1.
Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.
2.
Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.
A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.
3.
Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?
De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.
4.
Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.
Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.
Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.
5.
Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,
hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül
a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése