Babits Mihály

" Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek."

Bella István Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

Szekeres Mária: …míg fényedbe nem emeled…

Az ég sötét, esti fények családmeleget
árasztanak. Béke Arcod bennem újra,
elvesztettelek, hittem magamba zárva,
sötétség szorításában, abban a vadonban.
Mi lakik bennünk, Uram, miféle szellem,
magasra törő sötét hatalom? Bennünk
lakik, vagy kívülről varázsába taszít erővel,
hogy meg nem áll a lélek, míg kifulladva
fényedbe nem emeled?

Sebestény-Jáger Orsolya: Április

Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.
Álmos a délután.
 Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon
az örök Golgotán.
Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,
akár egy kisgyerek,
s fenn az égbolt már egészen mélykék.
Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilátus

(Jn 19,5)

Bár nem akartam írni róla,
mégis vissza-visszatért.
Rezignált arcára vetült száz oszlop árnya,
s úgy vették körül a szürke kőfalak,
mint évezredes olajfák a néma Hold alatt.
Benne virraszt már a vigasztalanok magánya.

Kezében szánalmas törvény – a legfőbb Törvény „fölött”.
Rég bezárt körök rovását futja egyre. Rőt csöndje örök,
mint ladik sem fut soha folyón fel a hegyre.
Kitaszított árva, nem tűrik őt a fényes holnapok,
nevét a Könyvben mégis örökre őrzik a lapok.

Csak nézné Őt - de szava már nincsen,
nézné Őt megszépült szemekkel:
Ecce Homo – Íme az Ember
Ecce Deus – Ime az Isten.

József Attila: Az a szép, régi asszony

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Mecser Szilvia: Csönd-gyermek

Mint kíváncsi gyermek, guggolt mellém a Csönd,
Úgy leste, hányszor dobban a szív, s ölt öltönyt,
ha a gondolatárban felszínre kerül
egy emlék, arc, hang, mígnem újra elmerül.
Fülelt, hallgatta: mit rejt a lélek-lakat.
Nem zavart – ő nem árulja el senkinek,
csak szívja magába, s rejti a titkokat.
Majd elillant, de tudtam – visszatér hamar,
mert éjjel, minden éjjel a Csönd-gyermek az,
ki csillagos álomszemével betakar,
ki bennem létezik, s kiben nyílik igaz
virág, mely mást nem: csak szépet és jót akar...

Bárdos Attila: Pillanat

Mennyit éltem!
– és mégis kevés.
Még pezsdít
minden ébredés.

De nem nézek
szembe a nappal,
időt koldulok
levett kalappal.

Estére megnyugszom
– vagy csak elfáradok?
Vérem még zaklat,
nyugodni nem tudok.

Meddig tart
ez a pillanat?
S olyan-e a vég
hogy egyszer csak megszakad?

Kőmüves Klára: szelídülő

Ne félj! - még itt vagyok közel,

csak csöndbe rejtettem magam.

Szavakat bárki szórhat más elé,

játszi csendet csak a szerelem.

Kőmüves Klára: BennemLétek

Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.
Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.
Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.
Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.
Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt
patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én
elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.

I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.
Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,
te vagy,  aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,
pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra
fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,
magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem
nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.
Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.
Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycikk-cakk mosolyában is. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk, és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a más csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy idegenre, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, Casanova, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

Ady Endre: A türelem bilincse

Üzenem;
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál;
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindhétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom;
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

Rakovszky Zsuzsa: Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Rakovszky Zsuzsa: Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.