Kassák Lajos: Fohász a csillagokhoz

Halántékomon ősz hajakkal
és részegen kószálok a városban.
Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal
ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.

Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen.
Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem
a vak sikátor, mint hurokra került eb.
Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én
lehajolna hozzám ez átkozott földre
hogy két meleg és habkönnyű tenyerével
betakarja vérző sebeim.

Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben
s mégis örök szomjuságra kárhozottan
mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében
s vakon rohan árkon, bokron át.

Könyörtelen bírája önmagának
egek redőiből kiejtett angyal
óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és
pocsolyában hevert zarándok
ez estén kitárom feléd fázó karjaim
ragyogó csillag, a magasság tükrében!
Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit
és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből
mielőtt összerogynának csikorgó térdeim
s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.

Csoóri Sándor: Lebegő táj

A partok ágán
    fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.

         A semmiségből úszik egy hajó,
         jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.

         Ne emlékezz és
         ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
         ledőlnek kedvedért.

Hajnal Anna: Nem szerethet mindenki

Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett…, zamatos…, kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni…

B. Tomos Hajnal: Ha távolodsz

Amikor már olyan
magasra másztál
a toronyba,
hogy nem hallod
a fogak közt
csikorduló átkot,
az útszéli csavargó
idegdrótjain
száguldó sikolyokat,
az árnyékban sínylődő
virág sóhaját,
akkor már rég kihűltél
s a távolság
kékje fegyelmez:
szállj alá,
mert érted szólnak
a harangok.

Csoóri Sándor: Második születésem

Jövök a felhők alól,
születésem emlékét hozom –
Villog felém egy folyó,
mint kintfelejtett kés az asztalon.

Egy hegy
s egy vörösen izzó bányadomb
szűk völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,
hogy végre szabad legyek.
Mint félig elropogtatott
cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét:
nyárdinnye húsát,
szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.
Én kérem az övét!
Hallgatom saját jóslatomat:
»Csak az él tovább, amit megitélhetek,
megsirathatok, elveszithetek«…

Amerre indulok,
még nyár ragyog tovább;
egy folyó fény-pengéje tündököl
de föltámad lassan a cigánybambusz:
e jeremiási ököl;
víz és sár ideje,
hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

Áprily Lajos: Lassú szárnyon

 Uram, a két szárnyam nehéz,

hozzád emelkedni ma nem mer.

Ne bilincselj meg és ne bánts

nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek

énekre béna, hitre gyáva.

Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,

mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos

lakomáján mindig ne késsem.

Kapudtól ne térítsen el

utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett

meredekedet bízva járjam,

sziklafalon hajnalmadár,

örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék

sugaradban vagy sűrű hóban,

sohasem látott arcodat

láthassam egyszer, zuhanóban.

Pilinszky János: Metronóm

Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten ígéretét.

Képes Géza: Minden nap

Minden nap újra beléd szeretek,
pedig ki sem ábrándultam belőled.
Nő nem lehet náladnál soha szebb,
kivánkozóbb, komolyabb, kedvesebb –
még a halál sem tántorít el tőled.

Pedig nagy jókat igér a halál:
hogy megpihen a fáradt szív s a lélek;
de ha jön s a fejemhez odaáll,
hárman leszünk: téged is ott talál
s beléd kapaszkodom, hogy éljek, éljek.

Kiséred léptem, a tévedezőt,
te adsz szememnek fényt, hangomnak ércet,
agyamnak érvet, lábamnak erőt –
Mint zápor, szél, nap a szomjú mezőt:
itatsz, simogatsz, óvsz. Mondd, te is érzed,

hogy mi vagy nekem? Mint veréb-rajok
szétrebbennek a bajok, ha te intesz.
Fák magasáig kék köd kavarog,
de szétszakad s a táj tisztán ragyog,
ha biztató mosollyal rámtekintesz.

Tíz éve már? Tízszer tíz év ha jönne,
hogy veled töltsem el, keveselném.
Te életem mosolya, lángja, könnye!
Ha bármi bánat, kétség, kín gyötörne,
tudom: te vagy. S az enyém vagy. Enyém.

Erdélyi József: Szeretet

Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
derűsen, borusan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
sárosan, porosan.

Nem válogatok sem égben, sem földben,
sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, –
arravaló a térdem.

Arravaló az út, hogy menjek rajta,
s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
hogy ki voltam s mi voltam …

Kodály Zoltán

" Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

"A madaraknak előbb-utóbb meg kell tanulniuk repülni. Nem akadályozhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk őket ott tartani a biztonságos fészekben."

(Nora Roberts)

"Ha az oroszlán felismeri a saját erejét, senki sem fogja tudni visszafogni."

(Tudorok c. film)

"... egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

(Antoine de Saint-Exupery)

"A mindjárt jövök, nem vigasz a kutya számára. 

Csak annyi tud, hogy elmentél."

(Jane Swan)

Kassák Lajos: Egység

A távol és a közel
egy kenyéren
él bennem.
Kitárulkozás.
Odaadtam magam egészen
azt sem tudom ki vagyok.

Semmi esetre sem az üldöző.

Szétosztottam magam
és megbontatlan maradtam
elszántan
fegyelmezetten
a kemény
nyersanyaghoz hasonlóan.
Olykor átváltozom
virággá
vagy fegyverré.

Kassák Lajos: Üzenj

Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram.
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást.

Kassák Lajos: Hóhullásban

Csupasz
ez a táj
mint a
tenyerem.

Föld alá
bújt
a tenger
s a hegyek
elvonultak.

Hull már
a hó is
puha
fehér
zománccal
von be
mindent.

Én vagyok az
egyetlen
árnyfolt
látom magam
hallom
a szívem verését.

Kassák Lajos: Szép pillanatok

Milyen árva gyerek sír bennem
milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök
és bámulom
hogy a bárányos ég
tükörképével játszik
a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot
és elküldöm hozzád
hogy emlékezz rám.

Kassák Lajos: Felém fordult arcok

Azok akik valamikor eltávolodtak tőlem
megállnak útközben
hogy felém fordítsák arcukat.
Gondolják láttak már valahol
és felsajognak emlékeik.

A küzdelem mély rovásai
amiket arcunkba vágott az idő
nem tűnnek el nyomtalanul.
Győzelmek
és kudarcok hullámvonalában
a testvériség jegyeivé válnak
a felejthetetlen emlékek jegyeivé
amik levetik a múlt rongyait
és a reménydús holnap lombjaival
díszítik magukat.

Véletlen utaink így találkoznak össze
a távolban.
Megolvad keménységük
elkorhadnak tüskéik
áthidalják a szakadékot
és rádöbbenünk gyökereink azonosságára
a mélyben.

És íme akik emlékeznek rám
már látják is
egy vagyok az örökös
versenyzők közül
akik nyitott szemmel
nyugodt szívvel
kitartó inakkal
futnak
a cél felé.