2025

 

Boldog új évet, jó egészséget kívánok minden kedves olvasónak!

Tóth Árpád: Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

Hölgyeim és uraim, 

Tizenkettőt kongott az óra, 

Figyeljenek most szépen, ahogy illik, 

Erre az érzelmes búcsúztatóra, 

Melyet mint "hősnő" most elrebegek, 

Lévén az én szerepeim 

A tragikus és komoly szerepek. 

Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak, 

Hogy míg önök itt ölébe csücsültek 

Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak, 

S mulatnak, 

Azalatt meghalt az öreg Náthán, 

Akinek bánat-batyu volt a hátán, 

Meghalt a könnyet mázoló, 

Vesékbe gázoló, 

Rossz portékákkal házaló 

Ó esztendő, 

S most új, vígabb élet kezdendő!   

S hogy e vígságot stilusosan adjam,

A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,

Most levetem, 

És eljátszom önök előtt 

Egy lengébb s vígabb szerepem 

A zord jambusokat ma csípje kánya, 

Ma én vagyok Szilveszter szobalánya, 

S bejelentem, 

Hogy most egy új vendég érkezett, 

Valami víg monoplánszerkezet 

Röpítette ide, 

S két nagy koffer van a két kezibe, 

Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort 

S más ilyen finom, kedves portékát hord. 

S átnyújtotta a névjegyét, 

Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét, 

Hogy ő a Boldogság és Társa-cég 

Kiváló s megbízható utazója, 

S a neve, mely mással össze nem tévesztendő, 

A neve - Boldog Újesztendő!   

Kérem, ez ifjút a kofferjével 

És minden drága offertjével 

Fogadják szívesen! 

Úgy látszik, megbízható vigéc, 

Bizalomkeltő, ahogy kinéz, 

Bár még Bérczinél is sihederebb, 

Jóképű s elegáns gyerek, 

S mivel a rendelés máris elkezdendő,

Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő, 

Lássuk, hogy milyen finom árut tart most, 

Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!   

1911  

Vitó Zoltán: Mese

    

Hol a Fodron-folyó 

és a Tükrön-tó partján 

hízelgő szellő lengett, - 

mézzel meszelt háza előtt a padkán 

a nagyanyó 

rézmozsarában megtörte  -                                 

                                 a  csendet.  

Boda Magdolna: (meztelen a király)

... az úttörő nyakkendőt 

eldobtuk 

azóta 

nincs mit fölvenni 

a lelkesedéshez 

azóta minden király 

meztelen...

Győri László: Öregasszonyok

Viszik az utcán a leletet,  

két ujjuk közé csípik óvatosan  

gerincük, amely elmeszesedett,  

s amilyen könnyű volt, ma éppen olyan:  

tündéri, szinte az égbe repül,  

kikeleti levél, az erezet  

a fényben épp hogy átfeketül.     

Megállnak, és a fényre emelik  

a röntgen levelét:  

ez hát a gerincem,  

ez a kősor, ez a vízbeli kőtorony,  

ez az, ami fáj?     

Tündérek ők, erdeiek,  

s nyelik a könnyeiket,  

szipog a tündéri sereg,  

csipkerózsikahajzuhatag  

borítja ősz fejüket.

A nap gondolata

Légy kedves az undok emberekkel, 

mert nekik van rá a legnagyobb szükségük!

Mészöly Dezső: A nyolcvanegyedik tavasz

A télen hányszor vágytam fellegekbe! 

Megszökni, messze szállni, ellebegve, 

itt hagyva ezt a vértől csatakos, 

nagy harcmezőt, mely holtakkal teli – 

s hol bús ütemben, tompán egy dobos 

mindegyre a takarodót veri…  

Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!  

Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már. 

De megszédít, hogy pezsdül a határ, 

a meggyfa hulló szirmokat havaz, 

s egy-két merész lány meztelen napoz már…  

Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár, 

kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja, 

a zöldellő föld rabja lettem újra, 

és esztelenül, százszor boldog ott –  

hol kivégzésem elnapoltatott.   

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka, 

S a mérhetetlen messzeségen át 

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 

Távol csillag remegő sugarát. 

Billió mérföldekről jött e fény, 

Jött a jeges, fekete és kopár 

Terek sötétjén lankadatlanul, 

S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 

Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 

S boldogan hal meg, amíg rácsukom 

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a 

Tudósok finom kristályműszerén, 

Bús földünkkel s bús testemmel rokon 

Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom, 

És csöndben és tűnődve figyelem, 

Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 

Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány, 

A térbe szétszórt milljom árvaság? 

S hogy össze nem találunk már soha 

A jégen, éjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szivek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Heltai Jenő: A másik

És szólt a nő: 

“ A hajam ében,

És lágyabb, mint a lágy selyem, 

És itt a szívem közepében 

Ujjong a boldog szerelem. 

Tied a testem, tied a lelkem, 

Te vagy az első, akit öleltem, 

Boldog vagyok, mert a tied vagyok…” 

S a férfi szólt: 

“ A másik elhagyott.”  

És szólt a nő: “ 

Piros az ajkam 

És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe, 

És végigfut az üdvök üdve rajtam, 

Mikor így tartasz forrón átölelve. 

Szemem sötétebb, mint az égbolt, 

Mikor a fergeteg zavarja… 

Oh, mondd, a másik szintén szép volt? 

Fehér a válla? Gömbölyű a karja? 

Tudott-e súgni-búgni szintén, 

Tudott-e édes csókot adni, 

Meghalni karjaidba, mint én 

És új gyönyörre föltámadni? 

És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?” 

S a férfi szólt: “ 

A másik csúnya volt.”  

És szólt a nő: “ 

És mégis nappal, éjjel 

Sóhajtva gondolsz vissza rája

Amellyel az enyém nem ér fel, 

Mi volt a titka, a varázsa, bája? 

Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?” 

S a férfi szólt: 

“ A másikat szerettem!”

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét, 

de jött a hullám s rajzom elsöpörte: 

leírtam újra minden betűjét, 

de jött a dagály s munkám eltörölte. 

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve 

a lány - megfogni a pillanatot, 

hisz magam is így omlok egykor össze 

és nevemmel együtt elpusztulok. 

Tévedsz! - felelte: - híred élni fog, 

ami porba hal, az csak földi lom, 

szépséged a dalaimban lobog 

s dicső neved a mennybe fölírom. 

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, 

örökké él s örökké megujul.                                  

Szabó Lőrinc fordítása

Markó Béla: Túlélők

Ismét itt vannak a varjak. Bevallom, 

örülök nekik. Nem hittem volna, hogy

hiába üldözték el őket az épülő lakótelep 

közeléből, úgyis erőre kapnak megint, 

és talán többen is lesznek, mint eddig. 

Reggel hét óra körül érkeznek a házunk

fölé, mint egy rikácsoló fekete felleg. 

Látszólag összevissza, külön-külön 

röpködnek, mégis egyetlenegy közös 

akarat mozgatja ilyenkor mindegyiket, 

le sem szállnak, szét sem szakadnak, 

mintha ezernyi varjú szemével nézné 

valaki, hogy mi van odalent, és közben

pontosan rögzíti a pillanatnyi helyzetet. 

Egy félóra múlva már sehol sincsenek. 

Később visszatérnek kisebb csapatokban 

vagy magányosan. Néha széttört dióhéj 

hever az udvar kövén. Pedig a közelben 

nincsen diófa. Úgy látszik, megfelelő 

ez a hely. Ez is. De néha gurul a szélben 

erre-arra egy egész dió is. Felvesszük, 

letörüljük, szétroppantjuk, megesszük. 

A varjak dióját. Vagy egy ismeretlen

diófáét. Vagy az Istenét. Az ördögét. 

A miénket. Ez már csupán értelmezési 

kérdés. Hogy üzenet legyen belőle. 

Ide-oda járunk az emberré válás útján 

mi is, a túlélő varjak is. Megpróbál 

mondani nekem valamit egy sötét felhő, 

a végén már kiabál. De nem értem.

Gősi Vali: Akár a fák

„ Nézd, én úgy szeretnék élni mint a fák 

Ők úgy maradnak állva 

Ahogy éltek s éltem” 

(Révész Sándor)* 

voltaképpen 

mindegy

hogy Isten miért és hogyan 

teremtette a fákat 

a lényeg hogy tanuljunk tőlük 

fölfelé élni és olyan erősen 

tartani magunk a célig 

ahogy a fák állnak; 

egyenes derékka

pőrén 

szemlesütve úgy is

ha az ősz vihara 

röhögve szaggatta le 

vacogó ágaikról

az elsárgult 

utolsó ruhákat

Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; 

megtagadlak, már nem vagyok tied; 

gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, 

hogy ledobhattam bilincseimet. 

Egy kézfogás még, - töröld eskünket 

s ha találkoznak sorsunk útjai, 

ne árulja el se szó, se tekintet, 

hogy a volt vágyból maradt valami. 

Most, bár szerelmünk már-már alig él, 

s ravatalánál zokog a hüség 

és utolsót lüktet a szenvedély 

s a tisztulás lefogja a szemét,         

         most még, noha mindnyájan elsiratták         

         fel tudnád támasztani, ha akarnád.                                                

Szabó Lőrinc fordítása

Balázs Fecó - Horváth Attila: Homok a szélben

Balázs Feco: Homok a szélben

*

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok! 

Szeretlek, és melletted vagyok. 

De tudom jól, hogy eljön majd a nap, 

És nem lesz semmi, ami majd visszatart. 

Mert sehol sem tudtam megnyugodni még. 

S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok 

Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, megváltozni nem tudok.  

Meder nélküli folyó leszek nélküled, 

És meglehet, hogy sokszor tévedek, 

És minden reggel máshol ér talán, 

És senki nem fog emlékezni rám, 

És nem tudom, hogy mi történhet még, 

De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok. 

Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

És hó esett a tiszta víztükörre, 

a pelyheket         

          nagy hullám kapta ölbe, 

és vízzé vált a hó ott mindörökre.   

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon 

nem volt fehér         

          a táj, csupán a parton, 

a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.   

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek 

nem növelik,         

          csak terhelik a lelked, 

és eltakarják szépségét szinednek.                                                      

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, 

s örvényeid         

          havamtól gazdagulnak, 

midőn ijesztő messzeségbe futnak.   

Az életem csak benned folytatódhat, 

ez sorsa rég         

          - ha vízre hullt - a hónak, 

belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.   

Kergetőztek az örvények pörögve, 

rohant az ár         

          a végtelen ködökbe 

és hó esett az örvénylő gyönyörre.   

Karácsony 2024

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Dr. Joó Sándor: Boldog karácsonyt!

“ És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba." 

Máté 2,11-12

Kedves Testvéreim! Amikor így évről-évre visszatér a naptárban december 25. és 26., az emberek boldog karácsonyi ünnepeket szoktak kívánni egymásnak. És én hiszem is, hogy komolyan gondolják, hogy legalább ezen a két napon igazán szívből akarnak valami jót egymásnak. Nos, a felolvasott Igén keresztül én most úgy hallom, mintha Isten kívánna nekünk igazán boldog karácsonyt! Mindnyájunknak! Annak is, akinek nem jutott ünnepi falatokkal terített asztal, annak is, aki nem úgy töltötte el a szentestét, ahogyan szerette volna vagy elképzelte, mert talán hiányzott valaki, s annak is, aki egészen egyedül maradt karácsonyra. Annak is, akinek a lelki fájdalmait még csak fölfokozta ez a drága ünnep: igen, mindenkinek! Mindnyájunknak! Isten azt akarja, hogy igazán boldog karácsonyunk legyen! Próbáljuk meg hát követni lélekben az úgynevezett “napkeleti bölcseket”, mert nekik valóban boldog karácsonyuk volt. Három fokozaton keresztül jutottak el ehhez. Ezeken a fokozatokon keresztül mélyülhet el a mi ünneplésünk is áldott karácsonnyá!  

1) Az első az, hogy: “Bemenvén a házba.” (Mt 2,11a) Igen, abba a házba, amelyben a gyermek Jézus feküdt. Hogy ez még az az istálló volt-e, amelyikben megszületett, vagy már valami más egyéb hajlék, ez nem is fontos. Mindenesetre valami egészen szegényes, dísztelen szükséglakás. És hogy miért éppen ebbe a házba mentek be, honnét tudták, hogy ez az a ház, amit keresnek, az is meg van írva az előző versekben: a csillag vezette őket. Így olvassuk: “ És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala”. (Mt 2,9) Mert bizony ez a ház különben nem volt olyan feltűnő épület. Nem volt rajta semmi olyan különlegesség, amiről az ember rögtön ráismerhetett volna: na, biztosan ez az a ház, amelyikben a zsidók újszülött királya lakik! Nem. Sőt! Hogy mégis abba a házba mentek be, amelyikbe kellett, az a csillag útmutatása miatt volt. S hogy ez miként volt így lehetséges, azzal most ne töltsük az időt, elég az, hogy valamilyen isteni útmutatásra cselekedtek így. El tudom képzelni, hogy amikor ott álltak a ház előtt, megdöbbenve néztek egymásra: ez lenne hát az a ház? Ne feledjük, hogy ők királyt kerestek! Itt laknék hát az a különleges nagy király? És akkor bementek a házba. Talán előbb még egyszer felfelé néztek, a csillagra, aztán bementek! Igaz ugyan, hogy nem így képzelték, nem ezt várták, talán érthetetlennek is találták, de bementek! Egyedül az égi jelre figyelve, engedelmeskedtek.  

Ez a mozzanat azért fontos, mert mind a mai napig van egy olyan ház, ahol Jézus lakik! Mert igaz ugyan, hogy nincs sem helyhez, sem időhöz kötve az Ő jelenléte, mégis mindig és mindenütt van egy olyan meghatározott hely, mondjuk: ház, amit Ő maga épített magának ebben a világban, és ahová be kell menni, ha valaki találkozni akar Vele. Ez a ház pedig az Ő egyháza. Isten lakóhelye vagytok - mondja Pál a gyülekezetre. “ Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok?” - kérdezi egy másik alkalommal. (1Kor 3,16) Tehát a csillag, Istennek a Szentírásban adott égi útmutatása mind a mai napig pontosan rámutat arra a helyre, ahol Jézus található. Isten Igéje a Jézust kereső embereknek nem azt mondja, hogy mélyüljetek el a saját szívetek titkaiba, vagy a saját kegyességetek áhítatába, vagy valamilyen gyertyafényes karácsonyi hangulatba, sem azt nem mondja, hogy keressétek a tudományokban, a művészetekben, a történelemben, hanem Isten Igéje - mert számunkra ez az a bizonyos csillag! - nagyon világosan és konkrétan mondja: Jézust keressétek! Nos: menjetek az egyházba! Ott találhatjátok meg Őt! Ő maga mondta: “ ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Veletek: a hívők közösségével, a gyülekezettel!  

Talán mi is furcsának találjuk ezt az isteni útmutatást. Talán közületek is többen épp olyan értetlenül néztek most erre a házra, mint azok a napkeleti bölcsek ott, József és Mária egyszerű, szegényes otthonára. Ez lenne az Úr Jézus lakhelye ebben a világban? Az egyház? Ez a dísztelen, ez a jelentéktelen, ez az annyiszor hitelét vesztett intézmény? Ez a hitvány kis társaság, amelyről annyi rosszat és csúnyát el lehet mondani? Ez? - Igazatok van! Én, aki világviszonylatban ismerem az egyház múltját és jelenét, mindnyájatoknál több csúnyát és rosszat tudnék elmondani róla - és mégis, az isteni útmutatás alapján azt mondom: igen, ez az Ő háza! Jézust mindenki ott találhatja meg csak, ahol az Isten Igéjét hirdetik - akármilyen nyomorultul is; ahol az Ő sákramentumaival élnek - akármilyen gyarló módon is; ahol az Ő nevét imádják - akármilyen együgyűen is; ahol körülötte formálódik gyülekezet - akármilyen botladozó hívőkből áll is! Tehát: itt! Most, a mi számunkra: itt! Saját ígérete szerint itt van Jézus, az Ő gyülekezetében. Ide kell bejönni, és nem csak egy-egy karácsonyi, vagy nagypénteki istentiszteletre, mondván, hogy a nagy ünnepeken mégiscsak illik elmenni a templomba, hanem Lélek szerint, leszállva a saját gondolataink, rendszereink, elképzeléseink magas lováról, mint a napkeleti bölcsek, és beleépülve a minden rendű-rangú hívők egyszerű közösségébe, miközben hangzik Róla, Jézusról az igehirdetés együgyű, emberi szava. Itt van Jézus! Itt találjuk meg Őt! Most is!  

2) De ez még csak az első fokozat. A következő ezt jelenti: “ ott találák a gyermeket anyjával, Máriával!” (Mt 2,11b) És ez talán megint éppen olyan csalódást okozott nekik, mint előbb a ház. Mert az a gyermek bizony csak egészen közönséges kisgyermek volt, semmi külső dísz, hatalom, dicsőség! Hát ez lenne az a nagy király, akit kerestek? De, úgy látszik, ezek a bölcsek mégis találtak benne valamit - valami különöset; megláttak benne valami mást - valami egészen rendkívülit; túlláttak ennek a gyermeknek a szegénységén és gyengeségén, mert különben nem borultak volna le olyan hódolattal előtte. Bölcsek, tudósok, királyok nem szoktak csak úgy, semmiért térdre ereszkedni, földre borulni! Felismertek ebben a Gyermekben valamit a karácsony legmélyebb misztériumából, megérintette a lelküket valami a Gyermek dicsőségéből.  

És ez teszi a karácsonyt igazán karácsonnyá a mi számunkra is: úgy találni meg azt a Gyermeket, ahogyan ezek a bölcsek. Megérezni benne, megsejteni valamit - ha akármilyen keveset, kicsit is, de mégis valamit - abból az isteni csodából, amit a “ bölcs lángesze fel nem ér ”, amit csak imádni lehet. Hiszen egy gyermek már magában véve is titok, csoda! Két különböző személy szeretetének a megtestesülése, megvalósulása annak a titoknak, amit az Ige a házastársakra nézve így mond: “ Lesznek ketten egy testté.” (Ef 5,31b) Ránézek, s azt mondom: én vagyok, te vagy, mi vagyunk! Eggyé válva, egy testté. Ilyen csoda egy gyermek! Hát még az a Gyermek, a betlehemi! Két egészen különböző lénynek, az Isten és az ember szeretetének a testté válása. Ránézek, azt mondom: én vagyok. Isten is ránéz, és azt mondja: én vagyok! Mind a ketten, Isten és én ránézünk, azt mondjuk: Te vagy! Benne látom az Istent, Isten Benne lát engem! Föld és menny, idő és örökkévalóság, isteni mindenség, mindenhatóság és emberi gyengeség, Teremtő és teremtmény együtt, egyben, egy testben. Lesznek ketten, Isten és az ember, Isten és te: egy testté! Egy testté ebben a Gyermekben!  

Halljátok benne azt a másik világból jövő felséges üzenetet? A mai tudományos kutatók már évek óta keresik a kapcsolatot más égitestekkel, a Holddal, a Marssal, a Vénusszal. És már választ is kaptak például a Holdról. Igaz, úgy, hogy az nem is válasz volt. Nem a Hold válaszolt, saját maguktól kapták a választ. Tudniillik azok a jelzések, amelyeket a Holdra bocsátottak, jöttek vissza a Földre. Ez az, ami ezt a mérhetetlen teret, amiben a Földünk is bolyong, olyan hátborzongatóvá teszi. Az, hogy tudniillik csak a saját hangunk visszhangzik benne. Az, hogy a jelzéseink, jeladásaink, amelyek az űrben eltűnnek, újra visszahullnak hozzánk valahonnét, mint egy óriási visszhangtérben. Nem jön válasz, nincs párbeszéd, nincs kontaktus: reménytelenül egyedül vagyunk!  

Nos a karácsony nagy misztériuma éppen az, hogy a Földön kívülről jött válasz. Jött egy hang, végre egyszer nem a saját hangunk visszhangja: egy másvalakié! Nem a Holdról, nem a Vénuszról, nem is az Androméda ködből, hanem egy sokkal távolabbi és sokkal közelebbi világból, egy sokkal titokzatosabb és mégis valóságosabb helyről: a mennyországból, az Istentől! Halljátok? A látható mindenség mögött egy láthatatlan szív dobog. Ennek a hangját hozza az a Gyermek! Az Isten szerető, édesatyai szívének a dobogását - erre a Földre! Arra a Földre, amely a mindenségben annyira apró semmiség, hogy ha egyszer szétpukkadna az egész Földgolyó a rajta élő, küzdő 3 milliárd emberrel együtt, a nagy, csendes világűrben senkinek sem hiányozna, észre sem vevődnék. És ezt a világot, és ezt a Földet, ezen a Földön élő embereket szerette úgy a Mindenható Isten, hogy “ az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16b)  

Hát ez a karácsony misztériuma! Megtaláltad-e már így azt a Gyermeket? Úgy, ahogyan az előbb énekeltük: “ Csak nézlek boldog szívvel és nem győzlek nézni téged”! (329. dicséret 4. vers) Mert az Isten irántunk való szeretetén csak elámulni lehet!  

3) Végül a harmadik fokozat következik: “ leborulván, tisztességet tőnek néki.” (Mt 2,11c) Vagyis úgy hódoltak meg Jézus előtt, hogy megajándékozták Őt! A karácsony az általános köztudatban is úgy él, mint az ajándékozás napja. Mindenki igyekszik valamilyen ajándékkal kedveskedni annak, akit szeret. És milyen furcsa, hogy éppen Annak a Valakinek a megajándékozására nem gondolunk, Akinek - hogy úgy mondjam - a születése napját ünnepeljük ezen a napon. Mi lenne, ha egyszer azon törnénk a fejünket, hogy Néki, az ünnepeltnek mivel okozhatnánk örömet? Bizonyosan közelebb jutnánk az igazi boldog karácsonyhoz! Nos, hát mért is nem tesszük meg? Tudjátok, milyen ajándékot vihetnénk Neki? Valami olyan cselekedetet, amiben benne van, érezhetően, vigasztalóan, bátorítóan, segítően benne van az a szeretet, amely ama karácsonykor abban a Gyermekben testet öltött ezen a Földön!  

Például szólhatnál egy engesztelő szót annak, akire egyébként haragszol. Vagy megbékélhetnél valakivel, aki csúful megbántott. Vagy meglátogathatnál valakit, aki egyedül töltötte a szentestét. Vagy áldozhatnál valamit az ünnepi ebédedből, vagy éppen a szabadidődből, vagy a zsebedből olyan valaki számára, aki arra rá van szorulva. Vagy most a templomból hazamenet megfoghatnád a hitvestársad, a gyermeked kezét, és azt mondhatnád nékik (talán már régen várják is): mától fogva olvassunk együtt Bibliát, és imádkozzunk együtt! Vagy megpróbálhatnád, hogy ezentúl több megértéssel és szeretettel viszonyulsz azokhoz az emberekhez, akik eddig idegesítettek. Igen! Ilyen ajándékokat mindnyájan vihetünk az Úrnak, és higgyétek el, az ilyen ajándéknak örül Ő legjobban. Hiszen Ő mondta: amennyiben megcselekedtétek az ilyet az Ő legkisebbjei közül eggyel, Ővele cselekedtétek meg. (v.ö. Mt 25,37) Tehát Őt, az ünnepeltet ajándékozzuk meg valamivel, amikor megéreztetjük valakivel, egy húsból és vérből való földi emberrel azt a szeretetet, amely mindent elfedez, a másik bűnét is; - mindent hiszen, a másikban a jót is; - mindent remél, annak a másiknak az üdvösségét is; - mindent eltűr, a másiknak a türelmetlenségét is. Próbáljuk meg! Mindnyájan! És nekünk is olyan boldog karácsonyunk lesz, mint a napkeleti bölcseknek, akik “ kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki!” (Mt 2,11d)  

Befejezésül még csak annyit tanuljunk meg tőlük, hogy: “ mivel álomban meginttettek,... más úton térének vissza hazájokba”. (Mt 2,12) Hadd értelmezzem most ezt jelképesen úgy, hogy akinek igazi karácsonya volt, az valahogy más úton tér vissza: otthagyja a régi utat, amelyen eddig járt, és más úton jár tovább. A karácsony ünnepi hangulatából nem tér vissza abba a régi, szeretet nélküli, szürke hétköznapba, amelyből jött, hanem másként folytatja tovább. Beleviszi az ünnepet, az istentiszteletet, Jézust a hétköznapokba! Ám ne csak egy vagy két napra korlátozódjék a karácsony! Váljék a szeretet ünnepévé az egész élet! Miért csak ezen a pár napon igyekszünk valami jót tenni egymással, valahogy megértőbben, emberségesebben viselkedni egymással? Hiszen arra a boldogságra, amit ilyenkor kívánni szoktunk, éppen a hétköznapok világában van a legjobban szükségük az embereknek! Ez az a más út, amelyen ha most elindulunk, azért lesz nagyon boldog karácsonyunk, mert nem múlik el az ünnepnapokkal!  

Isten ilyen boldog karácsonyt kíván nekünk!  

1966. december 25. Karácsony.

Forrás: joosandor.hu

Ady Endre: Egy jövendő karácsony

Jön a Karácsony fehéren 

S én hozzám is jön talán majd 

Valaki a régiekből. 

Csöndesen lép a szobámba 

S én köszöntöm: „ Béke, béke.” 

A küszöbön sápadt orvos. 

És szorongva szól a vendég: 

„ Ma Karácsony van, Karácsony, 

Emlékszel a régiekre?” 

És bámulva és vidáman 

És kacagva mondom én majd: 

„ Ma Karácsony van, Karácsony.” 

És szorongva szól a vendég: 

„Valami tán fáj a múltból?” 

Megmozdul a sápadt orvos. 

És bámulva és vidáman 

És kacagva mondom én majd: 

„ Hiszen én még sohse éltem.” 

És hörögve mondom én majd: 

„ Ki a szobámból, pogányok.” 

Döng az ajtóm és bezárul. 

És hörögve mondom én majd: 

„ Hiszen én meg se születtem. 

Karácsony van, száll az angyal.” 

És a nagy, szomorú házban

Zsoltárokat énekelve 

Hajnalig várom az angyalt.  

Molnár Virág: Grimasz

„ Mária…megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” 

(Lk 2:7)     

       Néhány hónappal ezelőtt, amikor látogatást tettünk egy baráti házaspárnál, akik pumi kutyákat tenyésztenek, az egyik kutyus nagyon jót aludt az ölemben. Nem győztem szeretgetni, dédelgetni, majd nagy szívfájdalommal visszaadtam a gazdiknak, amikor haza indultunk. Két hét múlva láttam a hirdetést, hogy még mindig gazdit keresnek neki. Összeült a családi kupaktanács és eldöntöttük, megvásároljuk. Felhívtuk kedves barátunkat, mondta, hogy mehetünk is a kutyusért, így autóba ültünk, és indultunk.  

Amikor fizetni szerettünk volna, azt a választ kaptuk, hogy ő ajándék. Ajándék? Tudtuk az árát, ami nem kevés, de nem értettük, hogy miért. Miért? Mert senkinek sem kellett. Az érdeklődők sorra visszaléptek, amikor kiderült, hogy kan kutyus, így hamar kiviláglott, nincsen és nem is lesz számára hely.   

Megérkezésével természetesen átrendeződött az életünk. Sétáltatás, házirend, állatorvos, kutyasuli, bundaápolás. Mindez lehetne teher is, ám nem az, mert az életünk részévé vált Grimi, akit nagyon szeretünk.  

Azóta is sokat töprengünk, miért nem kellett senkinek, mikor annyi örömet okoz. Miért? Azért, amiért Jézus sem kellett már születésekor sem. Azért, mert az Ő befogadása megváltoztat mindent. Átrendezi az ember teljes életét. Igaz, kényelmesebb elutasítani, mint ahogy történt a születésekor is, mindenféle indokra hivatkozva. Nem érek rá, nem érdekel, a keresztyének is követnek el bűnt, nekem így is teljes az életem stb. Mi történik azzal, aki nem fogadja be? Szegényebb lesz megannyi áldással. A bűnbocsánat, az újjászületés, a hit általi békesség, a hála, az öröm csodáival.  

Akkor, 2000 évvel ezelőtt nem Jézusnak volt szüksége arra, hogy befogadják. Az Úr vigyázott rá, gondoskodott róla. A befogadásra ma sem neki van szüksége, hanem nekünk. Ha elutasítjuk, ha nincsen számára hely, az áldások során kívül még az örök életből is kizárjuk magunkat.   

Adjunk neki helyet bátran! Hadd jöjjön az a változás, ami megtart és felemel. Meglátjuk, annyi kimondhatatlanul sok örömben lesz részünk, amennyit csak Istenünk adhat ajándékul a Benne hívő gyermekeinek.   

Forrás: Napi Ige és gondolat

Major Petra: Fényfüzér egy ablakban

Ki tudja, mi van mögötte, 

talán fele ennyire se szép, 

lehet a magány rejtekhelye ez 

vagy a némán tűrt pofonoké, 

de ha hunyorogva nézed 

vagy éppen könnyes szemmel, 

csak remegő színes karikák, 

s ha összeérnek, halmazaikban 

csupa decemberi titok ring, 

mintha apró világítótornyok üzennének: 

ezt vártad, itt megérkezhetsz!

Gősi Vali: Jászol-melegben

Ha már csak halványan élnek 

a fahéjillatú, 

vége-nincs, 

beszédes mosolyoktól fényes, 

világmegváltó esték, 

mikor még végérvényesnek hitt kiábrándulásaink 

sem tudtak lehúzni az agyagos földig, 

és makulátlan, félszeg gyermeki tisztasággal 

vallottuk meg a fenyőillatban, 

az ünnepi asztal körött, 

csalódásainkon át is megérlelődött, 

újjászülető szerelmeink, 

hazugságaink legfeljebb apró, 

kegyes füllentések, 

könnyű röptű valótlanságok voltak, 

mint az elhulló tűlevél, 

ha fölkapja a fenyőfa alól 

és széthordja a játszi szél, 

ha legbelül már csak 

a végeérhetetlen, 

némaság beszél 

akkor sötét hamisságaink 

kilátszanak majd a fehér csend alól,

ráeszmélünk, 

hogy ez már nem az igazi ünnep, 

nem az a meghitt jászol-meleg, 

inkább valami 

megmásíthatatlan végveszély, 

hogy a csípős gyantaillatban 

lángra kap és hamuvá ég 

a szeretet.   

Percze Miklós: a pillanat

Tudjuk, hogy ismét a miénk lesz, 

de még most is 

izgalommal várjuk 

tudjuk, hogy megjön, mint őszi 

vetésre a téli hó, s 

fáradt szemünkre álmunk 

zakatol agyunkban a vágyvonat, 

hisz’ újra, meg újra 

haza kell találjunk, 

és csillogó szemekkel, a mennyből 

eljött Angyalainkkal 

a fenyőnk előtt álljunk  

Várni tudtunk rájuk, a lelkünk mélységből 

jövő, szépet érdemlő türelmével 

csak suttogjuk, ha megjöttek az ÁMENT  

Percek, órák, napok, hetek, az esztendővel 

múlnak, de ajándék ez a pillanat, 

mert mienk, mit elhozott az ADVENT

Ágai Ágnes: Túra et natúra

Járta a természetet.

Megéledt benne.

Felszippantotta a folyókat,

elkanyargott a patakokkal,

lezuhogott a vízeséssel,

szétáradt a tengerekben,

nekiütközött a hegyeknek,

végigterült a mezőkön,

lebukdácsolt a hasadékba,

befészkelődött az üregekbe.

A fák előreköszöntek,

a virágok kitárultak,

a fűszálak felegyenesedtek,

a rovarok percegtek,

zümmögtek, cirpeltek, dongtak,

a madarak csicsongtak,

minden élt, hullámzott, hangzott.

Aztán elhalkult.

Ember nélküli csönd

ült a tájra.

Egyedül volt a világgal

és önmagával.

Somlyó Zoltán: Őszi vers

Megérted az őszt... a rövidült napok 

susogó alkonyát, levelek rozsdabarna 

szinét s a piros estet, melynek leple alá 

vonul álom felé ember és minden barma.  

Megérted: rádesik az ablakon keresztül 

a napsugár: az égnek szőke, tömött haja. 

És mustszagot lehelve és mámorát kínálva 

nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.  

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná 

gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek 

aromás teáját a csöndes kis szobában, 

amelynek ablakán a függöny széltül remeg.  

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot, 

és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat 

mennyei tisztaságát s csillagát életednek, 

mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...

Advent 2024

Advent negyedik vasárnapja.

Albert Zsolt: Jelenlét

Meg kell tanulnom, hogy kevéssel tettél kisebbé magadnál. 

Mégis így aprón, nem tudom felérni végtelen nagyságod 

és azt sem, hogy fejemen koronám nem a halál. 

Utam nem siralom, oltalmam nem a kopasz meddő fák.  

Ha hozzád mérem magam, nem semmisülök meg, 

minden szavad lélegeztet, szárnyad életben tart. 

Itt hiszem el, a mindenhol jelenlevőben, ahol hason 

fekszenek csillagok, hogy benned én is nagy lehetek.

Heltai Jenő: Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük 

nagyon sajnálom, Asszonyom 

de ha nem kellek szeretőnek 

egyébre nem vállalkozom.  

Például arra, mit gyakorta 

szónoki hévvel mond Kegyed,

hogy meggyötört szegény szívének 

legjobb barátja én legyek.  

Legjobb barát! Szavamra mondom 

megtisztelő egy hivatal 

de nem vagyok hozzá elég vén 

s ön aggasztóan fiatal.  

Ön csupa élet, csupa illat 

lángol, vakít, hevít, ragyog 

hát hogyne szomjaznám a csókját 

én, aki angyal nem vagyok?  

Olyan kevés amit kívánok… 

Ha osztozkodni restel is

legyen a tisztelt lelke másé 

nekem elég a teste is.  

Legyen lelkének egy barátja

kivel csevegni élvezet 

de ez az őrült, ez a mamlasz 

ez a barát nem én leszek.  

Legyen övé minden poézis 

és az enyém csak ami tény 

ő oldja meg a problémákat 

a ruháját viszont csak én.  

Hogy ez a hang szokatlan Önnek 

kétségbe kérem nem vonom 

de annak, hogy megértsük egymást 

csak egy a módja Asszonyom:  

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül 

rosszat is, jót is osztogat 

rosszabb erkölcsöket Kegyednek 

vagy nekem adjon jobbakat!

Szabó Lőrinc: Ősz az Adrián

Félig vízben, félig a parton 

fekszem az őszi ég alatt; 

egyszerre ringat és melenget 

a tenger és a déli nap:  

szikrázó ujjai becéznek, 

gyúrnak, gyötörnek édesen, 

húnyt szemmel és borzongva tűröm, 

hogy paráználkodnak velem.  

Húnyt szemmel és borzongva tűröm 

a nap s a tenger csókjait 

s testem gyönyörűsége némán 

könyörög és imádkozik:  

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget, 

bent moss ki, mélyen, ahol annyi 

fáradt sötétség didereg;  

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám, 

hogy meggyógyuljak odabenn, 

világítsatok át egészen, 

hogy lelkem új és friss legyen;  

ősz van, – fűtsetek át sietve, 

jóságos, erős sugarak, 

hadd vigyem magammal a télbe e 

tiszta, kései nyarat!

Ferenczfi János: Testté lett

János Evangéliumából: 

„ Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”     

János Evangéliumát különösképpen szeretem, mert filozofikus alapossággal tárja fel a Biblia megértésének logikai kulcsait.  

Azzal a szóval kezdődik, amivel az egész Szentírás: kezdetben. A Biblia nem természettudományos mű, ám meggyőződésem, hogy nem állít olyat, amivel a komoly tudományos tények ütköznének. Amíg Mózes első könyvében az Istentől elszakadó ember nézőpontjából meséli el a kezdetet, itt a nézőpont más. Itt arról van szó, hogyan hidalta át Isten ezt a szakadékot. Ez a szakadék ugyanis az eredendő bűn. A bűn pedig nem az, hogy valaki rosszat tesz. A rossz cselekedet úgyszólván csak tünete a bűnnek. A bűn egy állapot: az Istentől elválasztott ember állapota. A bűnből való szabadulás következménye a rossz cselekedetek elhagyása, de az alapvető eredménye az, hogy ez az elszakítottság megszűnik. Isten és ember ismét közösséget alkot.  

János Evangéliumának fordítása olykor megnehezíti az értelmezést. De ez könnyen feloldható. Az idézett rész főszereplője az „ Ige ”. Eredetileg: Logosz. Isten teremtő szava. Világos, hogy itt a Megváltóról van szó, Jézusról, aki a Krisztus. Jézus azt jelenti: Isten megszabadít. A Messiás azt jelenti: Isten felkentje. A Krisztus ennek görög megfelelője, amely a latin közvetítésével elterjedt a legtöbb nyelvben.  

Jézus Krisztus tehát Isten teremtő szava, kijelentése, üzenete. Ez tehát az az üzenet, amely minden előtt volt. Kezdetben, még mielőtt a teremtés, a világ keletkezése bekövetkezett volna.  

Isten Igéjéről (a teremtő szóról) máshol így beszél: élő és ható. Tanulságos, hogy a görög eredetiben az energia és a dünamisz (dinamizmus) szavak szerepelnek. A szónak jelentése van, s azon túl energiája (ereje) és dinamikája (hatása). És az a szó nem más, mint a megváltás. A megváltás pedig nem más, mint a közösség helyreállítása Isten és ember között. 

Honnan tudta Isten már a teremtés előtt, hogy a teremtés lényege, az ember majd megváltásra szorul? Aki az időt teremtette, az mindent lát az időben. De a kulcs nem ez. A kulcs az, hogy a Teremtő, azaz a Kreátor, a maga képére teremtette az embert. A kreálmány kreatív. Nyugtalan módon az ismeretet keresi, s ez a keresés vitte bűnbe, azaz: ez szakította el Istentől. Azt is meg akarta ismerni, amit nem Isten ismertetett meg vele. Mindezek felett az ember méltóságot és szabad akaratot kapott. Lehetetlen lett volna Isten akarata ellen tenni szabad akarat nélkül. És bár az ember épp e tett révén vesztette el szabadságát, a szabadságunkra és méltóságunkra vonatkozó eredeti isteni terv abban látszik meg leginkább, hogy kicsivel a kezdet után még erre is volt szabadságunk.  

Az Ige Istennél volt és az Ige Isten volt. Az Ige és Isten egy. Isten szava és lényege egy. Nincs kétség, nincs bizonytalanság. Isten önmagából fakadóan az, akinek kijelentéseiből ismerjük. A legfontosabb kijelentés pedig maga a Megváltó, akiben testet öltött az eredendő isteni akarat. Az az akarat, hogy az ember visszanyerje méltóságát és szabadságát.  

Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Isten egy! A Fiú Isten és az Atya egyek. A teremtő Szó részese a teremtésnek, hiszen a Biblia leírása szerint a teremtés Isten kimondott (kijelentett) szava által történt meg. Isten azt mondta: legyen, és lett.  

Azt, hogy a világ hogyan keletkezett, vagy, hogy van-e Isten, a tudomány nem csupán megválaszolni nem tudja, de vizsgálni sem. Az elméleti fizika nanoszekundumokra képes megközelíteni az ősrobbanás pillanatát, de egészen odáig, és főleg az előttig nem képes hatolni. A pillanat, amikor a szó hatására a világ „lett”, a tudomány számára megragadhatatlan. Amit a fizika állít, az szinte felfoghatatlan. A világ összes anyaga és energiája egy végtelenül kicsi pontba sűrűsödve várta a robbanást, amit nagy bummnak, vagy ősrobbanásnak neveznek. Ebben a végtelenül kicsi pontban nem volt anyag és energia, csak az a differenciálatlan, végtelen sűrű valami, ami elképesztő erővel és sebességgel kezdett tágulni a mi univerzumunkká. A mai számítások azt mutatják, hogy ez a tágulás azóta is gyorsul. Mind e közben pedig a galaxisok fokozatosan beleroskadnak azokba a szupermasszív, tehát óriási fekete lyukakba, amelyek a gravitációs középpontjukban vannak. Így van ez a Tejút-rendszerrel is. Egyes tudósok multiverzumról beszélnek, mert hihetetlennek tartják, hogy csak egy világ létezne. Ám az univerzumon túlra nem látunk, mert ahhoz időben távolabbra kellene látnunk, mint amikor ez a világ keletkezett. Márpedig, ha felnézünk a csillagos égre, a múltba látunk, hiszen a saját napunk fénye is tizenegy perc alatt ér el hozzánk. Az ismert világ határa az a legtávolabbi pont, ahonnan valami fény eljut hozzánk, mert az a fény nem csupán térben, de időben is a lehetséges legnagyobb távolságból érkezik.  

Azt tudjuk, hogy a világ létrejött, hiszen van, létezik. Az idézett részben a Biblia azt mondja, hogy az Ige által, tehát Isten teremtő szava által lett. A szó információt hordoz, és ahogy rámutattunk, energiával és hatóerővel rendelkezik. Ez a szó maga Isten, a Megváltó, akit hitünk szerint emberként is megismerhetett a világ.  

Róla ezt mondja: Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Nyilvánvaló, hogy nem a biológiai vegetativitásról beszél. Az élet, mégpedig az örök élet nem más, mint közösség Istennel. Másutt azt mondja: aki bennem hisz, ha meghal is él. Azaz, a test halálán túl is van élet, amit elkezdhetünk élni már ebben a világban, és nem kell véget érnie a testünk pusztulásával. Ebben nem az a legfontosabb, hogy van élet a halál után, hanem az, hogy van élet már a testi halál előtt is.  

Mindez hit kérdése. Metafizikai és filozófiai kérdések. Úgy tűnik, a tudományok számára ez bolondság. De nem az. A tudományok számára ezek láthatatlan területek. Nincs mód tudományos kérdéseket feltenni és válaszokat kapni ezek vonatkozásában. Ezekről tehát a tudós is a tudomány nélkül kénytelen gondolkodni. Ezért van szükség hitre. A hit pedig nem valamiféle vélekedés, hanem bizalom Isten iránt. Bizalom abban a tekintetben, hogy a Szó igaz. Jézus ezt mondta magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Isten Mózesnek ezt mondta: Én vagyok. Véletlen-e ez az egybeesés? Hiszem, hogy nem az. Istent nem tudjuk megnevezni. Azt tudjuk róla csupán, hogy ő van. Felette áll az időnek, a teremtett világ minden korlátjának, mert ezt mind ő hozta létre. Minden, ami létezik, valamitől függően létezik, kivéve Istent.  

A Szó az igazság. Isten szava tehát igaz. Miért is hazudna? Kitől kellene félnie, hogy oka legyen elferdíteni az igazságot? És egyenlőségjelet tesz az igazság és az élet közé, s ezt teszi úttá, amelyen járhat az ember, ha vele szövetségre lép. Ez az élet. Ez az emberek világossága. A világosság nem az a fény, amit a szemünk érzékel. A világosság az az ismeret, ami által eligazodunk az élet kérdéseiben. Mégpedig nem csak a földi élet, hanem a kézzelfoghatón túli élet dolgaiban is.  

A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.  

Mi ez a sötétség? Ez az Istentől elszakadt emberek világának sötétsége. Az ember nehezen vallja be, hogy tévedett, hogy gyenge, hogy önerőből nem képes az élettel megbirkózni. Nehéz bevallani azt, hogy segítségre van szükségünk. Isten eljött, hogy segítsen, de az ember nehezen néz szembe azzal, hogy szüksége van erre a segítségre. Az az ajánlat, hogy ő segít, szemben áll azzal a hittel, hogy megy saját erőből is. Olyan ez, mint a dacos gyermekben a gőg. A segítő kezet elutasította a világ. A sötétséget választotta, és általában a sötétséget választja azóta is. A világ Isten nélkülivé és embertelenné vált. Nem érvényesül az ember méltósága és szabadsága. Az ember, akit Isten a maga képére teremtett, hogy a világban az ember méltósága mutassa meg Isten dicsőségét, többnyire nyomorult állapotban van. Hihetetlenül sok ember éhezik. Hihetetlenül sokan nem jutnak tiszta ivóvízhez, orvosi ellátáshoz. Hihetetlenül sok ember él fedél nélkül, rabszolgaságban, elvetetten, vagy háborúktól sújtottan. S habár mi a Föld szerencsésebb részén élünk, itt is nő a nyomorgók és megalázottak száma. Egyre többen veszítik el méltóságukat, hitüket a jövőben. Egyre több a nyomor. S azt, hogy az emberek egy része nyomorúságba taszítja a többi embert, Istenre hivatkozva magyarázzák, ami a legalantasabb hazugság és képmutatás.  

Az ember nyomorult állapotban van, amiből képtelen a maga erejéből szabadulni. Azok, akik nyernek mások nyomorán, magukat talán megmentik a földi élet egyes kínjaitól, de másoknak sok szenvedést okoznak.  

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.  

Az ember tehát a tudást kereste, de sötétséget talált. Isten nem azért zárta el bizonyos dolgok tudását, mert irigy az emberre, hanem mert még nem volt időszerű. Van, amit nem osztunk meg a gyermekkel, míg fel nem nő. Isten nem a tudás, vagy a tudományok ellen van, hanem az embertelenül, az ember kárára használt tudástól óv. „ Mindent megvizsgáljatok, ami jó, megtartsátok!” – tanítja Pál által.  

A sötétségben pedig könnyű eltévedni. Isten ajánlata az, hogy kivezet a sötétségből. Az isteni kijelentés a világosság, amivel tájékozódni tudunk. A megváltás az, ami kihozza az embereket a sötétségből. Pál azt mondja, nincs más ismeretre szükségem. Ezzel nem a tudományokat, vagy a műveltséget veti el. Pál korának műveltségében kiemelkedően jártas volt. Azt mondja, hogy a legfontosabb kérdésekre ő Isten szavában találta meg a választ.  

Azzal, hogy Isten eljött a világba, és elérhetővé tette magát minden ember számára, elhozta a lehetőségét annak, hogy ezt a világosságot mi is megtaláljuk. Jézus Krisztus nem elzárt trónteremben élt, hanem közemberként járt-kelt a világban, és mindenki megszólíthatta őt, bármilyen rangban, vagy társadalmi státuszban is állt. Igaz, ő bizonyos időben és bizonyos helyen volt megtalálható. Ma azonban bárhol és bármikor.  

Isten eljött tehát a világba, a választottak közé. Milyen szomorú, hogy a választottak nem fogadják be őt! Nem, nem a zsidók vetették el Istent! Istent a vallásos gőg mindig is levetette és elveti. A vallás számára Isten túl egyszerű. A vallásosság úgy tekinti, Isten túlzottan elnéző a bűnösök iránt.  

Azért van így, mert a vallásos gőg azt képzeli, hogy a kegyes ember hozzátesz valamit a saját megváltásához. Olyan ez, mintha a Holdra kellene utaznunk, és azt mondaná a bolond, hogy őt könnyebb elvinni oda, mert magasabbra tud ugrani. Azt tanácsolom tehát az önigazult, vallásos embereknek, hogy ne ugráljanak!  

Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.  

Isten gyermeke. Mit jelent ez? Ha Isten a legnagyobb király, ahogy az, úgy az ő gyermekei hercegek. A hercegeken pedig jelen van a király tekintélye. Ez felelősséggel jár. Sokan a dicsőséget látják ebben, és azt kívánják! Szinte mutatványossá teszik Istent, hogy a saját dicsőségüket kiélvezhessék. Csodaautomatának hiszik őt. Ha pedig onnan nem jön a mutatványhoz a csoda, hát beszerzik máshonnan.  

Az igazi csoda azonban az, hogy elkezdhetünk élni még a halál előtt. Nem emel ki minket a világból, de befogad a családba. Ez pedig nem egy maffia család, hanem a legnagyobb és legjobb király családja. Igen, ebben hatalom van. A hatalommal pedig az él helyesen, aki alázattal teszi.  

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.  

Amikor azt mondja, hogy az Ige testté lett, ezen azt érti, hogy Isten emberré lett. Nem turistáskodott a világunkban, mint ahogy gazdag európaiak luxus útra mennek Afrikába, hanem magára vállalta az emberi élet minden körülményét, nehézségét, nyomorát. Úgy érzett örömöt és bánatot, kétséget, kínt, fájdalmat és félelmet, ahogyan mi. Valóságos Isten és valóságos ember. Ennél közvetlenebbül nem vállalhatott volna velünk közösséget. Még csak nem is királyi palotában született, hanem egy egyszerű mesterember családjában. Mint sokan mások, ő is hamar félig árva lett. Úgy élt, mint sokan abban a korban. 

Isten vállalta a bukott ember sorsát, hogy emberként győzze le azt, ami az embert elszakította tőle.  

Mind ebben sokan a dicsőséget szeretik látni, ami valóban felemelő. De lényegesebb, hogy telve volt és van kegyelemmel és igazsággal. A vallásos gőg pedig épp ezeket nélkülözi.  

Mit mondjunk tehát mindezekről?  

Karácsonykor a mindenen felülvaló szeretet ünnepeljük. Sajátságos tény, hogy Jézus minden bizonnyal nem a téli napforduló idején született, hanem a zsidó újév kezdetekor, tehát a Gergely naptár szerint szeptemberben. A fény ünnepe, amit az egyház „ kanonizált ” valójában egy pogány ünnep áttematizálása. Vagy fordítva talán. Olykor már sokkal több van a pogányságból a keresztény ünnepekben, mint Isten szavából. Értem én, hogy ő a világ világossága, de a dátum áthelyezése mégiscsak sok kérdést vet fel.  

Felvetődik természetesen az a kérdés, hogy Jézus, József fia élt-e, létezett-e. Nagy Heródes népszámlálásának iratai elvesztek. Vagy Jeruzsálem kifosztásakor, vagy az Efézusi Könyvtár leégésekor megsemmisültek. Nem tudhatjuk tehát, hogy összeírtak-e akkor Betlehemben egy József nevű férfit, valamint a vele lévő Máriát, és az épp akkor született gyermeket, Jézust. A dokumentumok, amelyekben ezt kutathatnánk elvesztek, megsemmisültek. Úgy jártunk tehát, mint a világ keletkezésével: kénytelenek vagyunk az ismeret (a megismerhetőség) helyett a hitre támaszkodni. A Biblia egészének logikája arra mutat, hogy meg kellett születnie. Természetesen, a Bibliához is lehet sokféle a viszonyunk attól függően, hogy van-e bizalmunk, hitünk az iránt az Isten iránt, akinek a szavait olvashatjuk benne. Sokaknak ez bolondság, de másoknak (nekünk) megtartó erő.  

Nem várhatom el senkitől, hogy higgye azt, amit én hiszek. Aki hisz, attól sem várhatom el, hogy úgy vélekedjen a hit kérdéseiről, ahogyan én. Csupán azt kérhetem, hogy akik ezeket a sorokat olvassák, próbálják megérteni a motivációimat.  

Az embert a hitem szerint a teremtő (kreátor) alkotta kreatívvá, szabaddá és az ő méltóságának visszatükrözőjévé. E hitből kiindulva logikus vágy, hogy megélhessük az emberi kreativitást, a szabadságot és a méltóságot. Mégpedig minden fölösleges korlátozás nélkül. A korlát pedig Jézus parancsából fakad: szeresd felebarátodat! Tehát az én szabadságom egyetlen korlátja ez: ne árts másnak!  

A művészet az emberi kreativitás és igazság-keresés egyik ősi, és jó esetben mélyen őszinte módja. Isten előtt minden ember egyenlő. Előttem minden művész egyenlő, nem mérlegelhetjük azt, hogy kik kinek a kicsodája. A művészet maga is beszéd. Amíg a művész őszinte és igaz dolgokat mond el az alkotásaiban, addig az működik. Talán nem teremtünk egy egész világot, de valamiféle világot a művészet mégis minden alkotásban megteremt. Isten maga a szó. A művész pedig olykor szószóló. Nem baj, ha a maga mondandóját mondja el, nem baj, ha bizonyos helyzetű és állapotú emberek nevében beszél, ahogy azt is megteheti, hogy Isten szavát tolmácsolja. Csak mondja az igazat és a valódit!  

A művész tehát félig filozófus, félig próféta, és egészen forradalmár. Nem azért, mert kétszáz éve így látta ezt a romantika, hanem azért, mert a művész dolga az, hogy szóljon mások helyett is, mások érdekében is. A művész szükségszerűen humanista, mert szeretnie kell az embert, majdnem úgy, ahogy Isten szeret mindannyiunkat.  

Nem az a művészet csúcsa tehát, ha valaki valamiféle ismeretet, hagyományt, formát kitűnő mesteremberként követni, reprodukálni, tovább fejleszteni képes. Ez szép. Nem vagyok a mesterségbeli tudás ellen. De azt gondolom, az az igazi művész, aki szólni tudja azt, ami igazán lényeges. Amit szólni kötelesség.  

Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról.  

Szólnom kell még a két Jánosról. Jánosról, a keresztelőről, és Jánosról, az evangélistáról.  

Keresztelő Jánosról ezt írja: Megjelent egy ember, akit Isten küldött. Sokan úgy lépnek fel, mint ha a tehetség, és a tehetséghez társuló éleslátás érdem lenne. Nem az. Adottság, vagy isteni adomány, kinek-kinek hite szerint. Az ilyen emberről azt írja a Biblia: „tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról.” Ez a művész elsődleges feladata. Tanúságot tenni a világosságról, az igazságról, az emberhez méltó világról és életről. A művész az igazságról tesz tanúbizonyságot. Ha nem ezt teszi, akkor csak a formák tudója, díszítő mester, dekoratőr. A művész dolga nem az, hogy szép dolgokat alkosson, hanem az, hogy elmondja az igazat és a valódit.  

János, az evangélista hallgat a maga szerepéről. Pedig ő az a krónikás, akinek a munkája eredményeként mindezekről tudunk. Ő a szerkesztő, aki összegyűjti és az olvasó elé tárja mind azt, ami jobbá, szebbé, igazabbá tehet minket, s ez által a világot. A szerkesztő Isten krónikása, aki a mindennapok káoszából kiválogatja a lényeges, maradandó, érvényes üzenetet, és fényre bábáskodja, hogy eljusson mind azokhoz, akik sötétségben ülnek, de fényre vágynak.  

Isten szava testté lett, és ez fordulópont a világ életében. Legyen ereje és hatása a mi szavunknak is! S mert ez lehetséges, szóljunk azzal a felelősséggel, ami együtt jár ezzel. A Nagy Kreátor (teremtő) kreatív kreálmányai (alkotásai) vagyunk. Kreatív módon szólhatjuk azt az igazságot, amit mások sokszor nem tudnak olyan pontosan, tömören és élesen megfogalmazni, mint mi. Ha az igazat szóljuk, egybe vág a szavunk Isten szavával, hisz Ő maga az igazság. Hittel, vagy hit nélkül, de azt az igazságot keressük, azt igyekszünk megfogalmazni, ami megszabadítja a sötétségből az embert.  

Legyen ehhez több erőnk ma és holnap, mint tegnap volt!

Jávorka Ágnes: A rózsa utolsó szavai

Mikor lehullt az utolsó szirma is, ezt mondta: 

Látjátok a tüskéim? 

Még mindig rózsa vagyok.

Rab Zsuzsa: Lehet

Hát még lehet? 

Mégis lehet? 

Lehet? 

Virágos isten küldött tégedet! 

Megint veled? veled, veled, veled? 

Az ócska sláger-dallam is nevet, 

sajnos, a vénkisasszony is nevet, 

mitagadás, a bácsi is nevet 

nevet, nevet, hogy lehet, 

hogy veled, 

megint veled, hogy azértis, lehet, 

hogy tiporjuk vakon az éveket, 

külön-külön, mégis veled, veled, 

a metrólépcsőn ifjú szédület 

röpít és részegít, s az is nevet 

és csúfolódón nyelvet öltöget, 

azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,

bócorgok majd, vénasszony, nélküled, 

és zörgő szíved is szeret, szeret, 

s már nem számoljuk rég az éveket, 

már rég nem tudjuk, mi is lehetett, 

kicsoda játszott velem és veled, 

csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet – 

sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? 

Majd vénülök magamban, nem veled, 

mint olvasón, morzsolok éveket, 

pereg a múlt, a majdnem-lehetett, 

és minden éjszakám veled, neked, 

és minden reggelem neked, veled, 

és mindig nélküled és nélküled, 

halálos ágyamon, ott is veled. 

Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. 

Amire nem jutott szavam neked, 

elmondja majd istenem-istened.

Rab Zsuzsa: XC. zsoltárra

Elejitől 

magamban kellett volna bíznom. 

Most már 

az öncsalás se tesz csodát. 

Fejem alá szorítom 

megszenvedett nyugalmam 

hűvös és tiszta vánkosát.

Lackfi János: Bárki lehet

Bárki lehet boldog. 

Bárki lehet boldogtalan. 

Nem kell hozzá képesítés, engedély, 

megbízási szerződés. 

Ismerek rákos beteget, aki boldog. 

Ismerek börtönlakót, aki boldog. 

Ismerek komoly fogyatékkal élőt, aki boldog. 

Ismerek elhagyott, megcsalt embert, aki boldog. 

Láttam haldoklót, aki boldog volt. 

A boldogság nem fájdalommentes 

és nem problémamentes, 

nem is részvétlen, 

és homokba se dugja a fejét. 

A boldogság áram, 

melyre rácsatlakoztathatjuk

lelki kisgépeinket. 

A boldogság azért van, hogy használjuk, 

de nem szűnik meg, ha nem használjuk. 

Akkor is van, 

ha nem csatlakoztatunk rá semmit. 

Akkor is ugyanolyan erő van benne, 

ha mi csak siránkozunk, 

miért nem működik a gép, 

melyet be se dugtunk a konnektorba. 

A boldogság ott van a kezünk ügyében, 

de sokszor kétajtós szekrényt, vaságyat, 

öreg biciklit, kiszuperált bojlert 

halmozunk elé, mindazt, 

amit csak összeguberáltunk 

múltunk romjaiból, 

jó lesz még valamire. 

Aztán átkozódva nyújtózkodunk, 

hogy a boldogság 

milyen elkeserítően elérhetetlen. 

A boldogságért nem kell gürizni, 

ügyeskedni, alaptőkét gyűjteni. 

A boldogságra meg kell nyílni, 

kapcsolatba kell lépni vele. 

A boldogságtól ordítani tudnánk, 

de az is elég, ha suttogunk. 

Nem azért jöttünk a világba, 

hogy annak romlottságán sírjunk-ríjunk, 

hiszen a boldog Isten dicsőségét hirdetjük.   

A. Turi Zsuzsa: A szó

Oly nehéz kimondani: „ szeretlek,"

ízlelni a szót, mint régi bort, 

mert hiába ez a vég s a kezdet, 

s előtte csak a nagy semmi volt, 

sokak szerint igen fontos lenne, 

kiáltani súlyos csenden át, 

mert a szóval tisztul a lét szennye, 

s újra élnénk száz régi csodát, 

mondanám én, de tudom, hiába, 

mindenkinél győz a józan ész, 

s lelkük mozaikjaiba zárva 

villan egyet a „ felismerés ” ... 

Hogyha régi barátomnak mondom, 

megkérdezi tőlem, ittam-e, 

családtagnak : ő, hogy mi a gondom, 

vagy a ciklusom rendbe’ van-e, 

kollégáknak lányos zavaromban, 

azt hiszik, valamit akarok, 

vagy tán kiröhögnek azon nyomban, 

vagy mondják, hogy éppen zavarok, 

mondanám én, de senki se várja, 

nevetséges közhely lett a szó,

gúnyos megjegyzések gátja zárja 

mi öröktől fogva áradó, 

a tengerre visszaküldöm habnak, 

legyen ott kavargón tejfehér, 

s visszamegyek tehetetlen rabnak, 

bár a szó örökre bennem él. 

Ajánlás: 

Kössétek be a szemem, 

kössétek be a szám, 

felejtsétek el a nevem, 

ne várjatok ti rám, 

fegyelmezett kultúr-tömeg 

unalommal körbezárva 

rég kiszáradt rózsa-tövek, 

nem éleszt újra a pára.

Nászta Katalin: A barátság gondolatmenetén

az én barátom nem 

a te barátod 

s a te barátod nem enyém 

mi sem voltunk igaz barátok 

csak egymás mellé sodort a remény  

ha barátom lennél érdekelne 

mi van velem mit gondolok 

türelemmel meghallgatnál 

arra válaszolnál, amit mondok  

kíváncsi lennék én is arra 

hogyan fogod fel szavamat 

te sem kapnád fel a vizet 

ha másként gondolom ugyanazt  

a barátságalap elsősorban 

türelem, amivel elviselsz 

őszinte hozzám fordulás 

meghallgatsz és neked felelek  

nem ölök a pillantásommal 

kimondom, amit gondolok 

s ezért nem kapod le a fejem 

készséggel megfontolod  

két ember közt egyenes útra 

nincs más mód, csakis így lehet 

mindennap újrakezdeni 

és folytatni a megkezdettet  

ekkor maradsz meg szív közelben 

’sz esendők vagyunk mindnyájan 

egymásnak meg kell engednünk 

hogy tévedhetünk, akár hárman  

akkor lesz erőnk megkeresni 

a negyediket, aki bölcsebb 

leülni mellé, meghallgatni 

ha nálunk jobbat tud, többet  

de ha nincs meg az érdeklődés 

s mindig magad körül forogsz 

egyedül maradsz örökre 

mint ökör ki magánakvaló  

sóvárogsz más nyugalmára 

irigyled az ő szerencséjét 

mert a magadét ostobán

megvetetted annakidején  

a legnehezebb szembenézni 

azzal, akik magunk vagyunk 

a kép soha nem tökéletes 

hibásnak mutat pillantásunk  

ezt a terhet nem veszi át 

tőlünk senki, ez alaptétel 

el kell fogadnod: magadnak 

te vagy a legnagyobb teher  

őszinte szembenézés nélkül 

nincs igazi megismerés 

csak ezután következhet 

a győzelem magunk felett  

ha erőt veszel magadon 

s legyőzöd, aki vagy 

megismerheted, ki lennél 

és kiben – nap mint nap

Advent 2024

 

Advent harmadik vasárnapja.

Oláh András: új lélegzet

vártalak sokáig vártalak 

pedig akkor már tudtam hogy vége lesz 

hogy kihűltünk kiszáradtunk 

elfáradtak a szavak 

s elkezdtünk hullani mint a virágok 

hervadt szirmai 

mégis vártalak 

vacogó csöndben megkérgesedett 

reménytelenségben 

– kint hó szitált – 

az utcalámpa fényében 

visszatükröződtek a keréknyomok 

repedések keletkeztek 

majd eltűntek a friss hópelyhek alatt 

tudtam hogy reménytelen 

mégis magamon éreztem sóhajod 

kezembe kulcsolódó kezed 

kinyíltak a tegnapok 

új lélegzetet vett az éjszaka 

szél támadt felkavarta a porózus havat 

kántálásba kezdtek a fák ágai 

aztán megcsörrent a telefon 

annyit mondtál csak 

hogy elfáradtak az angyalok

Rab Zsuzsa: Számadás

Falaim egyre vastagabbak. 

Éveim egyre vékonyabbak. 

Évszakokat villant az ablak. 

Vicsorgó tükrök megharapnak. 

Aszály mögöttem, üszkös évek. 

Lapály előttem, tüskös évek. 

Amennyit magam, annyit érek. 

Egyedül semmitől se félek. 

Csak senkit többé meg ne szánjak. 

Maradjak ég-föld vándorának. 

Magam-leverő lázadásnak. 

Magam vétkéről számadásnak.

Elekes Ferenc: Én nem tudhatom

Amikor egyedül vagyok, 

nem terítek asztalt. 

Sokat tűnődöm mostanában, 

ha egyedül vagyok, s várlak. 

Olyankor annyi mindent 

kigondolok szélről, esőről, hóról, 

s ami még eszembe juttat, mert minket 

fújt, mosott, belepett, vagy jósolt 

egymásnak furcsa véletlenekben… 

Most hull a hó 

tetőre, fára, kőre… 

S mert messze vagy, 

közénk is. 

Mindig van valami közöttünk, 

valami hullás, 

valami elfelejtés. 

Én nem tudhatom, 

hogy boldogul más 

a szerelemmel, 

de amikor egyedül vagyok, 

hosszú, árva esték 

csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, 

sohasem elég rossz ahhoz, 

hogy nagyon szeressék.