Petőcz András: Bach hallgatása közben

(D-moll toccata és fuga)

         (katt)

Először azt hittem, hogy maga az Úr, 

az Isten szólít, először azt hittem.  

•  

Ültem egy templomban, a padban, 

és megszólalt valami égből jött dallam,  

szinte rám szólt. Az első hangok – 

mint mikor félreverik a harangot,  

olyan erősen és magasztosan zengett, 

legfeljebb az Úr az, aki ezáltal üzenhet,  

gondoltam magamban. Gyerek voltam még, 

talán ha kamasz. Éreztem, elfogad az Ég  

ezzel az orgona-hanggal, és megremegtem: 

valami sosem-volt sejtelemben,  

hogy része vagyok, igen, a Mindenségnek, 

és az Isten, ezt a tudást, velem, így érteté meg,  

velem, a gyerekkel, 

aki csak alig-ember,  

hogy valami több vagyok az által, 

hogy szól az orgona. A Nagyvilággal,  

vagy az Istennel is egy, 

egy képlékeny mindenség-elegy,  

hogy ez vagyok én: 

Örökkévaló, isteni lény.  

•  

Ma már tudom, a nagyzolás bűnébe estem, 

amikor azt hittem, megszólít az Úr az orgona-hangban.  

Éppen fordítva: az ember szólítja a zenével az Urat, 

és ahogy szólítja – az Úr majd utat mutat.