Abdula Daganov: (Mi vagyunk a legnagyobbak...)

- Mi vagyunk a legnagyobbak -        

Mondogatják a hegyek -

Akkorára nőttünk, mint a világ.

- Mi leszünk a legnagyobbak -

Mondogatják az emberek -

Hiszen mi egyre növünk, de ti már sohasem.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni - -

Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz
Ha veled a poklokra szállok
akkor tudom mi másnak a pokol
Ha veled az egekbe szállok
akkor tudom hogy mi másnak az ég
A testeden szétránduló iszony
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom

Tőled tudom:
"Azért vagyunk e földön hogy aki
szintén e földön van segítsük élni"

Lám ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz
fázom hiába rántom állig paplanom

Fényeim árnyaim
tükrözd hűségesen
visszhangozd lényemet!

Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.

Julia Hartwig Egyszerűen

Mindennek eljön az ideje.
De nem jön el az első remények és az első szerelmek
feltámadásának az ideje
sem annak szavakban történő megörökítésének az ideje
ami szélként fut át a fejeken
és valamilyen erőteljes igazság előérzete az
de olyan gyorsan elillan mintha csintalankodna
Azonban visszavonhatatlanul eljön az az idő
amikor kezdesz mindent amit szerettél sorban elveszíteni
és mindenkit akik eltávoznak
nem mutatva ki hogy csalódva távoznak
Eljön az idő
és te szégyen és alázatosság nélkül fogadod
csak úgy egyszerűen

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Elloptam arcodat

Ha elfordulsz is tőlem, nem leszel idegen –
Hátad mögött a Nap ősi címere áll;
ott áll életem is, mint halhatatlan árnyék,
arany égbe űzött, szótlan isten-madár.

Elbújhatsz minden percben; megkettőzheted sorsod,
nem kutatlak föl én a hóesés mögött,
sem a dohányszagú iroda-rengetegben,
hol a telefonod, mint gyöngykígyó csörög.

Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.

Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.

Csoóri Sándor: Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.
Harangoznak s már nyílnak
a törpe margaréták.
Elindulnak az első méhek is földközelben,
mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,
összeharapdálható nyakadra –                        
a tüzes fűzbokrok mögött
akkora ég kezdődik, akkora rét,                    
mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,
tudom, a bőröd is idevágyik,
mind a tíz ujjad idesiet,
megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,
virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást
miattad, mint a századforduló ámokfutói.
Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már
s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket
kapkodják föl a földről.

Csoóri Sándor: Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Csoóri Sándor: Hetedik napja

 Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé. 

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Fotó

Bella István: Mint a világ

 Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Bella István: És szólt a szó

És szólt a hegy: 

– Ha alvó kő leszek, 

hogy felébredjek, 

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap: 

– Ha már nappal leszek, 

hogy megvirradjak, szemed 

fölnyitod-e?

S a csillag szólt: 

– Ha már csak fény leszek, 

szemhéjad alá, látni 

elrejtesz-e?

És szólt a tó: 

– Ha tűz gyöngye leszek, 

egy fűszál sóhajában 

meghallasz-e?

És szólt a szó: 

– Ha kucorgó fény leszek, 

a szájad szélén, hogy megláss, 

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Bella István: Egyedül

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,

hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,

halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:

a Mindenható, hogy rám találjon.

Fotó

Anna Kamieńska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából.
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak,
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával,
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.
Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait.
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.

Dabi István ford.