Földeáki-Horváth Anna: Elhagyottan

Amikor ott vagy egyedül, darabokra hullva, kiterítve 

abban a hatalmas űrben, magányban és kétségbeesésben, 

amikor senki nincs veled, senki nem lát, nem vesz észre, 

hisz annyira mélyen vagy, 

akkor még mindig van egy lehetőséged: 

mindentől megfosztott, megszabadult tested és lelked 

végső erejével segítségért kiáltani fel a mélyből 

és reménykedni, hogy valaki meghall. 

Lesz, akihez eljut kétségbeesett sóhajod 

és nem hagy a szakadék mélyén. 

Erőt ad a felszínre jutáshoz és ahhoz is, 

hogy ismét felépítsd magad. 

Ha azonban felépültél, ne felejts el többé: 

a szikra a benned pislákoló erő újraélesztéséhez 

felülről hullott.

Földeáki-Horváth Anna: Friss

Égalján kibújt 

izzó, haragos vörös 

gömb – napfelkelte. 

Kimondhatatlanul szeretem a reggeleket. 

Az ébredést az álmokból, 

az eszmélést egy új napra, 

a reggel mindig friss erőt. 

Hálás vagyok a sorsnak ezért 

a mindennapi megújulásért; 

a lét egyik legnagyobb csodájának tartom. 

Ez számomra a bizonyíték, a remény. 

Tiszta lappal indulok nap mint nap. 

Kezemben a sorsom, bármi történhet; 

az energiát minden reggel megkapom, 

döntésemen múlik, mire fordítom. 

Akárhogyan is érzem magam napközben, 

tudom, ez csak átmeneti. 

Hogy minden fáradt, sötét, elhasznált hétköznap után 

egy gyönyörű, tiszta, friss, lehetőségekkel teli 

újabb nap kezdődik, 

s reggel ismét enyém az erő és a remény. 

Arcom anyai 

sugarad simogatja. 

ez az én napom!

Imre Flóra: Mikor szeretjük egymást

mikor szeretjük egymást gyöngyeső hull 

méznap szivárog át szemhéjamon 

a föld a forrástalan fénybe fordul 

oldódik görcs szorongás fájdalom 

kettős szivárvány lobban fel az égre 

hársfavirágok illata lebeg 

körülsimogatja védve-becézve 

bőröd rugalmas selyme testemet 

izmaid hullámain ringatózom 

az őstenger áramai vagyunk 

a Föld és Ég a hidrogén s az ólom 

bennünk lélegzik a jövő s a múlt 

a létezés átvilágít az itten 

mikor szeretjük egymást él az isten

Földeáki-Horváth Anna: Kétség

Áldás vagy teher 

magasba emel 

s taszít a mélybe 

bukva ha érte 

kapkodna kezem 

megállít eszem 

tudatba olvad

tegnap s a holnap 

egésszé válik 

vagy porrá mállik 

egység és kétség 

szentség vagy vétség 

kibékül végre 

leesem térdre 

előtted uram 

áldd meg az utam

Kányádi Sándor: Arany Jánosra gondolva

kenyerem javát már megettem 

útjaim nagyját már megjártam 

útfélen fekszem őszi fának 

egyre gyérülő árnyékában  

fogam között egy szál vadrozzsal 

szememben a tündöklő éggel 

kévém-bekötni majd az isten 

mellemre térdel  

1976 

Méhes Károly: Téli sorok

A hó ijesztő volt de viszonylag hamar elolvadt

Aztán ónos esővel rémisztgettek 

ami nem érkezett meg de lett 

helyette köd mindent elnyelő levegőmassza 

Türelmesen tűrtem 

azt mondtam hiszen tél van 

ez így rendjén való 

De ettől nem kellene 

minden nap meghalnia 

egy barátnak ismerősnek

elhullani mint nem szűnő 

hóesés 

Sík Sándor: Ökörfarkkóró

Egyedül áll a lekaszált mezőn, 

A kaszás tisztelettel elkerülte, 

S ahogy elment mellette, visszanézett, 

Ő meg utána nézett a kaszásnak.  

Körülzuhogták szívtelen szelek. 

Jöttek, elmúltak, ő meg ittmaradt, 

Hajlongva nézett a szelek után, 

Karcsú gerincén nem esett törés.  

Levélhullajtó őszeleji éjben

Eszébe jut, hogy egyesegyedül van. 

Szürkülő szárán remegés fut át: 

Hát én mikor? és merre? és miért?

Pákolitz István: Adógaras

               Adjátok meg, ami a császáré, 

               a császárnak, és ami Istené, 

               Istennek. 

               Máté 22. 20-21. 

Fölmutatván a császár képmásával 

ékített adógarast, 

beleborzongtak a gondolatba, 

micsoda kelepce: 

most aztán szaván fogják a híres ámítót. 

Ha kérdésükre 

- kell-e adót fizetni a császárnak - 

azt válaszolja: nem kell, 

kikiáltják fölforgató lázítónak 

és bevádolják a prefektúrán. 

Ha azt feleli, 

kell adót fizetni a császárnak, 

népárulóvá aljasítják legott, 

hívei pedig faképnél hagyják. 

Beleborzongtak a gondolatba, 

micsoda kelepce: 

most aztán szaván fogják a híres ámítót. 

Ő viszont átlátott 

gyalázatos hamisságukon 

és a legelfogadhatóbban válaszolt, 

ajánlva a kölcsönös engedménnyel fémjelzett 

tisztességes megegyezést.

Tamás Tímea: Szorongás

megszabadulni valamitől ami 

csak ellibbent lepkék gubóin 

létezik és onnan tekeredik le 

mint csillogó ökörnyál és 

száll-száll 

megszabadulni valamitől ami 

tiszta-szép-fehér hópehely 

ég és föld között és 

szállt-száll

megszabadulni valamitől ami

szivarfüst a szívem körül 

árnyék egy beomlott éjszakában 

célkereszt a tegnap halántékán

N. Ullrich Katalin: Mostanában

mennek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek  

ülnek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek  

élnek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek…  

... élnek?

Sík Sándor: Hosszú élet

Most, hogy hetvenes éveimet töltöm, 

Megérem, amit sohse hittem, 

Hogy hosszú életű lettem a földön.  

Hiszem az igét kopott bibliámnak: 

Azért van ez, 

Mert tiszteltem atyámat és anyámat.  

A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem, 

De lesz-e benne köszönet? 

De van-e benne érdem?  

A hosszú életből talán elég is lenne ennyi: 

Aki szeret, annak, akit szeret, 

Szeretne már utána menni.  

Menni, de oda menni, 

Ahová mennek mind, akik szeretnek     

Engedj még egy-két esztendőt, Uram, 

Az égi és a földi szeretetnek.

Reményik Sándor: Magános öröm

Mondod: a bánatod magános, 

Az örömöd ó, még magánosabb, 

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, 

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. 

És minden árnyék külön libegés 

És minden árnyék néma, külön élet, 

A bánat őket összesöpri-mossa, 

A fény mutatja meg a különbséget.   

Mondod: a bánatod magános, 

De volt-e már mély, zengő örömöd? 

Ölelni vágytad a széles világot 

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. 

Vágytál röpülni, önmagadon túlra, 

Nem messze, csak egy rokonszellemig, - 

Az örvendezőt hűvös mosolyok 

Önnön szívébe visszakergetik.   

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: 

Az örömital benned muzsikál, 

Túláradna, de nincs merre-hova, 

Leperegne, de csak habozva áll. 

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, 

De ver a szíved vért, páncél alatt - 

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! 

- És összeszorítod a fogadat!     

Fazekas József: Majd eljön

Majd eljön 

egy pohár vízben 

a hallgatás parazsán 

fölizzó csöndben 

az egyforma napok egyikén 

egy nem várt délután 

privát percén 

a semmiségekben 

a tenger illatában

sivatagi szélben 

kulcsolt kezek fészkében 

majd eljön 

Isten. 

Sík Sándor: Nem betegség

Ez nem betegség, ez csak állapot: 

A kor, korom, korunk, 

Becsengeti a nagyszerű napot, 

Mely után nem kívánkozunk.  

Ez nem sírás, ez csak megilletődés, 

Búcsúzás néma könnyei, 

Utánatok, 

Felém kinyújtott jóságos karok, 

Akiket nem tudok, nem akarok 

Kezemből kiereszteni.  

Nem is rettegés, noha félelem: 

Hívés, reménység, áhitat 

Bújócskát játszanak velem, 

Mint esti felhők oltárán a nap, 

Mígnem az éjszaka eljő 

És elalusznak sugarak és felhő 

És kettesben virrasztanak 

Az Isten és a lelkem, - 

Két halhatatlan érthetetlen.

Illyés Gyula: Nélküled

Nélküled, mint az olló egy fele 

– van árvább ennél? 

Suta a sorsom: hogy vágjak vele? 

Mit kezdenék, ha nem szeretnél? 

Csak párban, mint a láb, 

úgy mehetek tovább! 

Vagy nézd, hogyan ivel, 

vagy nézd a madarat! 

Nem is én vágyok szállani, hanem 

a két hű igen ütemeivel 

a győztes szerelem! 

Add párba szárnyul hát magad 

s megköszönöm, hogy veled volt közöm 

ahhoz, amire szánt a végzet – 

Azaz, hogy köszönöm 

ezt a tíz évet, 

az örömöm, 

hogy élek.

Illyés Gyula: Egy ősz

1 

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását 

Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái. 

Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult, 

Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon. 

Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben 

Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk. 

Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem 

Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban. 

Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim, 

Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám. 

Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.

Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz. 

Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat, 

Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve. 

Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel, 

Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla. 

Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani: 

Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát! 

Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom 

A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót. 

Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém – 

Boruljatok le, fák, helyettem –   

2 

Az októberi alkony 

fénye oly átható volt, 

oly szívjáró mint kedvesem 

bucsuzó pillantása. 

Arany terhétől hajlott 

a nyirfák koronája, 

csengő lombok közt jártam,

mint emlékeim táján. 

Messze-messzire láttam 

egy percre önmagamban. 

Mezők gőzölték szerte 

az égre nyári kedvük. 

Rossz recsegés felel már 

bennem, ősz, szeleidre! 

Folyóim megvakultak, 

diszeim földrehulltak. 

Bokraim véres karját 

ápolgató ökörnyál, 

befonhatnád ősz-nyirkos, 

lombtalan bátorságom.   

3 

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök, 

Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges 

Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi 

Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap 

Pocsolyái között a hidegülő földre – 

Ápold csak telő szőleidet s vigadj, 

Boldog apám! s dudolj, dudolj,

Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod – 

Nyári melegében, mit a munka nemes 

Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet: 

Tavaszi kedved csillan nemsokára elő 

Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled – 

Föl, föl az égi lángba emeld s múló  

Életünkre köszöntsed,

Megért szivünkre, mely mint falevél leng

Szállani vágyva az őszi szelekkel.

4 

Emlékszel a havas novemberi 

reggelre, amikor 

ablakunkat kitárván a völgy 

dér gyémántporában csillogott elénk, 

hűvös pompájaként a halálnak? 

Szemedből még egy percre 

tavasz patak-mosolya villant reám, 

a délután kedve! – márciusi 

rügyeken át csörgedezve patakzott

fejünkre a napfény egyszer az erdőn! 

Most mellemen fejed – 

miért szóltál volna? tudtad, 

hallom, 

szivedbe száraz levelekként 

zizzentek a percek.   

5 

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon, 

soha közelebb 

nem éreztem magam a földhöz. 

Az országút két oldalán a szürke köd falai. 

Ilyen kihalt városban, félve 

álmomban jártam egyszer. 

Minden léptemben elmarad valami belőlem, 

ködbe felejtődik, 

utcáról-utcára, sarokról-sarokra, 

zörgő folyók felett hidakról-hidakra 

hív tovább egy hang,

mint álomban, 

lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban, 

gőzölgő fehér források mentén, 

a csend, 

az öröklét szürke tornyai felé.   

6 

Észrevétlenül, mint a délutáni ég 

borul homlokom alkonyatba; még nem 

hagyott el a daloló bátorság, de egyre 

lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját 

egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala 

völgyi erdők felé hajlik már s hajdani 

magosságát siratja bús vízesés gyanánt… 

Huszonöt éves koromban 

komoran, mint a tünődő hegyi fák 

hallgatom a völgyet, 

kardom markolata megnehezül kezemben. 

Istentelenül s reménytelenül 

nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik, 

felhő kerekedik amottan, hangtalan 

villám villan föl, dörgése egyre késik, 

fáradt már útrakelni. 

Vércse-vijjogás s szél – szél s 

fent madársírás: fent már a tél vonul éles kürtjeivel! 

– fáim levelei moccanni is félnek: 

pihegő ajkak! lengő-hulló szivek! 

Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen – 

Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből. 

Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam. 

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”, 

még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”, 

csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot, 

hogy közben elmész, ebből is tudom.  

Lásd, a temetők kapuján 

ízlésesen, és a közbeeső 

halálra való minden célzás nélkül 

csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

Sík Sándor: Dörmögés

Hét évtizeden át 

Az ember lassan megszokja magát, 

Megszokja a világot. 

Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok, 

Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam, 

Mint ifjúságom hegymászó nyarában, 

S a két kezem (már ami tőlem tellett), 

Magamagától tette, amit kellett.  

De mostanság, - azóta! 

Foghíjasan recseg a nóta

A belső billentyűk alól. 

A gondolat nemcsak hogy nem dalol, 

Lassanként már a szókat is elejti, 

Maholnap önnevét is elfelejti, 

Hovatovább 

Csoszogva jár a fej is, mint a láb.  

Hát még a mindennapi tárgyak, 

Azok lettek csak csúfok és csalárdak! 

Nem fog a fog, nem vág a kés, 

Táncol a toll, reszket a kéz, 

Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb, 

Öltözködés, vetkőzés csupa gond. 

A dunna meleg, de hideg a paplan, 

Takarva nem jó, hát még takaratlan! 

Nem szólnak, néma összeesküvők, 

Csak úgy magukban pukkadoznak ők, 

Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna, 

Kiből immár senkinek semmi haszna!  

Dehát csak még az emberek! 

Róluk beszélni is alig merek. 

Olvastátok: a Fidzsi-szigetek 

Bölcs szülöttei az öregeket, 

Ha már hasznukat nem nagyon vehették, 

Agyonverték és gyomrukba temették. 

Igaz, minálunk - nem régóta - más, 

Sokkal gyakorlatibb a népszokás. 

Öregeket minálunk meg nem ölnek, 

Inkább hasznát veszik, mint nagyszülőnek: 

Hova lenne sok gyönyörű család, 

Ha ráncos kézzel fel nem tartanák 

Továbbszolgáló nagyapák, anyák! 

Lám engem is, ezt bizonyíthatom, 

Mindezidáig nem vertek agyon, 

S ámbár régóta pihenőre vágynék 

(Régi magamhoz képest furcsa árnyék!) 

Rezgő kezem szorítja két családom 

És megmarasztal ezen a világon. 

Úgy halmozzák rám a szép szavakat, 

Hogy a lélegzetem is elakad. 

S olykor szinte már odáig vagyok, 

Majd elhiszem a sok szépet, nagyon,

Mit belém látnak, belém mondanak 

Testvéri szem és baráti ajak. 

Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves, 

Minőt a vénség mindennap szerez: 

Elfeledett név, elejtett karóra, 

Morcos viszonzás jóhiszemű szóra, 

Álmatlan éjjel, roppanó derék, 

Hol eggyel több, hol kevesebb kerék, 

Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen, 

Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem: 

Mindez egyet mond, mint versben a refrén, 

Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.  

Csakhogy nem elég annak a fejed, 

Többet akar, nagyobbat: szívedet. 

Azon mérik rád a jövőt, jelent, 

Hogyan dobogja szíved az igent. 

Egy igennel eggyé karolhatod 

A percet és az örökkévalót.

Fodor Ákos: Közmondás-változat

Amit ma letehetsz, 

ne cipeld holnapig!   

Kaffka Margit: Közöny

Bús ködruhába, nézd leszáll az este. 

Gyötri a csendet fuldokló ütem, 

Az óra… Halld, amint ébredve – veszve, 

Az összecsengést hasztalan keresve 

Belehangzik a szavad, – s a szívem. 

Most, – most!… Hogy biztat egyre, mindörökre 

S előbbre egy lépést se jár az óra! – 

– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve 

A reszkető, ijedt kis mutatóra. 

Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya, 

Együtt theázgatunk sok este még. 

Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva… 

Utóbb elég lesz, – neked is elég. 

Kalandos terveket se foltozz váltig! – 

Marad az éltünk ünnepnapja ez, 

Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, – 

Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.  

1903.

Trausch Liza: Nincsen hitetek

És mondta nékik: Miért vagytok ily félénkek? 

Hogy van, hogy nincsen hitetek? 

Márk 4,40  

            Két kérdést szeretne Jézus feltenni: "Miért vagytok ily félénkek?" Nem az a legnagyobb bajod, hogy félénk vagy? Félsz a jövőtől, félsz mindentől. Ha igazán ott van szívedben a hit, akkor igaz az Ige: "Az én Istenem által kőfalon is átugrom" (Zsolt 18,30). Nem jöhet olyan baj, amin ne tudnál könnyedén átlépni Uraddal. Vele minden lehetséges! Nem kell félned, hiszen veled van az Erősebb! Ha te nem hátrálsz, az ellenségnek kell meghátrálnia. Ahol Jézus megjelenik, ott az Ördög kénytelen azonnal hátrálni. A másik kérdés: "Hogy van, hogy nincsen hitetek?" Annyi megtapasztalás, annyi Ige után hogy van, hogy nincs hited? Úgy szeretem a Bibliában Isten "legyen" szavát, amivel a világot teremtette. Ha Isten azt mondja valamire, hogy "legyen", akkor az máris van. Az Ő isteni lénye mindennel megajándékoz, amire szükséged van. Így olvassuk tovább: "És megfélemlettek nagy félelemmel." Létezik egy másfajta félelem: az istenfélelem. Nem Tőle kell félni, ezt sehol nem mondja az Ige. Őt kell félni! Istenfélelem az, hogy félek megbántani, félek szomorúságot okozni Neki, félek engedetlen lenni Vele szemben. Az Egyetlent féljed, akit félned kell! A tanítványok félelemmel kérdezték egymástól: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" ők még nem érthették, kicsoda Jézus, mert arról csak a kereszt beszél igazán. Csak ott láthatod meg, kicsoda Jézus, Aki úgy szeretett, hogy életét adta érted. Neked egy dolgod van: Őt nézni, követni, Vele lenni. Így lesz az életed mérhetetlenül boldog élet.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Giovanni Battista Strozzi: Michelangelo Éj-szobrára

Íme, az Éj. Angyalkéz véste kőbe. 

Egy égi lény, ki álomban lebeg, 

de álma éber, kérdezhetsz is tőle. 

Érintsd meg lágyan és beszél neked. 

Michelangelo válasza: 

Aludni jó és jobb szobornak lenni, 

amíg a földön szenny és bűn fakad. 

Hideg márványként nem ér hozzám semmi… 

Ne ébressz fel, hagyd meg nyugalmamat. 

Réfi János fordítása

M. Fehérvári Judit: A Feltámadás pótlékairól

"Amit egynek a legkisebbek közül is tesztek, nekem teszitek." 

(Máté 25, 45)  

Az ember soha nem egész. 

Vagy karja fonódna ringva 

helyére a Másik tüzébe, 

vagy kitárná keresztjét, 

mielőtt zúgva kondulna 

újra a nagyheti lárma: 

böjt nélküli üzérkedés 

- üres járata a hitnek -, 

hol nincsen helye idegeneknek, 

csak képeknek és Megváltóknak, 

kik hirdetik e világ tetején, 

hogy még sincsen Isten, 

csak a múlt árnyai 

festenek imádni 

Krisztust is... 

...s ájtatosok is jőnek 

és írástudók és farizeusok 

meg templomi törvények... 

- nevetséges gépezet- 

Halljuk, mikor elközelg az ünnep: 

Szentként imádják, 

pedig valódi Énje, s mit 

végig hirdetett, egyetlen 

szóban íratott csupán meg, 

melynek tartalma nem más, 

mint az Élet és a Szeretet, 

mi felfedte Samária titkát, 

a vámosokét és utcalányokét, 

s a fán kuksoló Zákeusét, 

Jairus leányáét és Lázárét, 

s tudást adott a holdsugár éjen 

Nikodémusnak, hogy a kútnál 

Ő is valódi vízből merítsen, 

hiszen Isten Országa 

inkognitóban, rangrejtve 

nem ott él és cselekszik, 

ahol fényruhába vonják, 

miközben képzeletben 

mindenféle tévhittel felruházzák, 

s templomi kegytárggyá teszik, 

így talán soha el nem hiszik, 

hogy Ember is volt tündöklő arccal,

majd Istenné vált a Feltámadással... 

Így került a világban helyére 

minden aprócska szerelék, 

mert az ember hittel a lelkében 

lehet csakis az egész.   

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, 

ahol kékebb és ragyogóbb a menny.  

A lelkedet csűr-szélességre tárd 

és kéve-számra szedd a napsugárt.  

Azt is, amit a nap búcsúzva ont, 

ha arany küllőt vet a horizont,  

s ott is, hol késő délutánokon 

még megragyog fémsárga lombokon.  

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd 

és szűkre fogja szemhatár-köröd.  

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad, 

s évmilliókig nem lesz sugarad.

Túrmezei Erzsébet: Mégis

Milyen sokat kellene hinnem, 

s mily keveset hiszek. 

Mily keveset kellene vinnem, 

s mennyi terhet viszek.   

Egyedül Rá kellene néznem,   

s magamra révedek. 

Ragyog a cél, viharban, vészben, 

s hányszor eltévedek.   

Mégis… elcsüggedjek, megálljak? 

Miért csüggedjek el? 

Hisz oly keveset hiszek még, 

s már az is fölemel.   

Mint minden én nyomorúságom, 

nagyobb a kegyelem. 

Ebben hiszek, s szemem bűnbánón 

megint ráemelem.   

Kis hitet, hogy megerősítsen, 

míg többről többre nő, 

s egész a célig elsegítsen: 

hatalmas Isten Ő.

Trausch Liza: Lett nagy csendesség

"És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39 

             A viharban, a hajó közepén felmagasodik az egyetlen hatalmas Valaki, a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom: Jézus. Abban a pillanatban könnyű volt ránézni, mert látható volt. Jézus "felkelvén, megdorgálta a szelet". Voltál-e már úgy, hogy nehéz helyzetben megérkezett egy hívő ember, és úgy érezted, hogy újra tudsz hinni? A puszta jelenléte már árasztotta a nyugalmat. Egy repülőgépen váratlanul bemondták, hogy az egyik motor felmondta a szolgálatot, és a gép ereszkedik lefelé. Egy perc múlva a másik motor is leállt. Hirtelen néma csend lett. Addig mindenki beszélgetett, nevetgélt. Egy hívő házaspár is utazott a gépen. Az asszony megszólalt: Ezeknek már nincs mondanivalójuk. De nekünk sincs?! - Megszólalt a férfi: Testvérek, imádkozzunk! Amíg elmondta az egyszerű, szívből jövő rövid imát, a motorok bekapcsoltak. Tudsz-e ilyen helyzetekben imádkozni? Amikor a tanítványok hallották, hogy Jézus megdorgálta a tengert, minden megoldódott számukra. Az Úr Jézus a legnagyobb hatalmasság. Életed beletetted-e már mindörökre az ő hatalmas, erős, átszögezett kezébe? Valahol olvastam, hogy amikor Jézus megbízta Pétert, hogy hirdesse az evangéliumot, Péter megkérdezte: Úr Jézus, annak az embernek is, aki fejedre tette a töviskoronát? - Igen, Péter, mondd meg neki: örökkévaló korona várja a mennyben. - És annak az embernek is, aki tőrrel átszúrta a szívedet? - Igen, Péter, mondd meg neki, hogy van egy rövidebb út is a szívemhez. Ha megtalálod ezt az utat az Atya szívéhez, akkor lesz "nagy csendesség".     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Zelk Zoltán: Egy hattyu alszik

Egy hattyu alszik a tavon 

mint rózsa, úgy lebeg, 

léte folyékony s olvadó, 

akár a fellegek.  

Néhány árnyék a vízre ül, 

mert nem talál haza – 

nem is árnyak talán, csupán 

fenyőfák sóhaja.  

A hattyuk nem is rózsák, 

de víziangyalok, 

az ég álmodja őket, 

ha olykor andalog.

Rónay György: Róm.13,11-14

Ideje már, hogy álmodból fölébredj, 

mert nem állnak meg érted a napok. 

Vigyázz! míg alszol, eltelik az élet 

s meghalsz, mire fölkelne hajnalod. 

Ne éreznéd, hogy bensödet a féreg 

emészti már? Ó lélekző halott, 

ajkadon oly jajongva sír a lélek, 

hogy lehetetlen meg nem hallanod. 

Öltsd fel a világosság fegyverének 

ragyogását és készülj: az itélet 

közelebb van hozzád, mint gondolod. 

Úgy járj tehát, hogy ha majd az igéret 

beteljesedik, az örök Igének 

dicsősége övezze homlokod.

Cseh Katalin: Visszapillantó tükör

Egyszer csak elmúlik minden  

elmegy a tavaszi széllel 

nyár röpke mámorával  

ősz langymelegével  

tél selyem-hűvösével 

szikkadó vággyal 

álom-nehezékkel  

mélyülő hallgatással 

fölhorzsolt csönddel  

befelé nyíló seblázrózsákkal 

zokogásból sarjadó nevetéssel 

simára potyolt szenvedéssel 

várakozással beteljesüléssel 

behozhatatlan késéssel 

aligha megérkezéssel  

nagyestélyiben pompázó nappalokkal 

hidegverejtékezéssel  

egyszer csak minden elmúlik 

s mintha soha nem is lett volna 

a visszapillantó tükörbe nézve  

vegyük ezt fontolóra

Vas István: A hang

A villanyfényes ködben mendegél 

Lassan, köhögve – majdnem öregúr. 

Teára gondol, mert a téli szél 

Kedélytelenül gallérjába fúj.  

A szél kíséri, kéretlen szava 

Csak régen hallott híreket jelent. 

A hazatérőt bor, sötét tea, 

Karosszék várja, könyv is odafent.  

Ekkor nevén szólítják hirtelen, 

Tréfásan kurtított nevén, ahogy 

Ma már nem szólíthatja senki sem. 

A hazatérő csöndben megvacog.  

A túloldalról szólhatott neki 

A hang, az össze nem téveszthető. 

Honnan került oda, nem kérdezi. 

Egyszerre visszazökken az idő.  

Egyszerre minden oly természetes, 

Megbénító, ujjongó félelem. 

Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les. 

Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.  

Szégyenkezik. Elindul hirtelen. 

A szél megint hűlő szívébe fúj. 

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. 

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Károlyi Amy: Szent Iván-éj

Két sötét közt lakik a pillanat 

minden pázsiton ránk várakozó, 

a borzongó és reszkető sötét, 

tündért szamárrá elvarázsoló.  

E pillanatra vár a kert, 

várja növényi türelemmel, 

hogy széllé változzék a fű, 

és csenddé változzék az ember.

Csorba Győző: Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött 

világ. Ágbogaik között 

egyre nagyobb darabokban

őrzik a fák az eget.  

A végtelenből jő a szél, 

szárnyán madár és holt levél, 

messze röpülnek a széllel – 

lankad a nyári verő.  

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz, 

vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz – 

szürke ború a szivedben, 

hallgatod énekeit.  

Volt egyszer pártod és hadad, 

most itt tűnődöl egymagad – 

ó, nem elég, ha szeretnek, 

hogy te szeress, az a fő.

Sötét-hajú, mi lesz veled, 

ha majd az ősz benned temet, 

benned alél el az élet, 

száll a levél, a madár?

Kányádi Sándor: A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert, 

a neon az eget túlragyogja; 

árván omlik a parttól elvert 

holdfény a benti hullámokra.  

Feleútján meghal a harmat. 

Jó lenne most egy csöndes séta. – 

Zokog a tenger, a hold hallgat. 

Csak a magánynak van árnyéka.

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.

Ül lomb-árnyban,

ül fellegekben.

A szeretet csak van és vár,

hogy tárgya legyen,

kit szeressen.

Kányádi Sándor: Ha majd

ha majd minden fal 

teli lesz könyvvel képpel 

ki öreg-székben ki pedig 

hasmánt heverőn olvasgattok

önfeledten én szeretteim akkor 

csöndesen kilopódzom 

és elindulok a 

kertünk vége felé mire 

fölmerülnétek szemetek 

dörzsölgetve úgy tetszik 

hogy talán nem is voltam 

csak valamelyik könyvben 

olvastatok valamelyik 

könyvben a sok közül

Kamarás Klára: Tél közepén

Még túl hosszú a tél: 

ez január, 

s beláthatatlan a hóförgeteg. 

Világunk álma mély ... 

és dermedö minden tavaszra váró 

gondolat.     

De hinni kell, 

mert egyszer minden bánat végetér. 

Legyen bár hóözön, 

jég, fagy, lavina, köd: 

a Nap előbb-utóbb kisüt 

és az ágak között 

bimbózik a remény.

Konsztantinosz Kavafisz: Test, gondolj arra

Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek, 

ne csak az ágyakra, ahol hevertél, 

de mind a vágyakozásra, mely érted 

villámlott a megnyílt szemekben, 

és remegett a hangban, s valamely  

véletlen gátlás meghiúsította… 

Most, mikor minden a mély múltban rejtezik, 

úgy rémlik, mintha magadat mindama vágynak 

odaadtad volna akkor - mennyi villám! 

Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben, 

hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra. 

Vas István fordítása

Fodor András: Macska a kertben

Kertem naponta látogatja, lakja 

egy karcsú, szénfekete macska.   

Néz rám gyanakvó borostyán szemmel: 

mit akar itt ez az ember?   

Nem érti, mért jöttem ide, 

az ilyen gazda nem jó semmire.   

Gyümölcsért nem mászik fára, 

a füvet sem maga kaszálja,   

csak tesz-vesz, járkál hallgatag, 

vendégeket se fogad;   

és mégis, minden éjszaka 

világos a veranda ablaka.   

Bizony – úgy véli – hasznontalan élek, 

nem lennék jó egerésznek…   

De ha már gondja lettem egy cicának, 

én sem adom föl béketaktikámat.   

Ha dolgaimról így töprenkedik, 

tisztelnem kell az ő kétségeit.   

Szerzett jogában jobb ha meghagyom: 

üljön a hársfa előtti padon.   

Ahogy nem hívtam, el se kergetem, 

míg neki tetszik, lakjon itt velem,   

hisz el-elkéne társnak olykor, 

ki nem karmol, nem is dorombol,   

egy magabízó, szuverén barát, 

ki lám, nem hagyja megfogni magát.

Móricz Zsigmond: A kis egér

 

Hol volt; hol nem, túl az 

Óperenciáson, 

Élt egy gazdag ember, 

Kinek egy rakáson 

Tyhuhaja!

A buzája sok vala. 

Nem cserélne a királylyal, 

Egy egész asztalfiával. 

S ki a kulcslyukon befér, 

Rákapott a kis egér.  

Dühös lett a gazda: 

Ideállj, te macska! 

Az egeret elfogd, 

Mert rosszul lesz dolgod!  

Macska állott istrázsára, 

Jön az egér nemsokára. 

Macska rácsapja a karmát, 

S lecsippenti egér farkát. 

Cini-cini-zirr! 

Az egérke sír: 

Macska néni, adszi mán, 

Fityelótyám, farkincám. 

- Odadom, de nem ingyen, 

Hozzál tejet íziben. 

Szalad az egér, 

A tehénhez ér. 

Tehén, nekem tejet adj, 

Tejet adom macskának. 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám, 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Hozzál szénát íziben. 

Szalad az egér, 

A kaszáshoz ér. 

Kaszás, nekem szénát szedj, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Cipót hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

Gazdasszonyhoz ér. 

Asszony, nekem cipót hozz, 

Cipót viszem kaszáshoz. 

Kaszás nekem szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának,

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Szalonnát hozz íziben. 

Szalad az egér, 

A disznóhoz ér. 

Disznó, adjál szalonnát, 

Asszony érte cipót ád, 

Kaszás érte szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Makkot hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

A makkfához ér. 

Tölgyfa, makkot adj nekem, 

Hogy a disznóhoz vigyem. 

Adjon érte szalonnát, 

Asszony ezért cipót ád. 

Kaszás ezért szénát szed, 

Szénát adom tehénnek, 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok kicsiny egerem, 

Minden makkom leverem. 

Örül az egér, 

Bőribe se fér. 

Jaj de veszti a kedvét, 

Potyog a makk, mint a jég. 

Megkollintja egy, 

Kis egérke nyekk! 

Nem kell most már semmi jó, 

Sem szalonna, sem cipó, 

Se széna, se tejecske, 

Még a fityelótya se.   

Fodor András: Tested kenyerén

Hogy tested fehér kenyerét 

megosztottad velem, 

ne legyen adományod, 

ne legyen érdemem.  

Legyen eleve rendelés, 

a sors bocsánata,

amiért a pusztulás elől 

kitérnünk nincs hova.  

Mert nem ott volt a kezdet, 

hogy megtaláltalak, 

te nyitottad ki értem

magányosságodat,  

és nem lopás, nem önzés, 

ha magam rád fonom, 

bőrömön átparázslik 

minden tulajdonom.  

Míg ujjad fűzfarácsa 

tarkóm kosárként óvja meg, 

a hanyatló erő is 

hozzád visz közelebb.  

Bár fölsebez a hajnal, 

megalvadt csönd az éj, 

míg testünk kettős vérköre

forog, szoríts, ne félj.  

Mit ér a léten-túli hit, a 

vak remény mit ád? 

Utaztunk egymás áramán, – nekünk 

már nem kell más világ.

Fodor András: Asszony-monológ

Keveset vagy velem, 

de akárhova mégy, 

engem is hordoz arcod, 

lábad, karod ritmusa, melled

lélegző ár-apálya. 

Egymás teremtményei vagyunk: 

nem választhat el tőled 

se távolság, se törvény.  

Olykor csak érinteni tudlak, 

de ez a pórusok közt 

átrebbent mozdulás, 

akár a foganó mag titka…  

Egyszer csak kihasad belőle 

a bennünk nevelődött, 

az általunk sarjadt világ, 

a közössé bűvölt idő. 

Én mindig ebben élek. 

Nem adom hát a kalitkába zárt 

perc örömét a prédául kínált, 

gazdátalan szóródó milliókért.  

Azért vagyok szabad, mert 

egyetlen sorsomként hozzád kötődöm, 

kiválasztottként elfogadtalak.  

Tudom, ma nem szokásos 

érzelmekről beszélni, 

de nekem sohasem volt 

lemondó vállalás rideg parancsa: 

“Szeretlek, mert – szeretlek.” 

“Szeretlek, mert enyémnek kaptalak.” 

“Szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni.”  

És nem volt szenvelgés szavamban, 

mikor kérdeztetek: 

hogy tudtam elviselni 

a testemre suhintó 

halálveszélyt? 

Nekem 

csak az lett volna iszonyú, 

ha rád, ha rátok sújtott volna 

valami védhetetlen…  

Én nem röstellem bevallani végül, 

hogy bár magadban hordozol, 

sokszor gyötör, mar, kínoz a magány,  

amikor okkal, oktalan 

eltévedsz éji tengereiden 

bolygó Odüsszeusz…  

Mégis, boldog vagyok, 

mert mindig megtalállak.

Fodor András: Egy barátságra

Kötöztük szélre, vízre, lángra, 

beszakadt évek szurdokára, 

a fal nélküli éjszakára, 

ez az erő el nem szakadt. 

Gyanakvó vád ha megtapodta, 

kapaszkodott a csillagokba, 

sugara szárnya összefogta 

a züllő távolságokat.  

Ha dől a hegyre, házra este, 

ráismerek intő kezedre, 

lépcsőkön, ajtón át peregve 

megyek veled az útra ki. 

Léptünk verődő könnyű érce 

muzsikát rak időre, térre, 

a pusztulás irdatlan éhe 

se tudja csendbe rontani.  

Véges szabadság ráadása, 

egyetlen érv az elmúlásra, 

árulók ellen égi dárda, 

hatalmuk benned él, perel. 

Kötődik bátran éjre, napra, 

a lét fagyán is megtapadva 

nem évül el, nem évül el.