Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?

Talán az Isten jajszava

A torzult Emberért, kit valaha

a maga képére teremtett 

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

Károlyi Amy: Hit

Bizonyosabb nekem a repülő koffer
mint a fizika tételei
valóságosabb Mária mennybemenetele
mint a nők egyenjogúsága
az én hitem ott végződik
ahol a brosúrák elkezdődnek
az én hitem ott kezdődik
ahol Lázár felkel és jár

Túrmezei Erzsébet: Meddig

Uram, tenéked sok a Pétered.

Sokak a nagycsütörtök éjszakáid,
S olyan kevés a csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kimondani
Egy izzó percben: meghalok veled,
De annyi minden visszahúzna még,
Ha ránk borul a szörnyű éjszaka,
Ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kisgyermek mosolya,
Vagy a hitves könnyfátyolos szeme
Susognak a szélben ringó habok,
A halászbárka, otthonképe hív
Ó, legalább búcsúzni kellene.

Hamu alól az életösztön is felparázslik,
Ó, ilyen hirtelen?
Egy percre olyan szép lesz a világ
Átölel minden színe, illata
S már el is hangzott a: nem ismerem.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid.
Hadd lehessék én csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De hű marad egész a Golgotáig.

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

Túrmezei Erzsébet: Hátha még utolér!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!

Ravasz László: HELYETTEM... ( Nagypéntek )

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."- János 3,16.

Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot, és haragja tűzében megégesse az Ő örömét, dicsősségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre, a megsértet világrendet. És akkor Isten szeretete, amely nem nyugodott bele abba, hogy igazságának áldozatul essék az ember, testet öltött egy szelíd és alázatos, bűntelen és tökéletes emberben, a Jézus Krisztusban.

Tiszta volt, ártatlan és szent. Nyoma sem volt benne eredendő bűnnek, távol volt tőle az esetnek minden makulája és ez a Szent, nagy hő szeretetben helytállott mindannyiunkért és elszenvedte mindnyájunk büntetését: a halált. Milyen felemelő, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt e földön ilyen szeretet! Volt egy szív, amely így érzett, így akart és így áldozott. Vér, amelyik így buggyant ki, halál, amely ennek a szeretetnek volt gyümölcse.
Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és tiszta optimizmusnak forrása, a karácsonyi öröm egyenes és roppant betetőzése. Helyettem szenvedett. Ez mutatja Krisztus szenvedésének nagyságát. Az én bűnöm, testvérem, gyermekeim bűne, minden ember bűne, terhe és átka ránehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét, de a nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, csak az bírhatja el, aki testté vált szeretet volt.

Óh világos, hogy Jézus szenvedéseinek nagyságát nem testi szenvedése méri, bár az is elérte a Zenítet, de nem volt nagyobb, mint más, hasonló halál szenvedése. Jézus lelki szenvedése megmérhetetlen. Az a szánalom, amivel kerülte a sokaságot, míg az átszögezte Őt. A nagy szentnek szenvedélyes irtózása a bűntől, amely özönvízével elborította a világot és magával ragadta a lelkeket. A gyötrelem, melyet Isten megcsúfolása okoz abban, akinek Isten mindene. Végül egy percre, amikor fájdalma eléri a tetőpontot, az Istentől való elhagyatottságnak érzése, annál, aki egy volt Istennel. Eli, Eli, Lama Sabaktani! Ebbe a kiáltásban benne jajgat minden idők minden emberének összeomlott és egymásra tornyosuló kárhozata úgy, amint azt egyetlen egy megrepedő szív egy pillanat alatt átérzi, hogy milliók helyett meghaljon bele.

Helyettem szenvedett. Óh, hadd érezzem ezt, hogy többé ne legyek léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Mondják, hogy a legkonokabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön, kivéve a Golgotát, s az emberi elme nincs berendezve ilyesminek elképzelésére. Ez a Kereszt csodája, titka, az isteni szeretet százszor szent dőresége, a nagypénteki evangéliom. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adá érette, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ámen.

 Forrás: Parokia.hu

Puszta Sándor: Tékozló fiú

a mindenségben kell lenni egy helynek

 ahol még emlékeznek rám

apám szíve az

mire várok még

 haza megyek 

Káldi János: Hogyan fejthetné meg

Azt kellene kitalálnom,
kinek a sírása ez a fa?
Miért fáj el nem múlóan
minden mozdulata?

Azt kellene kitalálnom,
kinek a bánata ez a folyó?
Kinek a tűnődése a szélben
a hajnali hó?

A Mindenség titkát, igen,
azt kellene megfejtenem.
De: hogyan fejthetné meg a véges
azt – ami végtelen?

Oláh András: az utolsó szó jogán

hozzá kellett volna tenni
a szavakhoz valamit
egy fintort egy gúnyos
ajkbiggyesztést sajnálkozó
mosolyt megvető tekintetet
hogy hitelesítsük jelentésüket -
morfondírozott Giordano
miközben a füst már a szemét
csípte a torkát mardosta
de mikor a fölcsapó
lángnyelvek közt
egy pillanatra föltűnt
a máglya fényében gyönyörködők
elégedett vigyora
hirtelen rádöbbent:
szavak sem kellenek
az igazság nem a szavakban
keresendő - rá van az
az arcokra írva - - -

Illyés Gyula: Könnyű

Kezed kezembe,
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjára ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.

Garai Gábor: A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

 Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így, Te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell,
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger, s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fényvarázs.

Hajnal Gábor: Egycsapásra

A hirtelenül rámtörő
tavaszban
kóválygok kábán
nyugtalan a szívem.
Az álmos ég
nem bírja kinyitni szemét
felhőgomolyok
nyirkos fát ölelnek
és azután tétován
még félszegen
s mindjárt kacéran is
nagy delejes szemével
felhők közül
kilép a nap.

És egycsapásra
megváltozik a világ.