Tornai József: Miért nem élhetünk fényben, örömben?

Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.

Pilinszky János: Fokról fokra

Ahogy a semmi kisimítja

az agónia árkait,

miként a vidék hófuvás után

                      lecsillapúl, hazatalál,                      

valahogy úgy alakúl, rendeződik

fokról-fokra ember és Isten,

pusztulás és születés párbeszéde.

Jung Károly: Pogányok a damaszkuszi úton

Hogy te pogány vagy, teljes valódban,
Akár a nyájat őrző pásztorok, szerte
A hegyekben, az még csak a rajtakapott
Idő folyománya, előzménye csak egy
Majdani megtérésnek, ha majd lelkedre
Zuhan - darabjaira hulló üstökös egy
Ezredvégen, sejthető, de méltatlan
Csörömpöléssel - a megvilágosodás:
Az lesz csak az igazi kihívás. Választani,
Odaállni valaki mögé, a sorba, aki nem
Is látható, de aki azt mondta magáról
Ezredévekkel korábban: Én vagyok a
Kezdet és a Vég. S aki mostan újra
Megszületik érettünk. Vagy nem állni oda.
Így marad az ember újra egyszál maga.
Te vagy a kezdet, mások utána jóval,                    
De jóval előtte még annak a szépen
Gyűrűvé eggyéölelkező, aztán mégis tárva
Maradó bezárhatatlan jelnek: mintha öle
Válna jelképpé - fogantatást követően -,
A nőnek, anyának, minden asszonyoknak.
Szóval: a hová tartozni. Még eldönthető.
Mások szerint: már eleve elrendeltetett.
Szóval: pogányként ebben az éjszakában,
Ha majd szakad a hó, csordások ostora
Visszhangzik a templom előtt, belecsapódik
Lelkedbe a virradat, s remegve áll,
Akár a kés. Figyeld a csillagot: alatta
Párálló barmok melegében vár rád valaki.
A pásztorok már mind leértek a hegyekből.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

"Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."

Fordította: Rónay György

Oláh András: megérteni képtelen

„Hallgasd ki egyszer majd a temetőt!”
             (Utassy József: A büszke holtak)

mikor azt hiszed van még idő: akkor
töri át az éjszaka kerítéseit
a szétdobált párnák közt növekvő kór
s a józan álmok rohama megtörik

a hínárszagú alkonyatnak dőlve
eltűnik a lejárt idő – a csaló –
magadban semmit sem találsz belőle            
csak éjszakába lobbanó altatót

csillagos mágia az a csöppnyi rés
és bedeszkázott ablakod a kezdet
s az ölni kész árulkodó szemrebbenés

melynek segélykiáltásait megveted
– nem maradhatsz ahol már semmi dolgod
s másra hagyod a tisztítatlan foltot

Jónás Tamás: Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Jónás Tamás: Nyafogás

Ide is. Kösz. Hát, eljutottam. Másnap.
Ez is jó ám költői vallomásnak.
Készülök. Ki. Fel. Vagy készülődöm.
Készülék. Haldoklom vén szülőkön.
Mennyire aggódna most az anyu, hogy
alig tanítok, és alig tanulok.
Olyan akarsz lenni, mint apád, fiam?
Olyanok vagyunk mindannyian.
Látom a rendet, látom a rendőrt.
Bontom a rendet, tépem a kendőt.
Te vagy az egyetlen okos gyerekem.
Miért kínoz meg minden szerelem?
Miért fáj minden hazugság, irigység.
Ne menj el. Szenvedjek? Igen, kicsit még.
Ide is. Nekem is. Megérdemlem.
Mégis csak. Kellett vón. Feléd mennem.
Félek, hogy. Nem lesz majd. Felébrednem.
Ölelni. Beszélni. Elfut az idő.
Süt a nap. Nem arról. Nem, itt nincs eső.
Vége van két éve minden nyárnak.
Szívemben darvak és dárdák szállnak.

Jan Twardowski: fontos

Ne feledd az ernyőt
hisz komor felhők gyűlnek
ellenőrizd biztosan van-e
pár száz forint a zsebedben
s most jön ami oly fontos
akár a kenyér a nap a föld
csókold meg az alázatot
és sorra az aggodalmakat

Zsille Gábor fordítása

Szabolcsi Zsóka

Csendbe burkollak-

suttogta a telihold,

s álomba ölelt.

Szabó Barna: Ítélet alatt

     Mérlegre kerül mind

     amit tettél szépet, jót, igazat:

     meg az, mi nyomodban

     szétszórva rút, rossz és hamis marad.

     És nem a Nagy Idő

     dönti el, de mér minden pillanat -

     Hát tudnod nincs miért,

     élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

Vásárhelyi Géza: Hajnali hó

  Hallom hogy hullasz halk zizegéssel
  Hallom hangodnak pelyheit
  Hallom hogy hullani el nem késel
  Hallom mosolyod téli kertjeit

  Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz
  Hallom hogy talán nem menekedsz
  Hallom hogy hullasz hallom hogy árvulsz
  Hallom hogy talán már nem szeretsz

  Hallom hogy hallom hallom hogy hallod
  Hallom hogy hallali hallali hó
  Hallom hangtalan halni a hangod
  Hallom hogy hullik a hajnali hó

Pilinszky János: S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi 

 bizonyíték?

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,        
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,          
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Julia Hartwig: (Melyik alakzattól kezdve...)

Melyik alakzattól kezdve érdemlik meg az együtt-
érzésünket és segítségünket?
   A légy még nem, a szúnyog még nem. a hernyó sem.
   Az egérnél még mindig kétséges a dolog.
   A madárnál már sok az érző szív.
   Itt szerepet játszik a hasznosság, a kellemes érzet,
amit előidéznek. Nem jelentőség nélküli a szépség, külső
és kedvesség.
   De mi is az Úr Isten felbosszantott legyei vagyunk,
szúnyogok, amik az arcát csipkedik, pókok, amik hálót
szőnek a szobáiban, alattomos orvvadászok a királysága
erdeiben.
   Az, ami számunkra oroszlán, Arthusnak még csak
nem is katicabogárka.

Dabi István fordítása