Bódás János: A prédikáció

Csodálatos a prédikáció,
– gúnyolhatják–, itt Istené a szó!
S ha belülről látnád a szíveket,
elállna akkor a lélegzeted:                          
Van megszállott, ki rázza láncait,
Van Saul, akit égi fény vakít,
Van, ki most döbben rá, hogy elveszett,
s riadtan keres egy mentő kezet,
van gúnyos, konok, lázadó, pogány,
van ki a végső ítélettől retteg;
de van, kinek csillag gyúl homlokán,
mert szívében Krisztus most született meg.

Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.

A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.

Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret

Kerényi Grácia fordítása

Anna Ahmatova: A megfeszítés

,,Ne sírj, anyám, mert feltámadok!"

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: ,,Mért hagytál el engem?"
Anyjához: ,,Ne sírj, mert feltámadok…"

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,
– mégis a magáét mindegyre mondja
ez a motyogó, beszédes élet-radar:
szanaszét lökött sejtjeimmel,
szótagjaimmal: vérjeleimmel
a makacs halált szívem
hogy tapogatja, hogy puhatolja.

Minden sejtem egy radar-ernyő,
van szárazföldje és van égboltja,
van óceánja, fölötte felhő,
van napja és kerengő holdja,
van magánya és horizontja,
lüktetései vak jelével
ezt tapogatja és puhatolja,
s amit fölír, le is omolja:

elorozza és elosonja,

letörli: mint vízről a léket,
lefújja, mint eget az este
a vízről, szemről a világkéket,
letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

Fodor Ákos: Epiktétosz-Visszhang

Sohase mondd: "el-

veszítettem"  s e m m i r ő l ;

mondd: "visszaadtam".

Paul Verlaine: Óvatosság

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

Szabó Magda fordítása

Maja Boriszova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán a törött kapcsolóval babrál,
újságot böngész a reggeli mellett,
latolgatja a vasárnapi meccset,
aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
És aztán... minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközépen,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a családi szappan...
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
nem érti.Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje...
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...
Ő ment el, rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.

Rab Zsuzsa fordítása

Kassák Lajos: Hogyan dicsérjelek

A szavaimat küldöm hozzád
mert semmi egyebem nincsen pár gyatra szónál
melyek pintyeknek és rigóknak készültek
és gyom lett belőlük örökre
lent a szürke porban.

Úgy vándorolnak feléd, mint zarándokcsapat
ha elindul, hogy rézgarasát letegye a zsámolyra
melyet Jézus vérző lábai érintenek – amíg ő
tiszta bárány, ájultan csüng a keresztfán
s a népek búsan énekelnek.

Fogadd hát őket, mint akik megérdemlik
szíved jóságát és tekinteted biztatását.
Vágyaim követei ők és éppen olyanok, mint én
szerelmem aranykoronáját viszik tarsolyukban
s a te szépségednek hódolnak.

Kassák Lajos: A szív kelletése

Levelet írok neked

kedvesem.

Szívemet ajánlom fel neked

kedvesem.

Ajtómat nyitva hagyom

kedvesem.

Legyen a tiéd minden aranyom

kedvesem.

Megölöm magam érted

kedvesem.

Verseket találok ki érted

kedvesem.

Forgószél lennék érted

kedvesem.

Szűz hóhullás is lennék érted

kedvesem.

Hallgasd meg együgyű énekem

kedvesem.

Üzenj valamit nekem

kedvesem.

Boda Magdolna: (otthon)

Ha azt kérded,
hol az otthonom,
s mire mondom azt, hogy
haza,
hát tudd meg, hogy nem ismerős házak,
vagy ismerős lombú fa,
ismerős illatú virágok
ismerős mosolyú emberek,
hanem két ölelő karod,
nyakamba hulló meleg
lélegzeted,
hízelgő szavad.
ez az én otthonom:
ölelésed.
De most már hontalan
vagyok.

Petyr Andaszarov: Vajon mert

               Magdalinának és Matejnek

Vajon mert ismeretlen utakról jövünk,
és felvonóval másszuk meg a sorsunkat, és névtelenül kerülünk bajba.
A lakásunkban, mint kórházban fogadjuk a rokonainkat,
a szomszéd ünnepeket összeszorított fogakkal, dühösen átkozzuk.

Vajon mert az éjjelek az óra ketyegésével sóhajtoznak,
és a megállók felé álmos lábak iramodnak, mint nyugtalan gyerekek,
Átgázolunk a jó szón, mintha az lenne a legfeleslegesebb,
a tekintetek ellenségeskedése döfi keresztül a testünket.

Vajon a félelemtől, hogy a lélegzetünk elakad a magas lépcsőn,
marjuk szét az eget, tartjuk be szigorúan a diétát.
Vajon mert feledésbe temetjük a magányos háztömböket,
fogadnak esti hideg közönnyel a kapuik.

Vajon mert megfontolatlanul futkosunk a dolgok körül, és vitázunk
a ránk mosolygó arcokat, a nekünk nyújtott kezeket figyelembe sem vesszük,
és még el sem hajítva a fáradtság kifakult ruháját,
rejtőzünk vak kagylóként saját kis világunkba.

De néha az apák várakozóan kinyitják nekünk az élet kapuját,
és a nevünket elkukorékolják a gyerekkor kerítésén a kakasok.
Anyáink meg nem békélve imával fordulnak a messzeség felé,
és sáfrány színben huny ki a szemük.

Dabi István ford.

Nikolaj Kancsev: Zúzmara

Hogy kristályosan üt rajtad ki lényeged:
lényeden át belső fényed kiüt.
Elvakulva tőled, nem látlak mindenütt.
Csak elnyelt, átható hiányokból (?) hallgatom –
az idő – jégfolyamja milyen mélyre hűlt…
Nincs semmi furcsa több, mint semmi, semmi sem.
Verébcsontváz repül az ágról el-felé,
miközben a veréb az ágon ül.

Rózsa Endre fordítása

Louise Glück: Marina

Kőfal volt a szívem
mégis áttörtél rajta.
Szigeten lévő kert volt a szívem
átgázoltál rajta.

Nem a szívemet akartad;
testem felé vezetett utad.

Minderről nem tehettem.
A minden voltál nekem,
nem csak szépség és vagyon.
Amikor szerelmeskedtünk
a macska átment a másik hálószobába.

Aztán elfeledtél.

Nem ok nélkül
reszkettek a kövek
a fallal elzárt kert körül:

most ott semmi nincs
csak a vadon, amit természetnek hívunk,
az uralkodó káosz.

Olyan helyre vittél
ahol megláttam a gonoszt természetemben
ott hagytál.

A cserbenhagyott macska
sír a hálószobában.

Nina Malinovski: Talán minden jóra fordul

A két vonat
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...

Kúnos László fordítása

Kassák Lajos: Szerény hitvallás

Mi mindent ígértek nekem. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam. Az út körbe forog alattam, úgy érzem, vasketrecben élek, ami belül van, az az enyém, ami kívül maradt, konok ellenségem. Így fogamzott meg bennem a lázadás magja, amiből az a szép fa lett, amit közönséges halandók bitófának neveznek.

Átkozott kötelén hányan adták ki lelküket s éppen ezért hányan lettek közülük halhatatlanokká. Egy ideig a juhok tarló földjén kódorognak céltalan, majd új otthonra lelnek, kitárulnak előttük a szívek és agyak, védőik és magasztalóik lesznek. Később a legmagasabb csúcsok magukhoz vonzzák őket olyannyira, hogy a vakok előtt is láthatókká válnak.

A mélységet, magasságot egyszerre birtokolják. A mi fülünkkel hallgatóznak, a mi ajkunkkal énekelnek. Felszállnak a madarakkal és visszahullnak az esővel. Megesszük őket kenyér helyett s olykor kirókázzuk, de ez már nem változtat az ő felmérhetetlen, kifürkészhetetlen pályájukon. Mindezt tapasztalatból tudom. Nem mintha magam is halhatatlan lennék, de mert hiszek bennük, az elérhetetlenekben, az az utánozhatatlanokban, a semmi létezéséből valókban. Fényjelekkel szólítanak a sötétből, s a magam profán nyelvén válaszolok olyan félreérthetetlenül, mint a gyümölcseivel terheit fa, mint egy hímszarvas, akit még nem hagyott el a csorda.

Hiszek bennük és tagadom a lehetetlen nem létezhetőségét.

Kihirdetem, hogy nem vagyok szolga, sosem is nyaltam meg senkinek a talpát.

Megígérem, ha majd Istenemhez indulok, nem állok meg félúton.

Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.