Bella István: Új nyelv

„Hiányzok, hiányzom, hiányzok”

– ragozgatom. Órám rámbámul.

Egy napja tanulom hiányod.

Még egy nap, s beszélek halálul.

Bella István: Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?
– Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok –
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit.

Bella István: Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
                        temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!

Bella István: Hívogató

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás,

mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,

nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,

elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott. 

Rose Ausländer Még itt vagy

Dobd a félelmedet
a levegőbe

Hamarosan
itt az időd
hamarosan
a mennyig nősz
a fű alatt
a könnyed a semmibe
hull

Még
illatozik a szegfű
fütyül a rigó
még szabad szeretned
a szavak elajándékozva
még itt vagy

Legyél az ami vagy
Add azt amid van

Dabi István ford.

Rákos Sándor: Szomjúság

„Szomjúhozom!” – szólt a Názáreti.
Hallották a pecérek, katonák.
Ott hentergett keresztfája tövében
a megváltatlan, iszonyú világ.

„Szomjúhozom!” Nem sírt esőt az ég.
A csodák érverése kihagyott.
„Szomjúhozom!” S egy kéz nyújtotta már
az ecetbe mártott szivacsot.

Rákos Sándor: Nem az idő

Nem az idő – persze, hogy az idő nem,

csak mi múlunk el valamennyien.

De támadnak új élők és ezekben

tovább méri magát a mérhetetlen.

Arnold Spescha: Moneglia

A sirály kiáltásában

a te búcsúarcod -
Egy szárnycsapás
a tenger
kacajában

hullámok csapdosnak
messziről
bennem

Dabi István ford

Tresa Rüthers-Seeli: Könnycseppek

A könnycseppek

amiket

te nem

hullajtottál

nem

tudták

meglágyítani

a követ

Azok amiket

lenyeltél

talán

ki tudták volna

egyengetni

az utunkat

Dabi István ford.

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!

Szabó Lőrinc ford.

Felix Giger: A szavak jók

annak mi tegnap volt

A szavak jók
annak mi holnap lesz

A pillanatnak gyilkosai

Dabi István ford.

Lányi Sarolta: Két szem halvány emléke

Ó kedvesem, (kit igy sosem neveztem
s ki régen messze vagy már életemtől,
mert mára már csak szó vagy, vagy talán
két régi szem halvány emléke csak, -)
ó kedvesem, vajh merre jársz ez esten?

Mostan, hogy ujra ősz van és hideg már,
kinek nyomába jársz a nyirkos utcán,
amely ma is oly drága még nekem,
mert léptem ottan lépteid kisérte?
(Ma végig árva út, mert senki sem vár ...)

S hogy ködruhában pillog már a gázláng,
mely látta régen sok bus bucsuzásunk,
fényét szemem beissza könnyesen
s elgondolom, ha ujra itt lehetnél ...
Talán örülnénk egymásnak, de fáznánk,

hisz oly hideg van s oly hiába lestem
az ismert drága főt ezernyi fej közt.
... Elégiát fütyül a szél felettem ...
Tudom, hogy messze van már életemtől
a kedvesem. (Vajh merre jár ez esten?)

A teremtés csodái - Tejút

A teremtés csodái

Felix Giger: Egy gyermek imája

A mogyoróspele
begyűjtött
sok magot és
mogyorót

Már száraz levéllel
bélelt házában
alszik mélyen

Uram
miért nem vagyok én
mogyoróspele
vagy egy jóllakott hörcsög

Dabi István ford.