gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.
Mindig halnak meg emberek.
Emlékszel?
Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,
a sárban.
Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.
Emlékszel?
Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk :
molyirtóval kevert levendula.
Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.
Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról
mert színesek voltak és beragyogták a telet.
Emlékszel?
Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.
Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.
Emlékszel?
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
Velem mi lesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése