Kassák Lajos: A hajnal fénytöréseiben

Bármerre tekintek, mindenütt Téged látlak
öt percenként s olykor egy percenként fölriadsz bennem.
Nem örülhetek többé nevetésed szelíd fodrainak
nem önthetem aranyszín teámat a csészébe
melyen remegő kezeid nyoma sötétlik.

Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.

Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.

A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.

Kassák Lajos: Harc a szavakkal

Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?

Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.

Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Gyurkovics Tibor: Gordius

Őrült igazság fekszik fényesen

az én szívemben hogy nem lehet így sem

élni meg így sem amíg kényesen

meg nem oldja a sorsomat az Isten.

Oláh András: sehogy sem

nem bíztam soha sem magamban sem másban
vacogtam örökös hideglelős lázban
voltálmaink kertjét benőtte a gaz
a hamisra mondták nékem hogy igaz

az utat amin szöktem elfedte a hó
csak ne lettem volna oly nagyon mohó
arcod vékonyka üvegje megrepedt
elfogytak kezedből mind a fegyverek

cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis
nincs érdemem sem éltem sem halálom
benned magamat sehogy se találom

Somlyó Zoltán: Délutáni zivatar

Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállott a szívem,
úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;
úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,
te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,
ilyen kínlódó volt a délutánunk.
Egy percre minden elmúlt a szívemről,
egy percre minden elalélt utánunk...

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám
valahol messze csókolta a földet.
A karcsú fák eleven húsa fölsírt
s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem
az orkideaillatú díványon.
Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,
melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,
az ablakon a függönyt összevontam,
szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad,
szám összezártam s a neved kimondtam...

Oláh András: definíció

a felejtés

a lélek némasága

a felejtés

az álmok rejtőzködése

a felejtés

cserbenhagyás

a felejtés

vértelen halál

Beney Zsuzsa: A fa

Minden évben meghal, megszületik,
de létezése nem hal meg a télben.
És mégis halandó: ág-koronáját
egyszer majd széttöredezi a szél

mely még sehol sincs. Törzsét széthasítja          
egy villám, mely még alszik az időben.
Ahogy elmúlása a létezésben,
ahogy őbenne a tél és tavasz

lüktetése. Ahogy önmaga tudása a csend
teljességében. Több mint a szavak
hálóján áthulló levelek surrogása.
Nem időben gyökerező teremtmény.

Bella István: Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Bella István: Csak a foszlánya lettem

Az évek elmosnak majd, akár a víz a partot,
szavak foszlányát lengetem, mint szél a virágharangot.
Agyamban, mint az árnyék, kinyújtóznak az álmok,
egy jeges kéz lesimít arcomról minden ráncot,
s ha már a földre estem, s minden izmom elernyed,
s nem lebben úgy hajam, mint szélkuszált lebernyeg,
ajkamon nyirkos ujjal viaszt érlel az ősz, míg
lassan lilává festik homlokomnak redőit…
Úgy múlok el, mint minden: virágszívű harangok,
galambok pihegése, érzem, a hulla-foltok
már az arcomra kúsztak, már az ölembe hulltak,
csak a foszlánya lettem egy égi gondolatnak,
s úgy elmosnak az évek, akár a víz a partot,
foszlányéletem lengetem, mint szél a virágharangot…

Bella István: Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.

Ágai Ágnes: Látod?

Látod,
próbálom élvezni a napfényt,
vígkortyú dalokat szürcsölgetek,
és nézem a sziporkázó, csillagos estét.
Elér a baráti szó,
melenget simító védelemmel,
őriz a szeretet,
árnyékával óv a platánfa.

Szóval,
élek, mint bárki más,
virágot ültetek tavasszal,
futok a kutyával
kutyafuttában a Duna parton,
köszönök az arra jövőnek,
nevetek, ha viccet mesélnek,
és elborzadok a Híradó képeitől.

Vagyis,
látszatra minden oké,              
aztán egyszercsak hirtelen,
mint a hexensussz,
belém hasít a fájdalom,
hogy nem vagy!
Mert nem vagy,
hiába hívlak, idézlek,
csalogatlak,
hiába kérdem,
mi legyen vacsorára,
nem felelsz,
szóra sem méltatsz.

Látod,
nem oszthatom meg veled
bánatom, örömöm,
kenyerem felét.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

Abdula Daganov: (Mi vagyunk a legnagyobbak...)

- Mi vagyunk a legnagyobbak -        

Mondogatják a hegyek -

Akkorára nőttünk, mint a világ.

- Mi leszünk a legnagyobbak -

Mondogatják az emberek -

Hiszen mi egyre növünk, de ti már sohasem.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni - -

Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz
Ha veled a poklokra szállok
akkor tudom mi másnak a pokol
Ha veled az egekbe szállok
akkor tudom hogy mi másnak az ég
A testeden szétránduló iszony
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom

Tőled tudom:
"Azért vagyunk e földön hogy aki
szintén e földön van segítsük élni"

Lám ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz
fázom hiába rántom állig paplanom

Fényeim árnyaim
tükrözd hűségesen
visszhangozd lényemet!

Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.