Székely Magda: Hályog

Ha hályog nőtt a szememen
hasítsd le róla Istenem
hadd lássam újra aki voltál
hol a fényesség hol az oltár

Székely Magda: Erőért

Legyen Akaratod szerint
mit rám raktál sose sokalltam
tudtam hogy nem rogyhatni meg
míg próbáidat végzed rajtam

Kis erőt most mégis Uram
és ha a hátamba nyilallik
görnyedésem mélyebb szöge
szándékod irányába hajlik

Oláh András: Karácsony

a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot okádó cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
mennyire fáj a magány
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet

Wislawa Szymborska: Expedíció a bevehetetlen Himalájába

Ó, hát ez a Himalája.

Óriási hegyek, a holdig érnek.

Ez a rajt pillanata 

A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.

Itt semmi sincs rejtve.

visszhangzik a fehér némaság.

Hangos a csend.

Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér

tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,

és jó, hogy itt lent olvad hó.

Van piros almám, kettévágom.

Jeti, nem vagyunk rablók

velünk élhetsz.

Nem a halálról szólnak szavaink.

Ajándékom feledteti a rosszat. Mi is gyermekeket szülünk,

nevelünk a romok között.

Jeti, és van Shakespeare-ünk. 

Jeti, és hegedűn játszunk. 

És alkonyat után lámpát gyújtunk. 

Fent nincs se hold, se föld

és megfagynak a könnyek.

Jeti, kérlek, gyere vissza!

Négy sziklafalon már leszakad a lavina,

már sírok, Jeti

elfullad a hangom

melegedjünk össze végre

az örök havon.

Wisława Szymborska: Kínvallatás

Minden ugyanaz.
Fájdalom honol a testben
táplálom, altatom, szellőztetem.
A vékony bőr alól vér serken,
a körmök és fogak fájnak,
törékeny a csont, az ízület gyenge
A vallatók mindent számításba vesznek.

Minden ugyanaz.
A test reszket, mindig is rettegett
Róma előtt és Róma után
Krisztus előtt és után
a huszadik században
maradt a kínzás a Föld lett kisebb,
kínunk vércsöppjei ablakunk alatt peregnek.

Minden ugyanaz,
az emberek elszaporodtak.
a régi bűnök és az újak
valódiak, kirakatbűnök és elmismásoltak
időtlen a bűnök konok jegyzéke
és sikollyal válaszol a test,
és az ártatlanság egeket szakaszt.

Minden ugyanaz
a rítus, a modor, a tánclépés változott,
az arcot lepel takarja el,
a mozdulat begyakorlott.
Ráng, megfeszül, menekül a test,
megreccsen bokája térde,
nyálzik, puffad, elkékül, és kiloccsan vére.

Minden ugyanaz
a hegyek, vizek, partok, gleccserek,
és sivatagok lüktető határok, peremek,
csavarog a lélek, helyét keresi,
bujdosik, visszanéz, eltéved
Mintha nem volna, mintha mégis lenne
a múló testben rejtekezne.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

 húsvéti bárány bégetett,

 most borult virágba az alma,

 a barackfa már vetkezett,

 én meg épp versbe igyekeztem

 fogni életet és halált,

 mikor egyszerre nyílt az ajtó,

 jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: -- Apu, verset írtam!

 -- De hisz még nem tudsz írni, te!

 -- Nem is írtam, csak kigondoltam.

 -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --

 szólt Lóci, azzal nekikezdett

 s két sorban elmondta a verset:

 "Az életet adja, adja,

 egyszerre csak abbahagyja."

 Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól

 a versed? Ennyi az egész?

 -- Hát az istenről, az a címe! --

 magyarázta a gyerek; és:

 -- Nem kéne még valami hozzá?

 kérdeztem én kíváncsian.

 -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,

 ebben már minden benne van.

-- Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! --

 Szinte ijedten csókoltam meg

 Lóci hatéves homlokát...

 Ő elrohant... Kint ragyogott a

 tavasz, a bárány bégetett,

 s én eltűnődve ezt a verset

 írtam a magamé helyett.

Szent-Gály Kata: Félhomály

A hosszú napnak végre itt a vége,

a meggyfalombok

elültek a fán.

Ködön át még a nap pirosa lángol,

de már sötéttől

pelyhes a szobánk.

A csend, mely apró, sűrű zizzenésből

tevődik össze,

most részekre hull,

ilyenkor élni kezd, ami nem élő,

és ami látszik,

elvalótlanul.

Szent-Gály Kata: Nyitott ablak előtt

Az este hűvös,
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…

magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.

Élek.
Vagyok.
És elmegyek.

Szent-Gály Kata: Mint senki más

Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.

Szent-Gály Kata: Ritka percek

A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.

Szent-Gály Kata: A lélek örömével

Szeretném megköszönni még a nádat,
mely néha sárga, néha almazöld,
a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat,
s a keskeny ösvényt ott a híd előtt,
mely dombra hágott, önmagát gyötörve,
a parti dombra, és ott megpihent,
– azóta nézi lenn a víztükörben
a benne látszó kettős végtelent.
Szeretném megköszönni még a gyűrűt,
mely kő után a vízben szertefut,
a pittyegéssel terhes berki sűrűt,
s a völgytorokban álmodó falut,
a mályvaszínű, kékbehulló estet,
s a vadlibát az őszi kert fölött,
az elborongó csendesítő csendet,
– s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.

Farkas István: Őszintén

Puszta szavakkal

ne ígérj nekem semmit.

Tetted az igaz.

Szent-Gály Kata: Egy beszélgetés emlékére

A fény itt jár még asztalunkon,
szivárványszínű még a füst,
és áttetsző a kék üvegpohár is,
mit ujjad s ajkad íve megjelölt, -
az összegyűrt szalvéta szirma zizzen,
a naptól nyílik széjjel, -  vagy lehet,
hogy benne hagytad nékem lelkedet?

Bella István: Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:
születés és halál igézetében élek,
csak azt nem tudom, kinek az igéje                      
vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?
Valamikor apám szerelmes szava voltam,
anyám szája szélén övémként mosolyoltam.
Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe
engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,          
hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,
szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli
Akkoron – akkor és addig beszéljek,
amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,
s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,
megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

Csak úgy :-)