Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.

Képes Géza: Vallomás

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!

Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelemről, mely érted lobogott.

Képes Géza: A levél

Szünetszakadatlan

csak neked írnék -

mindent ami eszembe ötlik

s hallgatnád a szavam,

mint otthon ha beszélek.

Míg írom a levelet

teveled beszélek,

s te itt ülsz előttem...

Megfoghatlak ha akarlak -

s akarlak.

Tegnap délután lefeküdtem,

s ott voltál mellettem az ágyon,

arcod arcomat simította.

Aztán hirtelen vége szakadt,

magamra maradtam.

Azóta úgy járok-kelek,

fekszem, ülök

állok:

anyaszült egyedül.

Fejem üres,

lelkem üres

csontom üres,

gyomrom üres,

várom: az ég

tüzes gerendája talán

fejemre ledől.

Tépem a naptár leveleit,

de naponta

csak

egyszer.

Ha lefekszel:

hiányomat ölelheted az ágyon.

Majd ha hazamegyek?

Nem tudom.

Elhessegetem a rímet, mert már

az se igaz:

vágyom.

Nélküled kiégett lámpa életem.

Kassák Lajos: Üzenet a semmibe

Nem szólítalak hangosan. Az ég gyapjai
s a tenger korálljai közt rejtegetlek.
Hajszolt lovam patkói csengnek a köveken
hogy senki ne hallja szívem vészjeleit.

Lásd verset írok rólad. Mi mást is tehetnék.
Felénél az ösvény íme kettéhasadt
fekete pokolszörnyeit a föld kihányja
rézkönnyeit hullatja rám a hársfasor.

Kedvesem szálló pille aranyló fénytörés
anyagtalan vagy a szél is átjár rajtad
s én látom hogy virágot szedsz most is a réten.

Fotó

Weöres Sándor: A beszélő forrás

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

Csoóri Sándor: Azon az estén

Úgy elbújtál emlékeimben,

ha rád gondolok, már csak a folyót látom,

bujdosó vizén kezeid árnyjátékát

s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,

földdé, felhővé változott,

egy város alkonyává, mely fölött

hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél

azon az estén, mikor elutaztam.

Ott lobog azóta is a világosság álmain,

gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Bella István: Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,
napjaid hogy édesítsem,
ha elgazosodik a száj,
s a szerelmet is, mint egy talált
szép kavicsot,
gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
– Hordalékával átcsapott fölöttem
a hús forradalma, a nyár.
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott
s nem hagyott mást,
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,
s hiába tudom: nem vagyok száműzött,
úgy fekszem melled, combjaid között,
mint lovak, temetetlen dögök
tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)

Fotó

Zelenka Brigitta: Rendhagyó adventi vers

Temérdek időt adtál Uram,
az elmúltat s ami még maradt,
tőled kaptam és neked adom vissza
ha életem folyama megszakad.

Köszönöm a meghitt fészket
mely kisgyerekként melengetett,
az intő szót, a szerető-féltőt,
a otthon-meleg ünnepeket.

Köszönöm hajnalok égő pírját,
ha szobám falán hálót sző a fény,
s a késő őszi ködös alkonyatban
régi adventekről zenél a szél.

Köszönök minden apró kincset,
a tévedést, szándékot a jóra,
hogy az emlék-szőtte bársony csendbe
belekondul a falióra...

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Érkezik csendesen

Érkezik csendesen, sután,

pajta-szalmára sötét éjszakán,

angyalok őrzik, csillagok féltik,

ha a jászol Csodát virágzik.

Az emberben bont virágot Isten,

ott van Ő, hol szív dobog a hitben,

ahol a kezdetnek vége nincs,

s öröklött átok a rabbilincs,

hol bomba robban, s vak harag

sikolyt fakaszt, és nem marad

csak véres köpeny a rom alatt,

és a könnyáztatta rögökön

sorsokat sodor kapzsi dölyf, közöny,

ott kezdi Ő magvait hinteni,

tört reményekben rügyet hajtani.

Ha hideg és sötét az éjszakád,

hozzád is eljön egy gyertyaláng,

egy mosolyban, egy segítő kézben,

ott van Ő minden reménységben.

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Ne féljetek

Ha hirtelen rád tör, vagy lassan
tolvajként lelked zugába oson
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von,
és őrült hévvel mélységekbe ránt,
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,

akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág,
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény,
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jóremény.

Forrás: Poet. hu

Zelenka Brigitta: Sándor bácsi

Már csak a kispadon üldögélt,

így emlékszem rá, utoljára:

nyílt, kék tekintete rám simult,

öröm-fény szaladt orcájára.

Emberek, lovak, fogatok és

évek suhantak a lét porán,

hajdan világát elnyelte a múlt,

mégis derű ült élet-alkonyán.

Pedig a sors őt sem kímélte,

tépázta, verte, meggyötörte.

Mögötte hosszú, dolgos út maradt,

s közben az élet átszállt fölötte,

moha lepte az ősi fészket,

nyár őszbe ért, deres lett határ...

ül szemében az örök égbolt,

lelkében a mennyek csendje már.

Zelenka Brigitta: Siculicidium

Akad-e szív, székely-magyar,
amelyet e név hallatán
ne borzasztana a végzet
azon a rémes éjszakán?

Csíkban, a Hargita alján,
ott, ahol az Olt is szalad,
rettenetet szült az az éj
a Csomortán vára alatt.
Buckow tábornokot küldé
a császárné őfelsége,
szervezné a székelységet
védelmi határőrségbe.
De a székely büszke nemzet
- szabadság az ősi jussa,
nem a labanc fegyver, gúnya -
a parancsot megtagadja.
Fenn a Szalonka völgyébe
gyülekeznek atyafiak
jogtiprásról tanácskozni,
háromszéki- és csíkiak.
Kérvényt szerkeszt a népgyűlés
- hivatkozva régi rendre -:
erőszakos toborzásnak
a tábornok végét vesse.
Madéfalván a küldöttség
béke-fehér lobogóval
megtárgyalná jogaikat
békességgel, jó szándékkal.
Ám sötét éj árnya alatt
a labancok, csellel élve,
bekerítették a falut
amíg álmodott a béke.
Megremeg a fehér zászló
eldördülő ágyúszóra,
piros vér fest irtózatot
Fergeteg haván a hóra.
Felriad a falu népe
iszonyatos ébredéssel
s elkezdődik a székely vész
szent Bertalan éjjelével.
Égő házak rém lángjánál
öldököl a dühös sereg,
rémült döbbenettel várnak
zsoltárt zúgva védtelenek.

Mások futnak merre látnak,
sortűz mellen vágja őket,
meghal gondolat, értelem:
ösztön űz menekülőket.
Tombol az őrület, téboly
lángol, ömlik, fröcsög a vér,
Carato, a hóhér ordít,
fegyver zuhog, kard húsba ér.
Elretten a felkelő nap
ekkora borzalom láttán:
bíbor a hó és halottak,
sebesültek hegyén-hátán,
jajtól zengő erdő-mező,
jeges Oltba belefúlók,
sebesülten elbújdosó
vérgöncökbe odafagyók.

Fagy van.
Zord táj.
És síri csend.
Tündérországból: temető.
Kárpátok fölé a balsors
gyászos ég-köpenyeget sző.

Nem nyugodhat a császárné,
tobzódik a zsarnok önkény:
vérbíróság-pallos alatt
diktumot mond ki a törvény.
Búbánattal a szívekben
elindul a székely csapat,
- vándorbotot ad a szükség -
szülőföldjén nem maradhat.
Bukovina új hazájuk,
öt falu lesz az otthonuk,
itt megállok, de nincs vége,
csak szünetel golgotájuk.
Örökségül kőbe véste
a gyászbetűs történelem:
így esett a szégyenletes
madéfalvi veszedelem.

Az emlékhely előtt, vándor,
ha egyszer arra visz utad,
hol igazság pihen némán
vértanúk Vészhalma alatt,
nézz fel Istenhez, repíts hited
Kárpáthaza fölé az égre:
fújjanak bár hitvány szelek,
kavarjon vihart vad idő,
mi maradunk örök időkre!

Forrás: Erdély Ma