2016. március 14., hétfő

Székely Magda: Hályog











Ha hályog nőtt a szememen
hasítsd le róla Istenem
hadd lássam újra aki voltál
hol a fényesség hol az oltár

Székely Magda: Erőért

Legyen Akaratod szerint
mit rám raktál sose sokalltam
tudtam hogy nem rogyhatni meg
míg próbáidat végzed rajtam

Kis erőt most mégis Uram
és ha a hátamba nyilallik
görnyedésem mélyebb szöge
szándékod irányába hajlik




Oláh András: Karácsony

a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot okádó cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
mennyire fáj a magány
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet

Wislawa Szymborska: Expedíció a bevehetetlen Himalájába



Ó, hát ez a Himalája.
Óriási hegyek, a holdig érnek.
Ez a rajt pillanata 
A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.
Itt semmi sincs rejtve.
visszhangzik a fehér némaság.
Hangos a csend.
Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér
tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,
és jó, hogy itt lent olvad hó.
Van piros almám, kettévágom.
Jeti, nem vagyunk rablók
velünk élhetsz.
Nem a halálról szólnak szavaink.
Ajándékom feledteti a rosszat. Mi is gyermekeket szülünk,
nevelünk a romok között.
Jeti, és van Shakespeare-ünk. 
Jeti, és hegedűn játszunk. 
És alkonyat után lámpát gyújtunk. 
Fent nincs se hold, se föld
és megfagynak a könnyek.
Jeti, kérlek, gyere vissza!
Négy sziklafalon már leszakad a lavina,
már sírok, Jeti
elfullad a hangom
melegedjünk össze végre
az örök havon.

Wisława Szymborska: Kínvallatás

Minden ugyanaz.
Fájdalom honol a testben
táplálom, altatom, szellőztetem.
A vékony bőr alól vér serken,
a körmök és fogak fájnak,
törékeny a csont, az ízület gyenge
A vallatók mindent számításba vesznek.

Minden ugyanaz.
A test reszket, mindig is rettegett
Róma előtt és Róma után
Krisztus előtt és után
a huszadik században
maradt a kínzás a Föld lett kisebb,
kínunk vércsöppjei ablakunk alatt peregnek.

Minden ugyanaz,
az emberek elszaporodtak.
a régi bűnök és az újak
valódiak, kirakatbűnök és elmismásoltak
időtlen a bűnök konok jegyzéke
és sikollyal válaszol a test,
és az ártatlanság egeket szakaszt.

Minden ugyanaz
a rítus, a modor, a tánclépés változott,
az arcot lepel takarja el,
a mozdulat begyakorlott.
Ráng, megfeszül, menekül a test,
megreccsen bokája térde,
nyálzik, puffad, elkékül, és kiloccsan vére.

Minden ugyanaz
a hegyek, vizek, partok, gleccserek,
és sivatagok lüktető határok, peremek,
csavarog a lélek, helyét keresi,
bujdosik, visszanéz, eltéved
Mintha nem volna, mintha mégis lenne
a múló testben rejtekezne.

2016. március 11., péntek

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír


Ünnep előtt volt. Kint a kertben
 húsvéti bárány bégetett,
 most borult virágba az alma,
 a barackfa már vetkezett,

 én meg épp versbe igyekeztem
 fogni életet és halált,
 mikor egyszerre nyílt az ajtó,
 jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: -- Apu, verset írtam!
 -- De hisz még nem tudsz írni, te!
 -- Nem is írtam, csak kigondoltam.
 -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --

 szólt Lóci, azzal nekikezdett
 s két sorban elmondta a verset:
 "Az életet adja, adja,
 egyszerre csak abbahagyja."

 Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól
 a versed? Ennyi az egész?
 -- Hát az istenről, az a címe! --
 magyarázta a gyerek; és:

 -- Nem kéne még valami hozzá?
 kérdeztem én kíváncsian.
 -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,
 ebben már minden benne van.

-- Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! --
 Szinte ijedten csókoltam meg
 Lóci hatéves homlokát...

 Ő elrohant... Kint ragyogott a
 tavasz, a bárány bégetett,
 s én eltűnődve ezt a verset
 írtam a magamé helyett.

2016. március 8., kedd

Szent-Gály Kata: Félhomály



A hosszú napnak végre itt a vége,
a meggyfalombok
elültek a fán.
Ködön át még a nap pirosa lángol,
de már sötéttől
pelyhes a szobánk.

A csend, mely apró, sűrű zizzenésből
tevődik össze,
most részekre hull,
ilyenkor élni kezd, ami nem élő,
és ami látszik,
elvalótlanul.

Szent-Gály Kata: Nyitott ablak előtt

Az este hűvös,
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…

magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.

Élek.
Vagyok.
És elmegyek.


Szent-Gály Kata: Mint senki más

Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.

Szent-Gály Kata: Ritka percek

A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.



Szent-Gály Kata: A lélek örömével

Szeretném megköszönni még a nádat,
mely néha sárga, néha almazöld,
a dőlt fatörzsből hajtó barkaágat,
s a keskeny ösvényt ott a híd előtt,
mely dombra hágott, önmagát gyötörve,
a parti dombra, és ott megpihent,
– azóta nézi lenn a víztükörben
a benne látszó kettős végtelent.
Szeretném megköszönni még a gyűrűt,
mely kő után a vízben szertefut,
a pittyegéssel terhes berki sűrűt,
s a völgytorokban álmodó falut,
a mályvaszínű, kékbehulló estet,
s a vadlibát az őszi kert fölött,
az elborongó csendesítő csendet,
– s az Árnyat is, mely súgja már: jövök.

Farkas István: Őszintén



Puszta szavakkal
ne ígérj nekem semmit.
Tetted az igaz.

Szent-Gály Kata: Egy beszélgetés emlékére

A fény itt jár még asztalunkon,
szivárványszínű még a füst,
és áttetsző a kék üvegpohár is,
mit ujjad s ajkad íve megjelölt, -
az összegyűrt szalvéta szirma zizzen,
a naptól nyílik széjjel, -  vagy lehet,
hogy benne hagytad nékem lelkedet?


Bella István: Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:
születés és halál igézetében élek,
csak azt nem tudom, kinek az igéje                      
vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?
Valamikor apám szerelmes szava voltam,
anyám szája szélén övémként mosolyoltam.
Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe
engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,          
hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,
szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli
Akkoron – akkor és addig beszéljek,
amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,
s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,
megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

2016. március 6., vasárnap