2017. július 26., szerda

Juhász Gyula: Anna örök




Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Juhász Gyula: Mindig velem




Én emlékszem, már játszottunk együtt mi
Nagyon régen és nagyon messze, messze.
Nem Anna voltál, nem is volt neved még
És akkor is a végén szomorúan
Elváltam tőled és e földre jöttem.

És gondolom, fogok még játszani
Aranyhajaddal, bársony vállaiddal,
De akkor is, a végtelen ködén át
Egy régi válás rémlik majd felém még,
Egy régi név, egy régi szomorúság.

Reményik Sándor: Maradj velem!

Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.

Juhász Gyula: Koncert












Szemem lehúnyva hallgatom
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat,
Téged dicsérnek a vonók
És áldanak a trombiták,
Csellókban a vágyam zokog,
Dobokban a szívem kiált.

Fülem befogva hallgatom,
Hogy harsonáz a szerelem,
Hogy dübörög e hatalom
Időkön át és tereken:
Hogy rázza emlék lombjait,
Hogy tépi élet sudarát.
Ó Anna, lelkem dalait
Neved hogy viharozza át!

Kassák Lajos: Költészetem

 I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

              II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.

2017. július 23., vasárnap

Áprily Lajos: Langyos eső




Zsongását hajnal óta hallgatom.
A szomjas lomb is zsongással felel.
Ha van még szikkadt lelkemben magom,
most az is kikel. Most az is kikel.

Áprily Lajos: Szarvasok




Szombat-naponként, este-tájt
hegyről lejött a csordapásztor.
- Látott-e szarvast odafenn?
S ő lelkesen felelte: „Százszor!”

Flóbertes, lázas kisfiú,
eres, magas mezőkre hágtam,
jártam patakos réteken,
de szarvast, szarvast sose láttam.

(Csak sok év múlva, havason
volt egy csodaszépségü órám:
agancsost láttam, gyönyörűt,
az erdőőrnél Irisórán.)

Most itt élek patak felett,
erdőkbe nyúló hegy tövében.
Tán szarvaslábakon futott
az elmúlásba hetven évem?

S itt szarvasok járnak körül
s az örömömnek nincsen ára.
Csodálatos agancsosak
szállnak le inni a Dunára.

S ha fenn találkozom velük,
meg nem riadnak, el se tűnnek.
Minthogyha kelletnék maguk:
Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek...

Máskor hegyélen állanak
s nézik magános völgyi házam,
agancsuk ágas égi dísz -

De hova lett a régi lázam?

2017. július 22., szombat

Áprily Lajos: Csendesülő vihar

Földrengető volt. Most már csillapul,
már decrescendóját figyelgetem,
ahogy gördül végső dörgése túl,
a párolgó erdő-gerinceken.

Ott égi s földi pára egyesül,
a felhő már alig villant ki fényt
Egyet morajlik még s elcsendesül
egy múló élet vég-akkordjaként.

Áprily Lajos: Az őszre várj









Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

2017. július 21., péntek

Hradil Mária: Uram!

 

    Keserves napjaimban,
    Mondd,
    Kihez,
    Ha nem hozzád
    Menekülhetek?
    Kérlek!
    Nézz le rám,
    Te tudod vétkem,
    Az utam,
    És a megoldás is
    Majd tőled származik.
    Köszönöm, uram!

Bősze Balázs: (Ha hazarendelsz...)

Ha hazarendelsz Uram –
küldj elém angyalokat
el ne tévesszem az utat,
a nagy fényben csak vakulok
akár Saul, ki Pál–ként
Hozzád futott !

Gergely Ágnes: Mielőtt

Régóta mondom: nem szeretet kell
az embernek, hanem kímélet. A
kímélet még nincs fölírva egy hit
zászlajára sem. Életünkbe mind-

untalan beleszól a bűn s a bűn-
bocsánatárus; kis cédulákon
ül a hála, amiért valaki
megsegített vagy mert előre meg-

mondott valamit – függések kereszt-
folyosói közt levegő után
kapkodunk, holott a tért kellene

megtisztítani a sűrűsödő
időszennyezés gombáitól, még
mielőtt őket is megszeretjük.

Csoóri Sándor: Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.
Elcsattog egy vonat a házad előtt
s katonák integetnek az ablakokból,
de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.
Aztán minden ott folytatódik újra,
ahol már az előbb is
folytathatatlanul állt az idő.
Fák bámészkodnak a nyárban,
mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt
s egy kérődző tehén
idézi meg köztük a világ végét:
semmi vér;
semmi tűz,
semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,
semmi szállást kereső vízözön,
csak elszaporodó legyek,
pestises bokrok
és ganyédombok a délutánban.
Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.
Valami, aminek szállni kéne
a homlokom felé,
ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő
atlanti habok suhogtak valamikor
vagy a rovarszemeket is kiégető,
háborús tüzek,
de csak egy kilúgozott galamb húz el
ferdén az arcom előtt.