És nem lesz több arany-robbanás
a teraszon reggel,
sárga ringló-szőnyeg
az ablakod alatt,
sárgarigó-nyár
a tó fölött, és nevető fogaid
záporeső-ragyogása,
a padlón letakart
kislámpa sem őrzi
szeretkezésünk éjféli
ámulatát;
az egyetlen és tökéletes hajókirándulás
konyakkal hűtött
szavainak tajtékát
elhordja a parti futóhullám,
a titokzatos üzenetváltást:
semmibe-rontás
és imádat rejtjeleit
elvágja két szó: nem szerettél;
így, ilyen torzul
fosztják le rólam az éjszakai
dulakodások az éltető álmot,
leválok lassan a keresztről,
enni kezdenek
a hétköznapok,
mert csak ott fönt,
rajtad függve ünnepelt
a szívem, a szíved,
„barátság” – mondtad, de én csak
a szerelem érett, szomorú
zúgását hallottam
életem meghajlott
fái közt csörtetve,
csak szépséged lombjait magam körül,
és nem lesz több rózsa-sikolyod,
tudom,
csak sugallatok köd-karjai:
valamilyen
ürességhez szorítanak, hol eddig
te voltál, kész nő módján is
megszületésre várva,
de mi már egy-hangon
állítjuk és tagadjuk
ugyanazt a nyarat,
mosolyból visszahúzódott száj
fenyegetését,
hogy már nincs semmire idő,
és nem lesz több „gyergyói éjszaka”,
versek világító-lapjai az ágyon,
paradicsommadár-mintákkal
festett lábak-karok,
de én most is tekinteteddel
takarózom
a sötétség-hozó csillagok ellen,
most is: fényt, fényt kérek tőled,
a kislámpa és
a Balaton-szoknyás nap varázslatát,
mert a test vénül,
a férfi meg a költő
nem lehet öreg: agyam és vérem
csordultig megtelik
tavaszi lépteid ibolya-zenéjével.