéantennákat 

gyújtsátok föl a csendet 

töröljétek le az egekről 

a fecskét a varjat 

ne irgalmazzatok 

se tigrisnek se nyúlnak 

ne kegyelmezzetek 

se rétnek se hegyeknek 

zúzzátok be mint részegek a tükröt 

a Holdat 

kiáltsatok Dávid királyra: Ácsi! 

se őt se mást ne hagyjatok senkit se muzsikálni------ 

(Meghalt az isten: 

„ Én meghalok, rátok hagyom a földet. 

Lássuk mire mentek, ha nélkülem.") 

(1973)

Zelk Zoltán: Fehér

Csukott szájnál némább városok. 

Robaj nélkül beomló hegyek. 

Vinnyog a szél, szűköl az eső —: 

ázott szemű, látod az eget, 

látod csontváz varjak fehér vonulását?

Zelk Zoltán: Mint a szikla

Mert elfáradt, leült a kocsiútra, 

mert háta fájt, megtámasztotta volna, 

szerencséjére éppen arra járt 

egy platánfa csavargó árnya 

s a földönülőt megsajnálta, 

platánná változott. 

Micsoda áldozat! 

moccanatlanul állni, 

mikor árnykorában 

házak falára mászhatott 

futkosott folyók hátán, 

s ha meghalni lett volna éppen kedve, 

elmerülhet a déli napsütés 

óceánjába vagy 

fölfalni kínálja magát 

a kígyószájú éjszakának. 

De hagyjuk a platánná változott 

árnyat, azóta biztosan kivágták, 

hiszen nem hogy a kocsiúton, 

de járdaszélen s a parkokban sem 

szívesen látott vendég, akinek 

ága és lombja van, 

akin gerle és rigó pihenhet - 

kérdezzük meg, hogy mi történt a fáradt 

emberrel, fölállt-e már vagy ott ül még 

a gépkocsik forgatagában 

ezer évig vagy annál is tovább 

moccanatlan, s hosszúéletű 

lesz mint a szikla 

melynek tövéből meghalni szökött------ 

(1974)

Zelk Zoltán: Pillanat

Könyökölve, mint híd-karfára, 

a szeptemberi délutánra, 

két perc rése között rálátva 

a teljesség pillanatára, 

a csordulásig teli tájra, 

a fák öntelt diadalára - - -  

folytathatatlan, mondhatatlan; 

folytatnám még, de csak szavam van.

Tóth Árpád: Ez a nap is

Ez a nap is, 

Mint a többi. 

Elmúlt. Vége. 

Ez az est is, 

Mint a többi. 

Eljött. Béke. 

Szerény béke, 

De hálával 

Veszem ezt is, 

Jó pihenni, 

Ha az ember 

Csatát veszt is.

Furcsa béke: 

Hallgat, talpig 

Feketében, 

Mint egy titkos 

Esti virág, 

Mely az ében 

Alkonyatban 

Nem egyéb, csak 

Néma illat, 

Mit az ember 

Behunyt szemmel 

Mélyre szívhat, 

Elmosódva, 

Álmosodva 

Nem keresve, 

Milyen lehet 

Az illatnak 

Szirom-teste: 

Szép virág-e, 

Mint az ifjú, 

Mint a pőre 

Rózsabimbók 

Hajnalszínű, 

Gyenge bőre, 

Vagy csak fáradt,

Régi rózsa, 

Mely reggelre 

Széthull némán, 

Föld porával 

Elkeverve? 

(1927)  

Prókai Árpád: Kőkemény szív

„ Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.” 

(Jób 41:24)     

          Talán még úgy is lehetne mondani: Szíve keményebb, mint a kő. Miért? Azért, mert jól tudjuk, hogy a kövekbe sok minden szépet, jót fel lehet írni, vagy bele lehet vésni.  

Sajnos néha találkozunk olyan emberekkel, akiknek a szíve keményebb a kőnél. Igaz, nem mindenkihez. Vannak esetek, amikor valakivel szemben keményedik meg a szív. Jóbbal a tapasztalat mondatja ezeket a szavakat.  

Mit is jelent a kemény szív? Egy megcsontosodott, változni képtelen életet; olyan lelket, amely önmagát helyezi a középpontba; olyan embert, aki képtelen az önkritikára, az önvizsgálatra.  A keményszívű ember nem látja helyesen a másik embert. A keményszívű ember számára az az ember, aki nem úgy gondolkozik, mint ő, akadály, nehézség. Vagy ellenség, leküzdeni való gond.  A keményszívű ember a templomba először járó emberben a problémás, gyanús ismeretlent látja, esetleg a régi ismerősét, aki furcsa, hogy idejött, eddig miért nem? 

A keményszívű ember rugalmatlan, és csak a saját elképzelését hajlandó végigvinni. A keményszívű ember nem látja meg Istent sem. Ezekből következik, hogy a keményszívű ember nem jól látja magát sem. Az igazság bajnokaként, bátor harcosként, elvhű emberként tekint magára, miközben változni képtelen, szeretetlen, megkeseredett ember, aki nem csak, hogy másnak, de Istennek sem ad esélyt! A kemény szív képtelen a megtérésre, a megújulásra, csak önmaga körül kering. A végén pedig nem marad semmi, se a többi ember, sem Isten.  

Isten előtt vizsgáljuk meg, hogy Krisztust követjük, vagy magunk körül forgunk csupán, szeretetlenül?  

A kemény szív nem gyógyíthatatlan. Isten új szívet képes és akar adni. A kulcs maga Jézus Krisztus. Legyen szívünk, életünk Jézusé. Akkor nem kell félnünk a kemény szív betegségétől!     

Forrás: Napi Ige és gondolat

Pethes Mária: Év végi fohász

Ments meg, Uram minket az irigységtől. 

Világosítsd meg elménket, hadd 

legyünk bölcsek, mint a téged köszöntő 

Három Királyok.  

Legyünk mindannyian 

Boldizsárok, így eszünkbe se jutna 

mások fölé helyezni magunkat.  

Úgy add szívünkbe az emberséget, 

miképpen kéretlenül méred ránk csapásaidat. 

Ha azokra méltók vagyunk, bízz bennünk, 

egyszer talán megértjük, hogy nem csapdát 

kell állítani a jószándék köveiből.  

Engedd, hogy örülni tudjunk 

a fontos részleteknek, és mindannyian 

megtapasztalhassuk az adás örömét.  

Hagyd meg nekünk a derűt, 

hogy gyötrelmeinket elviseljük, 

és a reményt, amivel minden körülmények között 

tettre készek leszünk. 

Kérünk Téged, hallgass meg minket, 

és mert újra jönnek a hét szűk esztendők, 

vezesd hozzánk Szövetségesünket, 

akivel a rosszban osztozhatunk.  

Szétszórt népünkből kovácsolj nemzetet, 

És adj igaz szavakat a szánkba, hogy itt a 

földön virradjon ránk a te Atyád országa. 

  

Gazdag Erzsi: A napsugárrá vált leányka

Túl a dombon, túl a hegyen 

élt egyszer egy kisleány.

Szeme, mint a kék árvácska, 

Haja sárga tulipán. 

Egyszer amint nyáridőben 

virágfüzért kötöget, 

Így sóhajt fel: – Napfény lennék, 

hogy táncolnék eleget! – 

Alig, hogy kimondta

egy tündérke jő 

a mesék futárja 

hírvivője ő 

Szólt a tündér: 

„ Szőke kislány 

kívánságod teljesül.” 

Belefúj az aranysípba 

S mint a pihe, elrepül. 

S ím a hangra gyenge sípjel 

Varázsosan ráfelel. 

S a lánykára nyári szellő 

Szellő szájjal rálehel. 

Varázsszellő lehelete 

álmot hozott, ringatót. 

Kicsi lányka pillájára 

mesebeli altatót. 

S lám a rét kitágult. 

Könnyű lett a lég. 

Ami eddig távol, 

Közel már az ég. 

Könnyű fényleányok 

Táncot lejtenek. 

Köztük táncol ő is, 

A földi gyerek. 

Kergetőznek föl-le 

ég és föld között. 

Bárány felhő hátán, 

Szivárvány fölött. 

Gyenge pipitérnek 

szirmán nyugszanak. 

Vizitulipánról 

sásra ugranak. 

Egyszer csak a fényleányok 

fürge lába botladoz, 

Hegy lábánál sötét árnyék 

Jobbra-balra hajladoz. 

Fényleányok futva mennek,

hogy az árnyék közeleg. 

Szegény kislány könnye csordul, 

Félős szíve didereg. 

Sötét este száll a rétre. 

Nehéz szárnyát verdesi 

Kicsi lányka félelmében 

Édesanyját keresi. 

Sírására, keservére 

a tündérke jő elő. 

Belefúj az aranysípba 

S szellő száján mondja ő: 

– Kicsi lányka, virágocska, 

anyácskádat mért hívod? 

Napsugárnak nincsen anyja, 

Könnyeidet mért sírod? 

Lásd a napnak nincsen könnye, 

Fénynek vígság élete. 

Alkonyat a temetője, 

Tejes hajnal bölcsője – 

Szólt a lányka: „Kedves tündér, 

Nem leszek én napsugár! 

Késő van már, hazamennék, 

Vár már otthon az anyám!” – 

Eredj haza! – szólt a tündér, 

S mégegyszer sípba fújt. 

Felébredt a kisleányka. 

S örömében könnye hullt. 

 

Rakovszky Zsuzsa

" Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb, 

csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: miért nem alszol?"  

Kassák Lajos: Költészetem

Mentenem kéne ami menthető 

s én csak ülök

súlyosan akár egy kőtömb 

akár az az óriási madár 

akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes 

árnyékában. 

Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében 

költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon 

a megszokás törvényein 

a hülyék révületén. 

Elég volt az ömlesztett szépből 

az örökölt effektusokból. 

Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából 

hanem a geometria szigorú rendjéből születik 

lefejti a gyümölcs héját 

megszerkeszti az alaprajzot 

térbeállítja a tárgyakat 

eltakarítja a múlt romjait 

s egy szebb jövendőt ígér. 

Íme költészetem valóságlényege 

szavaim tartalma 

vallomásaim értelmetlennek vélt értelme 

tűzeső 

és jégcsapok csengése 

amik az ellentétek törvénye szerint 

egyszerre egymás mellett élnek 

és betöltik a világ 

ismert 

ismeretlen 

tájait.            

 II. 

Nemcsak a szív énekel most 

nem is csak a nyelv. 

Szemem kék vize 

fogaim kemény fehére 

testem klasszikus szerkezete 

szellemem felfoghatatlan anyaga 

fejem milliónyi hajszála 

kezem tíz ujja 

akár egy orkeszter 

tíz megszállott tagja 

egyszerre cseng 

hogy hírt adjanak rólam 

a világnak. 

Énekelek 

a fényben 

és árnyékban

mindazokért akik szerencsétlenül születtek 

vagy később érte őket a szerencsétlenség 

a süketekért 

a vakokért 

a hitetlenekért 

az együgyűség áldozataiért 

azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról 

s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból. 

Úgy énekelek 

hogy valaki más 

sorsa mélyéről visszhangozza 

és képessé váljék rá hogy elinduljon 

a part felé 

ahol korunk anyaméhe vajúdik 

ahol a földbevetett mag csírát fog 

ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot 

ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját 

ahol az ember ráismer embertársára 

kezébe veszi 

az anyagot 

a szerszámot 

és megalkotja 

élete értelmének 

vértől piros 

szenvedésektől fekete 

jegyeit.  

A nap gondolata

…amikor múlik az időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van a jelen. 

Márai Sándor

Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

Lámpa van a szíved közepében, 

attól fénylik minden porcikád. 

Lámpafényed bársonyosra szűröd, 

mégis, ahol vékonyabb a bőröd, 

rózsaszínben földereng a szád.  

Hajad, az a fecske-fekete, 

lila szikrát pattogtat az éjben, 

köztük arcod csillog, mint a köd, 

augusztusi csillagok között – 

lámpa van a szíved közepében.

Simonyi Imre: Önéletrajz

hatéves koromig 

analfabéta voltam  

emlékszem 

hatéves koromig 

teljes mértékben 

szót értettem 

kortársaimmal

Bertók László: Tedd le a kést

Torzsák közül, kezedben késsel 

mutatsz rám. Védekezel. 

Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom. 

Se házam, se fegyverem. 

Ami volt, arcod meredélyén 

szivárog, puskaként tüzel. 

Árnyékom lyukas kőkerítés 

árnyéka. Cipelem. 

Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti 

bőrét itélet előtt 

Késednek nincs nyele, dobd el! 

Nem érzed? Vérezel. 

Ez a város északi része. 

Kőbánya, katlanok. A zöld 

repedésekbe fogódzik, tüntet. 

Szövetségem se kell? 

Ez már nem harc, önvédelem. 

Hát ne ellenem ! Megszökik 

lábamon át a gyáva állat, 

de a torzsa marad. 

Nyugodj meg. Eddig se léggömb 

emelt. Minden, ami van itt 

naptárunkból kapott nevet, 

kezünk által szabad.

 A torzsák is. Újra fejelni 

csonkjukat nem lehet. 

Halál árán sem. Tedd le a kést! 

Szabadítsd meg magad. 

A nap pénzről süt. Ahol 

moha, ott a meleg. 

Arra van dél. Tedd le a kést. 

Nem védem magamat.

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz. 

Köd száll, a lámpa imbolyog. 

Járnak az utcán karcsú, roppant, 

négy-emeletnyi angyalok.  

S mint egy folyó a mozivászon 

lapján, úgy úsznak át a házon. 

Acetilén fényében ázik 

az útjavítás. Lenn a mélyben, 

iszamos, hüllő-hátú cső, 

pára gyöngyösödik a kérgen, 

s a városon, mint vér a gézen, 

általszívódik a nyirok.  

Vékony tűz nyüszít, sustorog, 

mellette kucsmás, birka-bundás, 

mint a makk-ász, guggol a munkás, 

fölötte hengerhasú gépek, 

rájuk irva: „Consolidated…”  

S egy fa. Akár a régi csap, 

csöpörésznek a targalyak, 

szalad, olajjal töltekezvén 

a gép gömbölyű béka-testén, 

majd a bundára ér a csepp, 

s fölsír a tűz: megérkezett.  

Neonfény lobban és lehull. 

A vizes kőre rácsorog. 

Valaki messze úgy vonul, 

hogy a köd kilométer-odva 

énekét tompán sokszorozza, 

– hallani, amint tántorog.

A. Túri Zsuzsa: Bezzeg, a kutya

Bármilyen vonzó is olykor a gondolat, 

még nem halhat meg. 

Mi lesz akkor a kutyával? 

Öreg tacskó, nem kell majd senkinek. 

Kicsit sánta is. 

Állatmenhelyre viszik majd, ahogy őt is 

idősek otthonába akarták adni. 

A rokonok. 

De az otthonba nem lehetett kutyát vinni. 

Egy macskát még toleráltak volna, 

mondták, másnak is van, 

de kutyát nem. 

Egy öregembernek papagája volt a szobájában. 

(Az ápolók nevét kiáltozta.) 

Egy kutyát sétáltatni kell, 

ott nincs park, ezzel indokolták. 

Meg a higiénia. 

Ha macska volna… 

(Az higiénikusabb?) 

De nem macska. 

Sosem szerette a macskákat. 

Állítólag, ha meghal a gazdájuk, 

lakmákoznak belőle, ha éhesek.  

Bezzeg a kutya, az nem.  

Az inkább éhen hal, 

hűségesen ücsörögve a gazdája mellett. 

Áldott, tiszta lelkű, 

ragaszkodó állat. 

Az ő kutyája a legjobb gyógytornász. 

Kitartóan róják a köröket együtt a Margitszigeten. 

Ha lassan is. 

Sok mozgást javasolt az orvos. 

Így lett a kutya személyi edző. 

Ráadásul a legjobb az odabújás-terápiában. 

Kakaószínű, okos szemével 

olykor úgy néz rá, 

mintha tudná, 

miatta marad még. 

Mert nem hagyhatja itt, 

egyik napról a másikra, 

hogy kutyamenhelyre vigyék. 

Inkább megvárja, hogy…… 

……………   

Romhányi József: A téma

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, 

csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván. 

Arra kószált búsan a ravaszdi róka, 

Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. 

Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, 

felujjongva tört fel mohó gyomornedve. 

És szólt álnok bájjal: – Tollad ó be ékes, 

hogy madárkirály légy, régen esedékes! 

És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló. 

Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. 

A dicséret szép szó, ámde a bírálat 

már olyasvalami, mit ki nem bír állat. 

Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, 

vad rikácsolással tátotta ki csőrét. 

A sajtja lehullott, erre várt a róka, 

ezúttal elnyerte tetszését a nóta.  

Gősi Vali: Megszoktalak

„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”     

(Isaac Newton)     

Nem emlékszem, 

hogy valaha vártalak, 

mert itt vagy kezdetektől. 

Mint éjszakákra 

a biztos hajnalok, 

valami állandósult 

bizonyosság maradt 

minden virradat veled, 

ki tudja, mióta?  

Magasztossá szépült 

minden szenvedésünk. 

Földig hajolok ma 

a létezés előtt, 

és hálát adok érte 

naponta az égnek, 

amíg el nem halnak 

a nesztelen léptek 

mögöttem, ha majd 

a Híd lábához érek.

A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)

Az ajtók bezáródnak. 

Tudomásul vesszük. 

Sosem tudjuk meg, 

mi van mögöttük, mi lett volna, 

ha sikerül kinyitni őket.  

Az ablakok is bezárulnak. 

Elfogadjuk. 

Látjuk rajtuk keresztül 

az elérhetetlent. 

Emelt fővel megyünk tovább, 

a kivilágított folyosón.  

Átlátjuk. Legalábbis azt hisszük. 

Egyre kevesebb az ajtó, meg az ablak is. 

Megértjük. Folyton csak 

belenyugszunk valamibe, 

miközben egyre távolabb kerül, 

ami már majdnem a miénk lett.  

Aztán már csak a pillák függönye.  

Vérpiros bársony. 

Összezárt képzetek. 

Elképzelt világok illata. 

Életlen gondolatok felszívódása. 

Csigaházak keresztmetszete, 

kagylók tompa zúgása.  

Utána a csend.

Bibor István: Emmausz

Maradj velünk, mert esteledik, 

sőt a nap is lenyugodott már! 

Maradj velünk, és ne ítélj keményen, 

amiért Barabást kiáltottunk 

oly sokan, hisz mit tehettünk volna? 

Így mondták a fölénk rendelt vezetők,

ezt harsogták mind az utcák, otthonunk 

faláról is egyre ez sugárzott, 

s hogy ne a Názáretit kövessük. 

Tőlük halljunk törvényt, s ne próbáljuk

a Teremtő kőtáblára vésett, 

s lelkünkbe ültetett igéi szerint 

ítélni meg, hogy mi rossz s mi jó.  

Ne hagyj hát magunkra szégyenünkkel! 

Sötét az éj, kérünk, maradj velünk!

Kiss Ottó: Szivárványos tócsa

Amikor először láttunk szivárványt, 

apa azt mondta, ez a jel, 

hogy Isten újra szövetséget kötött 

az emberrel.  

Amikor másodszor láttunk szivárványt, 

apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt 

a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.  

Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam, 

mert megláttam benne az arcom, 

és a tócsa másnapra tényleg eltűnt 

– bárányfelhő lett belőle az égen.  

De legalább most már fent van vele 

a tükörképem.   

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény

Köszönöm a napot 

mit Isten kegyelme adott. 

Lelkem tisztaságát 

őrizzék a csillagok! 

Legyen bennem béke, 

a megnyugvást keressem! 

Meglássam az ösvényt, 

hogy merre kövessem. 

S ha kesergő kétely 

zörgetne ajtómon, 

legyen a türelem 

leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 

megfordulna sorsom, 

fényből az árnyékba 

kerülne az arcom, 

legyen, ki jót akar, 

s ha meglep az álom, 

mint földet az avar, 

legyen, ki betakar!  

Jean Cocteau: Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 

a nyakamon pihen; 

mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 

s elaltat hirtelen. 

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem! 

Van szörnyübb félelem? 

Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben 

lélekzeted velem. 

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett, 

majd fészkéből kikel? 

A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred 

s négy lábbal nyúlik el? 

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer, 

egy reggel megszakad? 

Az útam építő védangyal nékem ezzel 

könnyíti sorsomat. 

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej 

s mindig is könnyü volt, 

megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, 

pedig kakas rikolt. 

Most más világban él e fej, hol más a törvény 

és más az értelem, 

fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, 

távol s mégis velem. 

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen, 

míg szád is álmodik, 

a fínom fujtatót melled kis műhelyében, 

egész halálomig. 

 Radnóti Miklós fordítása

Fetykó Judit: A csend

Hallod a csendet? A csendet, 

mi kívül hagy minden hangszilánkot, 

órára von bűvös csend-palástot, 

s azt sem hallani, hogy a mutató 

útját ketyegi lejáró rugó. 

Hallod-e? Hallod-e a csended? 

Mit belső nyugalmad teremtett, 

s kizár minden nyugtalan hangot, 

mi eddig felajzott, megriasztott, 

s belül énekel, dalol a nyugalom, 

mi hol alt, hol szoprán, hol bariton. 

Fölös izgalom nem feszenget. 

Hallod már? Hallod a csendet?   

Lackfi János: Az Isten szeretet

Az Isten szeretet. Úgy tudunk vele 

találkozni, ha találkozunk a szeretettel. 

Rokon, barát, testvér vagy bárki ismeretlen 

révén. És aki nem találkozik a szeretettel, 

mintha nem találkozott volna Istennel. 

Persze szeretetet adni úgy is lehet, 

ha valaki nem Isten nevében teszi, 

attól az még szeretet marad, a mélyén 

figyelmes szem felfedezi az Istent. 

Ha gyakorolni akarom a szeretetet, 

jobb, ha lerombolok magamban 

egypár falat. Például a fene nagy 

önérzetet, ha valaki valamit jobban 

tud nálam. Vagy rosszabbul, de erőszakos. 

Miért kéne nyernem ilyen piti kis vitákban, 

ha cserébe feláldozom a szeretetet? 

Nem arról van szó, hogy mindent hagyjak 

rá a másikra, elmondhatom csendesen 

a véleményemet, védhetem a határaimat, 

de ha kiborulok, ha beszállok a licitbe, 

akkor nyakig a pöcegödörben találom magam, 

és csodálkozom, miért bűzlök még napokig. 

Ha viszont eldöntöm, hogy engem nem lehet 

megsérteni, ha kíváncsi vagyok, mi zajlik 

a másikban mélyen, miközben belém gázol, 

ha észreveszem sebzettségét, tekintetében 

az űzött vadat, akkor nyert ügyem van. 

Elég átadni magam a szeretetnek, 

ő intézi a többit helyettem is. 

Csővé változom, és Isten áramlik rajtam át, 

ő szereti általam azt, akit én önerőből 

talán nem is tudnék. 

Csak így lesz teljes öröm bennem, 

máskülönben hamar elfogy a patron. 

Ahogy a teve eltárolja púpjában a vizet, 

úgy kell nekem is feltankolni Isten 

szeretetéből a sivatagi időkre. 

Menni a töltőállomásra, templomba, 

vízpartra, imaszobába, rétre, 

és megnyitni magamat. 

Hogy legyen. áradjon, bőségben, 

tudjak úgy adni magamból, mint egy kút, 

frissen, önkéntelenül, végtelenül.

Fetykó Judit: Foszlányok

eljutottam hát a valódi egyedüllétbe 

senkit sem hívok senki nem hív 

a csend maradt a telefonban 

végtelenre tágult az idő 

a tér jól ismert határain belül 

szokottan telnek a napok 

mintha mindenkinek fontos 

dolga lenne – gondolom 

s tudom ez nem igaz  

*  

pár napja aggkorú idős nőtől 

hallottam: a magányban a legrosszabb 

hogy nincs szex üres a nap nem tudok 

mit kezdeni magammal mivel kéne 

kitölteni a végtelenre nyúló időt – 

meglepett e közlés bizalma 

nála nem múlt hát el a vágy 

mint a többi fiatalkorban oly 

fontosnak hitt ismétlődő tevékenység  

*  

még nem félek attól 

hogy hosszúak az éjszakák 

s hogy nem tudom átaludni 

nem félek az időtől 

s nem tűnődök hogy fogom 

kitölteni a napokat értelmesnek 

látszó cselekedetekkel  

*  

te vajon mióta tudod 

hogy a siker öröme egy 

idő után már nem táncol 

bennünk napokon át ébren 

és álmunkban is hanem mint 

munkával elért eredmény 

kerül a jelen időbe   

Barna Julia: Amikor rádöbbensz

amikor rádöbbensz 

hogy már nem utazol sehova 

amit nem láttál 

azt már örökre nem láttad 

mikor rádöbbensz 

hogy már nem veszel 

van elég cipőd ruhád 

kabátod pizsamád 

nem kívánt és nem várt esetekre is 

amikor rádöbbensz 

hogy amit nem magyaráztál el 

már nem érti senki meg 

verseidbe temetted a lényeged 

csak adni akarsz 

nem érdekelnek 

az érzelmi csereüzletek 

amit nem tettél meg 

már soha nem teszed 

leülepedett az életed 

mint fecsegések alján a csend 

– megállok a mondat közepén – igen 

ilyen volt ez az év 

csupa rádöbbenés

Nagy István Attila: Virág

Amit én adhatok, csak a csönd sziromlevelei.

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet. 

A férfi: nagyképű kisértet. 

A nőé: mind, mely élő és halott, 

úgy, amint két-kézzel megfoghatod; 

a férfié: minderről egy csomó 

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. 

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga — 

a világot dolgokká széthabarja 

s míg zúg körötte az egy-örök áram, 

címkék közt jár, mint egy patikában. 

Hiába száll be földet és eget, 

mindég a semmiségen át üget, 

mert hol egység van, részeket teremt, 

és névvel illeti a végtelent. 

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, 

alkot s rombol, de igazán nem él 

s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik — 

ha nők szeméből rá élet sugárzik. 

A nő: mindennel pajtás, eleven, 

csak az aprózó észnek idegen. 

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy: 

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, 

oly férfit vár, kitől mozgásba jő. 

Alakja, bőre hívást énekel, 

minden hajlása életet lehel, 

mint menny a záport, bőven osztogatva; 

de hogyha bárki kétkedőn fogadja, 

tovább-libeg s a legény vérig-sértve 

letottyan címkéinek bűvkörébe. 

Valóság, eszme, álom és mese 

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; 

mindent, mit párja bölcsességbe ránt, 

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. 

A világot, mely észnek idegenség, 

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; 

és végső, királynői díszruhája 

a meztelenség.  

Bíró Gáspár: Téltemető

Hófoltok ülnek még a völgyek alján, 

zúzmarásak a bokrok ágai, 

de itt, a barna, lucskos, holt avarban 

már kinyíltak egy virág szirmai!  

Ó, téltemető, kedves kis virágszál! 

Áruld el nékem, mit hoz ez az év? 

Vége lesz-e a barbár pusztításnak? 

Az esztelen harc, vajon, véget ér?  

Hazatérnek a megcsonkult családok? 

Begyógyulnak a fájdalmas sebek? 

Elhallgatnak-e végre, valahára 

az embert s jövőt ölő fegyverek?  

Szomszédunkban nincs vége még a harcnak; 

még nem csitult a rettentő tusa, 

és megindult a szétdúlt otthonokból 

a földönfutók bús exodusza…  

S te, kis virágszál, lopva, rejtve, bújva 

dugod elő csak aranyszirmodat, 

s mint apró boglár, drága, puha kelmén 

lapulsz félig a fehér hó alatt.   

Nem láthatod, hogy szegénységtől űzve 

az emberiség fele útra kélt 

szülőföldjét örökre fölcserélni 

egy csalfán ígért könnyebb életért.  

Megváltozik a népesség e földön, 

egy múló korszak végleg véget ér; 

sorsfordulóhoz ért a történelmünk, 

s fordul egyet újra a kerék!  

Több pólusúvá válik a világunk, 

most derül ki, hogy ki lesz az ura, 

hisz új világrend van épp születőben, 

megváltozik a lét s a kultúra!  

De te, kis virág, te csak nyílj a fűben! 

Bízz a jóban, hisz jön a Kikelet! 

Nőj gondtalanul itt az erdőszélen, 

s temesd örökre, végleg a telet!

Hajdú Szabolcs Koppány: A megbocsátás útja

        ... Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi református lelkész arról gondolkodott, hogy vajon minden helyzetben tudni kell-e megbocsátani. A Vértesaljai Református Egyházmegye esperese szerint, hogyha emberhez méltó életet akarunk élni, akkor el kell indulnunk a megbocsátás útján, mert a sértettség teljesen felemészti az embert.  

Az özvegyasszony ágya fölött egy nagy kép volt, ami egy fess, fiatalembert ábrázolt katonaruhában. „ A kedves férje?” – érdeklődtem tőle, amikor először látogattam meg. „ Nem kedvesem, a férjem az ott, aki mellette van a képen ” – válaszolta. Mutatott egy picike képre, ami szinte eltörpült a nagy mellett. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, hogy akkor talán a kedves édesapja, vagy valamelyik felmenője, az idős asszony folytatta. „ Egész életemben őt szerettem ” – nézte a nagy képet, „ de a szüleim nem engedték, hogy hozzámenjek, a vagyon miatt. Így lett ő a férjem ”– mutatott át a kis képre. „Rendes ember volt ő is, de én végig őt szerettem” – nézte homályos szemmel a nagy képet. „ Az tartotta bennem a lelket, amikor egy-egy falusi bálon összefutottunk, lopva összepillantottunk, és én láttam a tekintetében, hogy még mindig engem szeret.”  

Csak ültem, megszólalni sem tudtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi bölcsességet mondjak, ha egyáltalán ilyenkor kell mondani bármit is. De éreztem ott magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam.  

Ismeretlenül is, dühös voltam ennek az asszonynak a szüleire. Hogy engedhették ezt? Hogy nézhették végig? Hogy vehették el a gyermekük boldogságát, ráadásul a vagyon miatt? Dühös voltam a korabeli szokásokra, gondolkodásmódra, emberekre, akik közömbösen végignézték ezt. Szinte én magam mondtam ki magamnak: „ Na, ez egy olyan helyzet, ami megbocsáthatatlan!”  

Keresztyén emberként milyen sokszor elmondom én is az úri imádság idevágó sorát: „ Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat lefordítva azt jelenti, hogy Istenem, Atyám, te is úgy bocsáss meg nekem, ahogy én képes vagyok megbocsátani másoknak.  

Azóta már nagyon sok olyan történetet hallottam, ami akár még szomorúbb is volt ennél. Velem is történtek olyan dolgok, amikor kihasználták azt, hogy keresztyén vagyok, és úgy gondolták, hogy akkor majd biztos én mindent elnézek. Olyan is történt bizony, amikor én voltam figyelmetlen, és akár ezzel megbántottam vagy megsértettem valakit. Milyen jó lenne ilyenkor, ha ott a lap alján kisbetűvel lenne egy olyan rész, aminek az a címe: helyzetek, amikben nem kell megbocsátani… és jön egy jó hosszú felsorolás. De könnyű lenne! Mégis valójában nincs szükség erre.  

Amikor az Úr Jézus erről beszél, akkor ő nem parancsot ad, nem felszólító módban beszél, nem teszi kötelezővé a megbocsátást. 

Lehet, és  

lehet egy életen keresztül dédelgetni a fájdalmat, a sértettséget és a megbántottságot, csak éppen mire megyünk vele? A megbocsátani képtelenség felemészti az embert. Olyan méreg, amit én veszek be, de mégis azt várom, hogy a másik pusztuljon bele. Ha emberhez méltó életet akarok élni, akkor el kell indulnom a megbocsátás útján.  

Tudom, hogy a megbocsátás az nem megy gombnyomásra. Az nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, és akkor onnantól már így is lesz. A megbocsátás egy hosszú folyamat. Valószínűleg ezért fogalmazott így Hemingway, a híres író, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Megérteni azt, hogy mi történt velem. Megérteni, hogy miért azt tették az emberek, és miért olyanok az emberek, amilyenek. Ezen az úton elindulva, eljuthat az ember a megbocsátásig.  

A búcsúzáskor az özvegyasszony megszorította a kezemet, és azt mondta nekem: „ Tudja tiszteletes úr, én már nem haragszom senkire. Volt bennem düh a szüleim iránt, de már rég megbocsátottam nekik is, magamnak is.” „ Magának is?” – kérdeztem csodálkozva. „ Hát persze, magamnak is.  

Mert az imádságnak az a sora, hogy ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, az bizony azt is jelenti, hogy magunk ellen is vétkezhetünk. Például úgy, hogy képtelenek vagyunk másoknak megbocsátani.”  

A megbocsátás útja (katt)

Forrás: hirado.hu

Tóth Ágnes: Kicsit halkabban élek

Most kicsit halkabban élek,

leülepedtek a tegnapi napok. 

A mának csak apró villanása 

jelzi a múló pillanatot  

Hátra már nem tekerek, 

előre meg már nehéz. 

Dobbanó szívem ritmusára 

egy álom mindig elég.  

Volt ám belőlük bőven, 

mint tavaszi áradat. 

Csüngtek, mint fán a rügyek, 

a sokból csak pár maradt.  

Jöttek az őszi felhők, 

ablakomból esőt nézek. 

Elhulló vágyaimra 

most avart teregetek.  

Kicsit halkabban élek már, 

csendes az élet. 

De a vidám bárányfelhők 

még játszanak a réten.

Iliés Renáta: Egy fa panaszai

Boldogság volt osztályrészem, 

és nem gondoltam arra: 

vajon ezt a beton eget 

milyenféle kéz tartja. 

Lábam alatt lengő páfrány, 

gyantám mézszínű szurok, 

nőttem én már ezer évet, 

tovább nőni nem tudok. 

Társaimmal együtt éltem, 

amíg erőmből maradt: 

darazsaknak adtam otthont, 

altattam a madarat. 

Gyakran fürkésztem az eget, 

most engem az ég figyel. 

Tegnap fűrész berregett fel, 

nem tudtam, hogy félni kell.

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél

Ahogy mondani szokás: 

nehéz időket éltünk, 

jégpáncél feszült a világban, 

de gyermekként ebből mennyit értünk? 

A „rianás” ha közel szólt, 

ijesztő volt családban, házban, 

összebújtunk mint a hódok, 

a víz-alatti fa-rönk várban. 

Telenként fűtetlen maradt 

zord hidegben is a kályha, 

tűz csak a konyhában égett, 

kendő alatt, sült krumpli várt vacsorára. 

Villanyt későn kapcsoltunk, 

utcáról fényt adott egy lámpa, 

az alma és a sütőtök illata 

árasztott hangulatot a homályba.           

Anyám forró téglát bújtatott 

ruhába tekerve a hideg ágyba, 

ne fázzon a három gyereknek 

dunyha alatt legalább az álma. 

Szánkózni egyszer kísért el Apám 

siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 

talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 

milyen hó volt,  milyen hó volt? 

Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 

A néprádió már rég elhallgatott, 

Hosszú telek, család, mind elmúltak, 

Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

A gáz takarékon pislog, 

hiányzik a család és a régi illatok, 

fehér köntösű, friss hó takarj emlékekkel, 

melegítsen  át,  amíg itt vagyok.

Trausch Liza: Követlek, Uram!

" Lett pedig, mikor mentek, valaki monda néki az úton: 

Követlek téged, Uram, valahová mégy!" 

Lukács 9,57  

      Az életúton még rajta vagyunk. Komoly kérdés, hogy helyes irányba megy-e az utunk? Jól nézz most körül! Még van időd másik útra lépni. Jézus együtt ment a tanítványaival és " valaki monda néki". Valaki annyit jelent, hogy akárki. Nincs megjelölve, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal. Lehetsz te is vagy én is. Amíg az úton vagy, addig jöhetsz Jézushoz. Ez a valaki megszólította Jézust. Imádságban te is megszólíthatod. Jézus akkor hall meg, ha szíved benne van az imádságodban, és akkor válaszol. Sokféle ima van. Ennek a valakinek, aki megszólította Jézust, imádsága nem segítségül hívás volt. Egy komoly döntés született meg benne, és ki is mondta: Követlek, Uram! Milyen nagy dolog, hogy kimondta. Nem akarok úgy továbbmenni, ahogy eddig jártam. A Te nyomodban, a Te utadon kívánok járni. De vajon tudta-e, hogy hova megy Jézus? Te tudod? Ha nem, kérdezd meg Tőle, és megkapod a választ. Jézus születésétől fogva egyetlen helyre ment: a keresztre. Földi életének első percétől addig a percig, míg fel nem feszítették a keresztre, ez volt az útirány. A kereszt Jézus kivégzési eszköze. Ha követni akarod őt, mindarra, ami te vagy - önmagadra, kényelmedre - mondj nemet, és vedd fel a keresztedet. Lehet, hogy a te kivégzési eszközöd egy kibírhatatlan ember, vagy bizonyos körülmények - de lehet egy betegség is. Felvenni annyit jelent, hogy elfogadom. Ha Jézus útján akarsz járni, az a természeted, a szokásaid, a jogaid halálához vezet. Komolyan gondold meg, mielőtt kimondanád:  

" Követlek Téged, Uram..."     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Bokros Márta: Esti madárdal

Arany sugárba fonja lánghaját 

a nap és rózsaszirmokon lobog 

a fény, sűrű lombok között zuhog, 

mint ömlő záporeső: a leszálló 

alkonyat. 

Átható csönd, borzongató, 

egyszer csak bűvös dallamán 

ujjongni kezd egy kis rigó: 

kedveském, legyél te is vidám!

Vercsek Györgyi: Ölelés

Nálunk nem volt „divat” az ölelés, 

de a tisztelet annál inkább. 

Nálunk nem hangzott el sűrűn a 

„ jaj, de nagyon szeretlek…” 

de talán ismerték az érzéseimet… 

…talán… 

Sokáig nem öleltem, 

nem kérdeztem, nem öleltek nem kérdeztek. 

Most, hogy jó pár évtized eltelt, 

vágyom a pótlásra, a pótlékra,

hogy kérdezzen, 

hogy érdeklődjön, 

hogy öleljen végre valaki 

és én viszont ölelhessek. 

Nem vagyok követelőző, 

nem vagyok önző, 

csak közben túlnőttem 

a saját szeretetlenségemen.  

A nap gondolata

" A polgári szabadság értékes, a vallási szabadság becses, 

de a lelki szabadság felbecsülhetetlen."   

C.H. Spurgeon

Simonyi Imre: Asztagtűz

Ó, hogy lángolt! És hogy fojtogatott! 

Asztagtűz volt! Az volt az a nyár! 

Elégetett - engem: gyújtogatót. 

Mert én voltam az a láng. És az az asztag 

is én voltam, bizony, azon a nyáron.  

S úgy emlékszem: én voltam az a nyár is.

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit 

ma már tudok, 

ha tudtam volna, hogy az élet 

milyen mocsok,  

nem fütyörésznék most az uccán 

ilyen vigan: 

valószínűleg felkötöttem 

volna magam.  

Régen, mint az álmok tékozló 

más fiai,  

azt hittem, lehet a világon  

segíteni,  

azt hittem, szép szó vagy erőszak 

ér valamit  

s az élet, ha sokan akarjuk, 

megváltozik.  

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, 

fiatalon, 

de, hálistennek, egyre csökken  

az undorom,  

egyre jobban bírom az évek  

förtelmeit, 

és az idő és a közöny már  

fertőtlenít.  

Mert fátylát sorra dobta minden, 

egymásután, 

s harminchárom évem ma átlát 

minden szitán:  

látom, sokkal több a mocsok, mint 

az ifjukor 

sejteni bírta volna bennem 

valamikor,  

látom milyen rútúl becsapják  

a baleket, 

s hogy a balek azért balek, mert 

mást nem tehet,  

s hogy az ész az érdek rimája, 

és hogy magát 

sugaras hőssé a bitang is 

hogy költi át,  

s ha van is, kézen-közön elvész 

az ideál, 

és hogy nem hozhat egyetértést,  

csak a halál, -  

s mert mindez mégcsak nem is aljas, 

nem szomorú, 

a minden dolog apja valóban 

a háború:  

úgy nézzem elszánt nyugalommal,  

az életet, 

mint reménytelen lepratábort 

vagy harcteret.  

Ha egyszerre tudok meg mindent,  

hogy itt mi van, 

egész biztosan felkötöttem 

volna magam.  

De valamit a sors, úgy látszik, 

akart velem: 

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:  

különbékét ezért kötöttem 

a semmivel,  

ezért van, hogy csinálom, amit 

csinálni kell,  

ezért becsülök úgy egy-egy jó 

pillanatot, 

ezért van, hogy a háborúban 

verset irok  

s a leprások közt fütyörészek 

és nevetek 

s egyre jobban kezdem szeretni 

a gyerekeket.

Zelk Zoltán: Kifosztott táj

Mint hályogos szem, meg se rezzen 

harmadnapja az őszi ég, 

esővert szél kúszik, mint kígyó, 

a sárban s fölveti fejét 

sziszegve a kegyetlen égre, 

s búsan nézi egy csonka ág: 

röpül a rozsdás vidék fölött 

levele, mint az ifjúság.  

Itt járok e kifosztott tájon 

és gyanakodva rámmered 

a fű, a lomb. És összesúgnak, 

mintha kérdeznék: ismered? 

Gyanu kiséri minden léptem, 

már hátranézni sem merek: 

tán káromolva rázzák a fák 

gallyukat a hátam megett…  

Csak a kóró áll egykedvűen, 

a tüskés, réti proletár, 

néki egyformán zsarnoka 

minden évszak, az ősz, a nyár. 

Csak áll a süppedő időben, 

mint uccasarkon a vakok, 

nincs kincse, mit elveszithetne 

s verheti eső: nem vacog.  

Kapaszkodva járok, már süllyed 

hinárként lábaim alatt 

a föld s hiába keresgélem, 

mint régi, kedves arcokat 

a dombok göndör nyáját s zöldjét

a fáknak ” petyhüdt és öreg 

köröttem minden és zörög az 

enyészet, mint a pergament.  

Igy menekülök, letörölve 

arcomról, számról a sarat, 

vigasztalóan, hogy feledjek, 

rámszáll a bársonyalkonyat. 

A hegyek mögül füstölögve 

kúszik már, terjeng a homály 

s megtelik csordultig a vidék, 

mint vízzel a pohár.

Csanád Béla: In memoriam

Nem félt az öregség sötét 

sivatagától s lakhatatlan 

magányától. Csak ballagott 

az utcahossznyi alkonyatban  

botjával koldusszelíden, 

úgy mosolyogva, mintha kérne. 

Mindenki ismerőse volt, 

a virágok nyelvét beszélte.  

Útján a nyíló fasorok 

árnyéka lassan semmivé lett,

arcán a tér és az idő 

a végső pillanatra érett,  

érezte, oldott lelke már 

nem rabja testnek, sem anyagnak. 

Menjen, akinek menni kell, 

s készüljön, aki még maradhat.  

Ez a vándori bölcsesség, 

hát nem rettegett a haláltól. 

Csukott szeme most biztató, 

s halott közönye szinte lángol.  

Köszönés nélkül, csöndesen 

lopta ki magát a világból. 

Úgy szerette az életet, 

hogy megmenekült a haláltól.

Simonyi Imre: A kijáratot keresem

én nagyon sokáig egy árva szót 

sem értettem abból ami a 

világban történik valamint 

egy árva szót sem értettem abból 

ami bennem történik  

egy napon aztán megvilágosodván 

(de hogy mitől?) a világ valamint 

az én elmém: 

úgy találtam hogy a "világban" 

az történik hogy az emberek 

szeretnek parancsolni és 

tudnak engedelmeskedni  

ugyanakkor bennem ellenben az történik 

hogy nem tudok parancsolni 

és nem szeretek engedelmeskedni  

(gondolom innét számítható 

hogy útjaink elágaztak 

az enyém és a világé)  

arra persze már nem emlékszem 

hogy mely pillanatban és hol is történt 

eme megvilágosodás az én elmémben - 

(talán örökké történt és mindenhol történt 

mert hiszen énbennem történt) 

de arra már igazán nem emlékszem 

a térnek mely pontján 

s az időnek mely tartamában 

is tartózkodtam akkor? 

meglehet: 

talán csak úgy a világegyetemben általában 

- a téridőben mint divatosan mondani szokás 

vagy egy szeretőm ágyában 

vagy egy barátom félreértésében 

vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában 

már nem tudom már nem emlékszem 

csupán azt tudom 

hogy azóta is a kijáratot keresem.

Cseri Kálmán: Halottak napján

     

Alapige: ApCsel 5,1-11

Kevesen tudnák megmondani, hogy miért nevezik ezt a napot minden évben halottak napjának, miért alakult ez ki, ünnep ez vagy nem ünnep, miért következik ez közvetlenül az úgynevezett mindenszentek napja után, és legfőképpen, hogy miért kapcsolódott évszázadok alatt ehhez olyan sok ostobaság, babonaság, bibliaellenes szokás, Isten igéjétől teljesen távol álló, vagy azzal egyenesen szembenálló hiedelem, tanítás és gyakorlat. 

     Mondok néhány példát, hogy ki mit gondol erről a napról, és mi-minden fűződik ehhez. 

     Tegnap reggel a rádióban valaki így nyilatkozott: ő minden esztendőben ezen a napon, de egyébként is, ha évközben kimegy a szerettei sírjához, visz oda egy kis süteményt, meg egy kis üveg bort. Aztán hozzátette: igaz, hogy tudja, hogy a süteményt a madarak eszik meg, a bort meg valamelyik esztendőben ő itta meg, mert olyan hideg volt, annyira fázott. De azért ő ezt a szokást továbbra is gyakorolja. 

     Miért? Kinek viszi a süteményt meg a borocskát, ha ő nem issza meg és nincs olyan hideg? Ezekre a kérdésekre nem igen szoktak tudni válaszolni az emberek. 

     Valaki elmondta egyszer, hogy amióta a férje meghalt, a gyermekeit arra tanítja, hogy írjanak naplót apukának, és amikor kimennek a temetőbe, otthagyják a kis papírokat a sírján, hadd olvassa el. 

     Én együttéreztem vele a gyászában, de megkérdeztem, hogy komolyan azt gondolja: ott van apuka, ott van a férje abban a sírban? Igazat mond a gyerekeknek, amikor azt mondja: vigyétek apukának a naplót? 

     Az egyik napilapban most halottak napja kapcsán egy plébános így nyilatkozott: „Halottak napján megszűnik a határ élők és holtak közt. Egyek vagyunk, akik már odaát vannak, akik a tisztítótűzben, és akik még élnek.” 

     Mire lehet alapozni ilyen megállapítást? Van erről szó a Bibliában, hogy megszűnik a határ? Jézus Krisztus éles határt mondott élők és holtak között, és óvott minket, élőket attól, hogy bármilyen kapcsolatot akarjunk tartani az elhunytakkal. 

     Egy másik újság azt írja, hogy mennyire megnyugtatja az embereket az a tudat, hogy ha meghalnak, lesznek, akik imádkoznak értük, és kialakult egy ilyen szolgáltatás, hogy a rózsafüzér társulatok imaszolgáltatásait igénybe lehet venni már most, életünkben is. 

     Egyre többektől hallom, hogy itt is hódít most már ez az ősi kelta babona, amit az Egyesült Államokból importáltak, halloween-partikat tartanak egyre többen. 

     Kérdezem: miért, mert szeretem tudni, hogy valaki valamit miért csinál, mi az oka és mi a célja? Nem tudjuk, így szokás, mások is csinálják. Egy valaki adott rá tudományos magyarázatot, hogy meg kell barátkoztatni a gyerekeket a halállal és a démonokkal. Aki tudja, hogy mit jelent ez a mondat, annak a hideg végigszalad a hátán, és az esetleg megkérdezi az illetőt, hogy ő tudja-e, mit beszél. 

     Nagyon érdekes az is, ha megkérdezzük: miért gyújtanak ilyenkor mécseseket meg gyertyákat a sírokon, mások esetleg még az ablakokban is? 

     Két általános válasz szokott erre lenni. Az egyik így hangzik: azért, hogy ha egy kiszabadult lélek eltévedne, visszataláljon. A másik válasz: hogy távol tartsuk a lelkeket magunktól, mert azok a sötétben szeretnek lenni, a világosságba nem lépnek ki. A gyertya ég az ablakban nem jön haza a hazajáró lélek. 

     Ennek megint mi az alapja, és miért mondja valaki ezt, másik az ellenkezőjét? Valami elképesztő összevisszaság, sötétség, homály és félhomály uralkodik a fejekben és a szívekben, ha életről és halálról, élőkről és holtakról van szó. 

     Azért gondoltam arra, hogy legyen ma este erről szó, mert azt remélem, mindannyiunk számára egyértelmű, hogy a reformáció szó azt jelenti, hogy visszaalakítás, vagyis ami deformálódott, Isten igéjétől eltér, azt visszaalakítsuk Isten igéjéhez. 

     Mit tanít nekünk Isten igéje életről és halálról, élőkről és holtakról? Mert Isten meg akar őrizni minket attól, hogy a spiritizmusnak ezekkel az áttételes és közvetett formáival megfertőzzük magunkat és gyermekeinket, mert amiről itt szó volt, az mind a spiritizmusnak valamilyen formája. 

A Bibliából megtudhatjuk, hogy miért életveszélyes a spiritizmus, a halottakkal való kapcsolatkeresésnek bármilyen formája a számunkra, és miért óvja Isten attól az övéit. Mit tanít nekünk a Szentírás életről, halálról, élőkről, holtakról? Nem lehet erről húsz perc alatt úgy beszélni, hogy mindenre kiterjedjen, de a legfontosabbakat hadd említsem meg. 

     A Biblia rendkívül józanul és egyszerűen tanít minket arra, hogy a halál természetes módon hozzátartozik az élethez. Aki egyszer megszületett, az biztosan tudhatja, hogy egyszer meg fog halni, ha csak azt megelőzően Jézus Krisztus vissza nem jön ítélni élőket és holtakat. Egyébként, aki a világra jött, az számolhat azzal, meg az őt szeretők is számolnak azzal, hogy egyszer ki is lépünk ebből a világból, mégpedig ugyanúgy nincstelenül, mint ahogy ide beléptünk. 

     Mégis nagyon sokan meglepődnek ezen a tényen, tiltakoznak ellene, nem akarnak belenyugodni, nem akarják tudomásul venni, holott aki a Biblia józanságával gondolkozik, az tulajdonképpen csendes készenlétben van a tekintetben, hogy előbb-utóbb ki kell innen lépnünk, előbb-utóbb elválunk szeretteinktől is, mert ez az élet rendje. 

     Nem beszélve arról, hogy azt sem vesszük komolyan, hogy Isten csak egy időre ajándékoz minket egymásnak. Isten ajándéka az, hogy nem egyedül kell élnünk, hogy vannak, akik szeretnek, vannak, akiket szerethetünk, de ez egy ideig tart, ez nem örökké tart. Ezzel megint józanul számolnunk kellene. 

     Egyszerűen komolyan kellene vennünk azt, amire az a középkori szerzetesrend figyelmeztette a tagjait, hogy ha a két tenyeredet megnézed, két nagy M-betűt látsz benne azért, hogy memento mori! Gondolj arra, emlékeztesd magadat arra, hogy egyszer meg fogsz halni. Nem kell nekünk a tenyerünket nézegetnünk, meg vizsgálgatni, hogy minden része megvan-e az M betűnek, de ez a figyelmeztetés azért elgondolkoztató. Nem kell ettől rettegni, nem ennek a félelmében kell eltölteni azt a néhány évet vagy évtizedet, amit kapunk. Csak nem szabad elfeledkeznünk, hogy volt kezdete a földi életünknek, és lesz vége. A mienknek is, meg a szeretteinkének is. És amikor ez bekövetkezik, akkor ez ne találjon készületlenül minket, és ne rémüldözzünk, hisztériázzunk, amikor el kell engedni egymás kezét. 

    A Biblia erről is beszél, hogy amíg itt lehetünk együtt, addig szeretettel fogjuk egymás kezét, amikor pedig Isten valakinek az idejét befejezi, akkor engedjük el egymás kezét. Az a bajunk, hogy egyiket se csináljuk. Azt se, hogy szeretettel fogjuk, hanem ehelyett ökölbe szorítjuk, verekszünk, meg kicsavarjuk a kezéből azt, ami az övé. 

     Az Ezékiel 16-ban olvassuk ezt a szép kifejezést. Isten mondja: „ Nem fogtad meg a szegénynek és szűkölködőnek a kezét, amíg lehetett volna.” 

     Addig fogjuk szeretettel egymás kezét, amíg lehet, tudva azt, hogy egyszer ennek vége lesz. Ez nem rettenetes tragédia, ez ugyanúgy az élettel jár, mint ahogy velejár a születés. 

     A legtöbbször ez nagyon fáj, ha az a kapcsolat szoros és mély volt, hosszú és tartalmas, akkor nem túlzás, amit mondani szoktak az ilyen emberek: úgy érzem, mintha amputálták volna egy tagomat. Nekünk együtt kell éreznünk azokkal, akik elveszítik a hozzátartozójukat és meg kell tanulnunk, mint keresztyén embereknek sírni a sírókkal. De ezzel akkor is, mint természetes jelenséggel számolnunk kell. 

     Jézus is sírt Lázár sírjánál, mert átérezte, hogy mit veszítettek a testvérei. De Ő ott is úgy volt jelen, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És így van jelen minden benne hívőnek az életében is. 

     A gyász néha nehéz teher. De mi könnyíti meg? A Biblia három olyan dolgot is említ, ami a hívő embernek nemcsak elviselhetővé teszi, hanem megkönnyíti. 

     Az egyik az, hogy ha az, aki elment az Úr Jézus tanítványa volt, akkor neki most sokkal jobb. Akkor is szabad sírni, de akkor tudjuk, hogy magunkat siratjuk, nem őt. Ő jól járt. Pál apostol azt mondja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.” (Fil 1,23). 

     A másik az, hogy Isten a benne hívőket előre megvigasztalja. A 2Kor 7,4- ben van ez a súlyos mondat. Pál apostol iszonyatos szenvedései, veszteségei között írja ezt le. „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságuk ellenére csordultig vagyok örömmel.” 

     Tele vagyok vigasztalódással … ez azt jelenti, hogy Isten előre megvigasztalja a benne hívőket. A hívő ember nem a hirtelen támadt gyászában kapkod egy kis vigasz után, ahogy mondani szokták. Isten nem egy kis vigaszt ad az övéinek, hanem előre megtölti a szívüket vigasztalódással, hogy amikor arra szükség lesz, ott legyen készen a Krisztusban megtalált vigasztalás, reménység, békesség. 

     A harmadik, ami erőt ad, hogy a hívő embereket az jellemzi, hogy sohasem úgy kapcsolódnak azokhoz, akiket nagyon szeretnek ezen a földön, hogy az az illető lesz a mindenük. Képpel kifejezve nem mind a két lábukkal az emberi kapcsolatokon, közösségeken állnak, hanem a hívő ember az egyik lábát megvetette egyszer és mindenkorra a Krisztussal való közösségen és ez nem rendül meg soha. És amikor a másik lába alól kihúzzák a talajt, akkor nem esik össze, mert akkor annál inkább ránehézkedik arra a lábára, amelyik alatt biztos a talaj, amit soha nem húznak ki, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ő örökkévaló szövetséget köt a benne hívőkkel, nem ideig valót, mint ahogy szeretteinkkel. Ezért nem roppannak össze a hívők a súlyos gyász terhe alatt sem, mert még inkább ránehézkednek az egyik lábukra, és megtartja őket az a Krisztus, aki nem változott. 

     Ezért nagyon sokat mondó egyik énekünknek az sora, hogy az „űrt Ő töltse ki.” Minden ember életén egy nagy űr támad, amikor elveszít valakit, akit nagyon szeretett. De ezt Jézus kitöltheti. Az egyik lábam alól kiszaladt a talaj, de mégsem esem össze, mert átmenetileg a másikra nehézkedem még inkább, és az megtart, aztán majd megmutatja az Úr, hova tegyem a másik lábamat is. Mindenesetre az űrt Ő ki tudja tölteni, és ez a hívők életében nagyon sokat jelent. 

     Hadd említsem meg röviden azt is, hogy a legtöbbször egy-egy gyászesetnél lelkiismeret-furdalásuk van az itt maradottaknak. Nem tettem meg mindent érte, még kellett volna egy orvosnak szólni, későn intézkedtem, nem szerettem olyan türelmesen, ahogyan kellett volna stb. Ez tipikusan olyan vád, amit már nem lehet rendezni. Amit azzal kapcsolatban mulasztottunk el, aki már elhunyt, nem tudjuk pótolni. Nem tudjuk megbeszélni, nem tudunk bocsánatot kérni sem, és akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy ki ehhez, ki ahhoz az álmegoldáshoz folyamodik. Megpróbálja lenyomni a tudatalattiba. Van, aki borba fojtja, van, aki védőbeszédeket tart maga mellett, hogy azért az nem volt olyan könnyű, mert tulajdonképpen mindent megtettem. Nem mindent, de majdnem mindent. És akkor jön az összevissza beszéd és védekezés. Holott Isten igéje mutat nekünk egy királyi utat. 

     Egészen bizonyos, hogy mindnyájan elkövettünk mulasztást azokkal szemben, akik már nincsenek közöttünk. Meg egyéb bűnöket is, amikért már nem tudunk tőlük bocsánatot kérni. De Istentől tudunk! Mit tanít a Biblia a bűnbocsánatról? Ha engem valóban bánt valami, és az bűnné lett, akkor azt mondjam el annak, aki egyedül tudja jogerősen megbocsátani, és ez az élő Isten. Akkor legyen abból bűnvallás, és ne a bűntudatot cipeljem magammal. Mondjam ki Istennek, és higgyem azt, hogy erre is van bocsánat, és békessége lesz az embernek. 

     Arról is beszél a Szentírás, hogyan viszonyuljunk a halottainkhoz. A Második Helvét Hitvallás biblikus józansággal mondja, hogy tisztességgel temessük el őket, és utána engedjük át annak az Úrnak, akiéi. Tisztességgel eltemetni és elengedni a kezüket. És utána, ha eszünkbe jutnak? Akkor Isten iránti hálával emlegetjük őket. Azt írja a Zsidókhoz írt levél: ha hívők voltak, kövessük a hitüket, és szolidan tartsuk rendben a sírjukat. De nincs halott-kultusz, nincs temető-kultusz annak az életében, aki a Bibliát komolyan veszi, és semmilyen kapcsolatot nem óhajt keresni és tartani a halottakkal. Ez a Biblia világos tanítása. 

     Azért olvastam fel ezt a történetet, mert itt egymás után két ember meghal a Biblia leírása szerint, és itt van leírva, mit csinálnak velük. Kiviszik és eltemetik. Még csak beszéd sincs. Ez később alakult ki, hogy legyen az igehirdetés alkalma, az meg utána kialakult, hogy legyen az a halott dicsőítésének az alkalma. Mondjunk el róla minden szépet, amit cselekedett és nem jellemző rá. Aztán ezek a szobanagyságú kripták, amik készültek. Aki igazán gyászol, az naponta kijár a halottjához. Gyere kisfiam, kimegyünk nagyapádhoz. Tényleg a nagyapához mennek? Ezt szeretném mindenkitől megkérdezni. Kimegyünk nagyapád sírjához. Ez felel meg a valóságnak, a másik az hazugság. 

      A Prédikátor 12,7-ben azt olvassuk, hogy amikor valakinek befejeződik a földi élete, a por megtér a porhoz, a lélek pedig megtér Istenhez, aki teremtette azt. Ez történik. Az többé már nem úgy a nagypapa, ahogy ott van a hantok alatt. Inkább erre a biblikus józanságra kellene a gyermekeket szeretettel nevelnünk. Nem baj, ha kijönnek ők is, még az sem baj, ha elhangzik egy imádság a sírnál, de nem a nagypapához, hanem az élő Istenhez. Mert ezt Jézus megint megmondta: „Az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj.” És ha mi Isten igéje szerint reformált gondolkozású emberek vagyunk, akkor a gyakorlatunknak is olyannak kell lenni minden tekintetben. Nem nehéz dolog ez, mert Isten igéje gyakorlatias és világos segítséget ad ebben a kérdésben is. 

     Arról is, hogy miért nem imádkozunk a halottainkért. Mert ha ők Jézus Krisztusban hittek, akkor semmit nem kérhetünk már a számukra. Övék a teljesség. Minek imádkozni? Ha pedig nem hittek, akkor már nem változtathatunk a sorsukon, mert az örök sorsa mindenkinek a halál pillanatában eldől, és ezen nem lehet változtatni. Ezt tanítja nekünk a mi megváltó Urunk Jézus Krisztus. Aki úgy hallgatja Őt, hogy igazat mond, az törli az agyából ezeket a téveszméket, amiket belénk táplált a Biblia nélkül felnövő, Isten nélkül gondolkodó közgondolkozás. Mi pedig szeretettel és türelmesen világosságra segítjük azokat, akik ebben a félhomályban és sötétségben vannak. 

    Nem viszünk enni a halottainknak, mert nincs rá szükségük, nem próbáljuk megidézni őket, mert nem őket idézi meg az, aki démoni erővel tud szellemeket idézni, hanem démonokat idéz meg. Ezt komolyan gondoljuk, hogy Istennek egy megváltott gyermekét zavarhatja az örökkévalóságban egy földön élő ördögi tulajdonságokkal rendelkező ember? Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg — azt olvassuk. Ők már az örök boldogságban vannak, ha az Úrban haltak meg. 

     Még arra nézve szeretnék valamit mondani, hogy egészen igeellenessé váltak a temetési szokásaink is. Nemcsak apró szokások, amiket most talán jobb, ha nem is említek, de az első keresztyének, így temették el halottaikat, ahogy itt olvastuk. Jézust hogy temették el? A szokás szerint egy lepedőbe becsavarták, betették a sírüregbe, és elzárták a bejáratot. Ezzel be volt fejezve minden. Semmi további folytatás nem volt. Se virágot nem vittek oda, se mécsest nem gyújtottak. Se nem nyitogatták ki időnként. Azért ékelték be olyan gondosan, hogy véletlenül se menjen oda be senki, már csak egészségügyi okokból se. Ezért voltak nagy gondban az asszonyok: ki hengeríti el nekik a követ, mert ilyet még nem láttak, hogy ahova odahengerítették, onnan elhengergessék, s ők azzal nem is bírtak volna. 

     Egyáltalán nem véletlen, hogy egy bibliai világossággal gondolkozó és élő ember, Kálvin János, határozottan elrendelte, hogy jeltelen sírba temessék el. Nehogy már búcsújáró hellyé váljék az ő sírja. Nem is tudjuk, hol van eltemetve. Miért kellene tudni? Aki az Úr Jézusban hitt, az ott van Őnála, várja az Ő dicsőséges visszajövetelét, és ezzel együtt a feltámadást. Annak elrendeződött az örök sorsa. Ott elrendeződött már, amikor itt a földi életben Jézus hívására igent mondott. Ezért mondja az Úr: „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy az ítéletre, mert már átment a halálból az életbe.” És ezen nem változtat az sem, hogy egyszer utolsót dobban a szíve, és lefogják a szemét. Ő ott van az életben, az Úr Jézusnál. 

    Ez a bibliai józanság torzult el fokozatosan, így alakult ki az, hogy a vezérrel együtt eltemették a lovát. A háziasszonnyal együtt az edényeit. A lelkészt a palástban temetik el és Bibliát tesznek a hasára. Lesz arra szüksége? Nem az élőknek lenne szüksége az élő igére, hogy forgassák és olvassák salátává a gyerekei, unokái, dédunokái azt a Bibliát? Nem a pénz nélküli, kódis lelkésznek kellene adni azt a palástot? Mint ahogy Jóo Sándor, a gyülekezet első pásztora rendelkezett a halála előtt: „Adjátok egy szegény teológusnak a palástomat”. Ilyen eszébe sem jutott, hogy palástban temessék el. De az eszébe jutott, hogy semmiféle beszéd ne hangozzék a temetésén, csak a következő igéket olvassák fel — és akkor gyönyörű igeszakaszokat rendelt el, amik mind az Úr Jézus feltámadásáról, a vele való találkozásról, a bűnbocsánat örömhíréről szóltak. Az ilyen ember Isten igéje szerint reformált gondolkozású, aki a gyakorlatba is ezt átviszi, mert egy végrendelettel nem mer senki vitatkozni. 

    Nagy tanácskozás volt, hogy azért mégis kellene valami beszédet mondani. És a gondnok határozottan azt mondta: itt van a végrendelet. Ebben az van, hogy a mindenkori pasaréti segédlelkész olvassa fel ezeket az igéket. És gyönyörű volt az a temetés — ha lehet temetés gyönyörű, mert a láthatatlanokra irányította a figyelmünket. Jézusra irányította a figyelmünket. Nem a halottról volt szó, hanem arról a Jézusról, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. 

     Meg lehet azt valósítani, hogy Isten igéje szerint gondolkozva, Isten igéje szerint rendezzük be az életünket is, készítsük elő a halálunkat, és legyünk készek arra, hogy egyszer még mi is meg fogunk halni, ha az Úr Jézus előbb vissza nem jön. Akkor meg egy szempillantás alatt átváltozunk. 

     Egyelőre csak ennyit. Ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk. Vegyük ezt komolyan, vagy gondoljuk végig legalább, hogy a halál természetes velejárója az életnek. Meg kell tanulnunk szeretettel fogni egymás kezét, amíg azt tehetjük, aztán elengedni egymás kezét, amikor Isten így rendelkezik. Ne éljen senki az önváddal egy életen át, van bűnbocsánat, és ezt komolyan vehetjük. Az űrt, ami a gyászban támad az életünkön, Jézus ki tudja tölteni, és tud adni gyógyulást arra a sebre, ami ilyenkor támad. 

     Egy hívő keresztyén ember egyszerű temetést rendez. Nem a halottat dicséri, hanem az élő Krisztusról beszél. Nem ismeri a temető-kultuszt, de rendben tartja a sírt. Tud kegyelettel gyászolni, de nincs halott-kultusz az életében. Komolyan vesszük Jézus tanítása alapján, hogy örök élet és örök halál kérdése a biológiai halálunk pillanatában eldől, és ezen változtatni nem lehet. 

     A Biblia nem tud purgatóriumról, de tud örök üdvösségről és örök kárhozatról, és ettől az örök kárhozattól akar minket megmenteni a mi Megváltónk. De csak ebben az életben lehet átlépni a halálból az életbe, az Isten nélküli állapotból az Istennel való lelki közösségre. Erre kell felkészülnünk. Egyébként pedig tudhatjuk azt, amit Jézus Máriának meg Mártának mondott Betániában: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” És ebben a földi életben is csak az él igazán, aki hisz Őbenne. 

Forrás: cserikalman.hu