Rab Zsuzsa: Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.

Mert kell egy másik: mások ellen.

Ne áltasd magad! Ennyi az egész.

De ez – eltéphetetlen.

Rab Zsuzsa: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

Nemes Nagy Ágnes: Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,
képtelenül feszítve kvadricepszét
a lábtámasz szikláját tolva el,
s akinek akkor súlytalan maradt
váratlanul a jobbkeze, mivel
repedt nyélről a lapát hátracsuklott,
és aki akkor megbiccent egész
testében –
az tudja, amit én.

Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

Nemes Nagy Ágnes: A beszélgetésről

          Beszélgetés nincs. Megszűnt, kihalt, vége. Mint már többen észrevették. De én most a beszélgetés, az eszmecsere, a jóízű duma egy bizonyos fajta kihalásáról szólok. Az emberek ugyanis beszélnek, csak nem beszél-get-nek. Mindenki beszél, beszél, beszél, egy óra hosszat, négy óra hosszat mondja a magáét. És nem veszi észre, hogy monológjába a másik, a partner, a társ még azt is alig tudja beletűzni, hogy: igen, nem, nahát, hja-hja. A lélektan logorrheának hívja ezt a szellemi betegséget – itt mindenki logorrheás. Lassú őrjöngés fog el, hallgatva ismerőseim, barátaim eszelős szájmenését, amely nemcsak az úgynevezett „közös” érdeklődésnek, gondolatcserének, nemcsak a normális emberi figyelemnek vet véget, hanem a legelemibb látszat-udvariasságot, az együttélés minimális feltételeit is lábbal tiporja. Drága, régi barátom, azzal a régi, príma nevelésével úgy beszél egyvégtében, hogy – ha netán valaki egyetlen mondattal félbeszakítja –, gyorsan lehunyja a szemét, hogy elviselje a közbeszólást, amit természetesen nem hall meg, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyszerűen lehetetlen vele érintkezni, minden vonzódásom ellenére, mert az ember csak ritkán bírja kitenni magát személye ilyen semmibevételének. Teljes önmegtagadással látogatva meg néha, mint egy beteget. És amit beszél! Amit az emberek beszélnek! Az ostoba jelentéktelenségeknek, a személyes semmiknek az a halmaza! Kiment, bement, ő akkor azt mondta, de rossz volt a palacsinta, sajtóhibák ötoldalas jegyzéke, ismeretlen személyek teljesen érdektelen ügyei. Háziszárnyasok káricálása – állítólag szellemi emberektől. És ha, nagyritkán, nem káricálás, akkor három órás előadás arról, amit ők I. kötet 693gondolnak, ők akarnak, ők írnak. Maga az önérvényesítő süket erőszak. Nem veszik észre, hogy a másik nem szól egy szót sem.

          Jó. Régi barátaimtól – néha – eltűröm ezt, mert régiek, öregek, és a barátaim. De nem vagyok hajlandó eltűrni az egész világ szájmenéses pofátlanságát. A múltkor véletlenül beült hozzám egy távoli ismerős, fiatal lány. Másfél órát beszélt egyfolytában. Hogy mi van otthon, mi van a munkahelyén, meg így, meg úgy. Hogyhogy nem tűnt fel neki – úgy a negyvenötödik percben –, hogy én nem beszélek? Hogyhogy nem jutott eszébe megkérdezni: velem mi van, mit gondolok, mit csinálok, netán mit írok? Nem kívánom vele mélyenszántóan közölni ugyan, Istenem, minek. De mégis, valami halvány ál-figyelem, valami hogy-vagy, valami apró kérdésecske. És így megy ez állandóan. Nemcsak az általános, eszelős önzés megnyilvánulása ez, hanem lelki csonkaság, a beszűkülés beteges foka, a másik ember agresszív letiprása, amit ma már – úgy látszik – a minimális udvariasság, a társadalmi normák legcsekélyebb foka sem fékez. Ahogy öregszem, fáradok, egyre kevésbé bírom, akárcsak a zajártalmat. És ahogy a zajártalom, ez is növekszik. Csökkenő teherbírásom és a növekvő teher együtt – ez valahogy nem megy. Legszívesebben visítanék egy-egy ilyen „beszélgetés” után. És húzódom vissza a magányba. Pedig műfajom volt a társaság.

          Mert elfelejtettük az emberi együttélés egyik legszebb, örömszerző lehetőségét, a beszélgetést. A társalgást, az eszmecserét, a kölcsönös érdeklődést. Elfelejtettük, hogy a beszélgetés: mű, ha tetszik: műalkotás, amelynek a létrehozásában minden jelenlévő részt vesz. Amikor a kölcsönös figyelem, meg a mindenkit érdeklő tárgy légkörében egyre szikrázóbbak, egyre érdekesebbek, egyre boldogabban megnyilatkozók vagyunk, a gondolatok, a szavak egymáson csiholódnak, egyre több pattan ki a résztvevőkből, amire egyedül nem is volnának képesek, és felépül az az átlátszó, szóbeli mű, ami az igazi társalgás. A társalgás a Gesamtkunst egyik fajtája. De mi már elfelejtettük, sőt naponta megfojtjuk, hülye önzésünkkel eltiporjuk, mint a nemes kézműipar annyi ágát. Így gyilkolva ki életünk egyik természetes gyönyörűségét. Aminek – mellesleg – a szellemi-lelki hasznát ki sem lehet számítani.

          Rossz társalgás az, amelyből akár csak egyetlen jelenlévő is kimarad. Bennfentes banda-társalgás csak bandában engedhető meg.

          Azért is utálom ezt az elnémító beszéd-agresszivitást, mert annyira emlékeztet az egész írói pályámra. Mentől többet beszél valaki, én annál inkább elhallgatok. Teljesen elmegy a kedvem, valósággal bedagad a torkom. Az irodalomban elhallgattattak – és én egyre jobban elnémultam.

(1981. június)

Áprily Lajos: Együtt az erdőn

Most ismét együtt mennek át az erdőn,
halk már a lábuk, nem roppant galyat.
Elöl tízéves kicsi lány, utána
mythologikus nagyanyám halad.

Különös szárnyak rebbennek a fákon,
lenn bársonyhátú, barna gomba vár.
Fény gyúl a gyermek encián-szemében:
Ismerlek, gomba, ismerlek, madár.

Szivárványos gyík futkároz nyomukban
s aranyló, óriási rézfutók.
Fekete tyúkot lelnek hangyabolyban,
babona-értők és titok-tudók.

Ahogy haladnak csillagos mohában,
nagy odvas szemmel bámulnak a fák.
Tisztáson a dongós harangvirágok,
mint a halálharangok, akkorák.

Most lejtenek. A lejtőn túl: ködös rét,
bokros homályban fénytelen patak.
Merülnek már és gombával, virággal
a réti ködbe beleomlanak.

Vékony Andor

Kopog az eső.

Hallgasd! Neked dalol, ha

szavam hallgat.

Áprily Lajos: Tavaszodik, I

N. Tessitori Nórának

Sáncban a hóviz
könnyü hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

Türjei Zoltán: Kirakós játék

Utolsó cigarettádat velem szívtad el.
Több ez, mint csókom a bőrödön.
Most összekeverlek, mint egy Rubik-kockát.
Nem tudom eldönteni, szebb vagy-e így,
vagy csak tovább maradsz társam a megtagadásban,
de mostantól mindent látni fogok,
amire tested árnyékot vet,
mindent érezni fogok, ami nyelvedhez ér,
és minden imádat hallani fogom,
amíg kirakod az egyszínű oldalakat,
és újból megtanulsz szeretni.

Mihail Lermontov: Ima

Ne sújtson átkod, könyörülj meg
rajtam, ne büntess, Istenem,
hogy e sötét siralomvölgyet
s szenvedélyeit szeretem.
Hogy élő igéid patakja
lelkem ritkán öntözte meg,
hogy hajlékodat odahagyva
elmém béklyótlan tévelyeg.

Hogy kebelemből sisteregve
a láva-szenvedély kicsap,
hogy homályt lobbant a szememre
az iszonyatos indulat.
Hogy tehozzád hajolni félek,
s e földi tér szűk énnekem,
s nem hozzád szárnyaló dicséret,
Teremtőm, bűnös énekem.

Vagy ezt a lángot oltsd ki bennem,
e vad tűzvészt fékezd te meg,
tedd, hogy e szív kővé meredjen,
vakítsd meg e sóvár szemet!
Irtsd ki bennem iszonyú szomját,
maró szomját a dalnak - add,
hogy megtaláljam újra Hozzád
vezérlő Keskeny Utadat!

Lator László fordítása

Reményik Sándor: Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Petőcz András: Zárójelvers op. 29.

((        Azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha takaró,
          süket mélységében különös látomások, azt mondod, egyedül vagy,
          hallgatásodban nincsen üzenet, csendes körülötted minden tétova
4        szó, egy napon mosolyogsz, nevetésedben feltűnik majd az idő,
          ó jaj!, mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha
          takaró, szomorúan lépdelsz egy hideg tavaszon, egy hideg tavaszi
          éjszakán --- a csönd mint vastag puha takaró, süket mélységében
8        tétova látomások, sikoltozások, nevetések és elfojtott jajveszékelések,
          azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint
          halálos puha takaró, mondod, és felkiáltasz ---, szaporodik
11      a lélegzeted, zihálásod messzire hallik, minden mozdulat mozdulatlan,
          minden akarat mozdulat, mondod, ám ekkor
          átjárja testedet valami hirtelen bizonyosság,
14      végtelen nyugalom: --- :egyedül vagy, és körülötted a csönd --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 17.

((          Elmentél, Elza, szemedben mozdulatlanul ülök, szögletesen és          
             bátortalanul,
            örökre magam maradtam, Elza, örökre magam, szomorúan és
            elveszetten,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
4          látod, ennyire magam maradtam, egyedül, szomorú csillogás a
            tekintetem.
            hajad tiszta lobogás a szélben, tiszta lebegések a hajszálaid,
            szögletesen és bátortalanul ülök, Elza, nevetésed visszhangzik
            körülöttem,
            íme hát, szólok, ennyi az ember, csöppnyi bú, csöppnyi üzenet,
8          magam maradtam, futásod-lobogásod figyelem, a távolban szárnyak
            suhogása.
            Madarak csapdosása körülötted, sirályok rikoltása hallik, és sok-sok
            nevetés,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
11        örökre magam maradtam, szomorúan és elveszetten, örökre magam:
            a távolban
            szárnyak suhogása,
14        végtelen tengerek a messzeségben, a tekintetedben, elérhetetlen
            nyugalom.      ))

Rab Zsuzsa: Vaspántok

 Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Türjei Zoltán: Nem tudom

Nem tudom, hogy engem nézel,

vagy csak a szavaimat lesed,

hátha találsz köztük neked valót,

amibe aztán belebújhatsz, ha fázol,

mert tudod, nem leszek mindig itt,

mosolyod nekem szól vagy csak

az örömödnek egy-egy elcsípett

takaródarab miatt, de én ölellek tovább,

mert hosszú, hideg tél lesz, és engem

az öltöztet fel, hogy ruhád lehetek.