Fuchs Éva: Ötvenen túl

Várod-e még, hogy hűvös testével átfonjon az éj,
S mint szűk sikátorban támolygó-tántorgó
csavargó, hazataláljon hozzád, a kéj?
Várod-e még, derengő hajnalon, hogy
csobbanjon a víz,
S csak fűszálak gyónják meg
füledbe, már-már vallomásként súgva
reggeli imájuk,
amíg eléd nem áll, az égen izzó tűzgolyó
és tested-lelked követelve
a végtelenbe repít?
Várod-e még, hogy az angyali alkony
befogja a szád,
S halvány csendben hagyhasd,
hogy mindent elsodró-mélyen
benned izzó Érzések törjenek Rád?
Barátom, mondd csak,
várod-e még?

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Kálnoky László: Alkony

Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül

Egyedül vagyok...

lelkembe zárt hiányod

társaságában...

Szabolcsi Erzsébet: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkreszabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Szabolcsi Erzsébet: Szólj...

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,

s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,

ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,

ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.

Szólj,

s felszakadnak a halk fátyolok,

akkor felreped a csend függönye,

megerednek torkodból az először félve

felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,

mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,

felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,

s belehasít a magányba.

Szabolcsi Erzsébet: Nyári képek - Haiku

Ablakom alatt

tücsökdal zeng. Ragyog a

holdfényszerenád.

*

Vércsepp a földön...

sebzett muskátlim hullat

fájó szirmokat.

*

Feltámadt a szél.

Pipacsmező sirdogál:

sziromzápor hull.

*

Bóbita röppent

kezemre, csókot lehelt

rá, s ellebegett.

*

Lestem a bimbót,

vártam, hogy nyíljon. S éjjel

el is virágzott.

*

Derűs kis este.

Fecskék fricskáznak mosolyt

alkonyatomra.

.kaktusz

Tudod...
amikor a távolból szólok hozzád,
az annyit jelent,
mintha a közelben
megfognám a kezedet,
és együtt néznénk a csendet,
amikor pedig hallgatok,
az azt jelenti,
valamiért nem tudok szólni,
nem azt,
hogy elengedtem a kezed.

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.

Szabolcsi Erzsébet

 Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Csoóri Sándor: Hóhullásban

Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.

Nézem a pillád lágy ivét,
mint gyönge virágkeritést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.

Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.

Fodor Ákos: Egy végső kérdés

Mért van az, hogy a

rosszra bőven jut szavunk;

a jóra: alig?

Egyed Emese: Ismerlek

Ismerlek én még diófa korodból
(leveleid most is jó melegek);
még azt sem tudtad, világon vagyok-e,
nem találkoztunk, már ismertelek,
és örültem árnyékod illatának,
és hintázhattam villás ágadon;
nem értettem s fájt a szívem utánad.

Ismerős szavad, csönded hallgatom.

Parancs János: A látogatóhoz

Vártalak. Várlak
negyvenkét éve már.
Most végre itt vagy.
Kikészítve áll
az asztalon a bor.
Hozom a szódát.
Itt a pohár.
Ülj le!
Ne, ne szólj még!
Pihend ki magad,
s aztán figyelj,
hogy híven
számolhass be arról
az én szigorú
távoli uramnak,
amit hallottál,
amit láttál.
Én csak arra kérlek:
mondj el mindent!
Ne hallgass el semmit!

Mondd csak el bátran:
én, a nyomorult teremtmény,
úgy élek itt a földön,
olyan kiszolgáltatottan,
olyan védtelenül,
mint az a kicsi bárány,
akit már születésekor
a vágóhídra szántak.
Éhség és szomjúság gyötör;
messzi csillagok fénye igéz,
s itt lent a porban kell,
célomat nem ismerve,
magamra hagyottan,
tévetegen botorkálnom.
Amíg időm kitelik.
Amíg az édes levegőt
újra és újra beszívhatom.
Nem tarthat
ez már sokáig.
Csontjaim csikorognak;
fogaim lazulnak,
odvasodnak,
sorra kihullnak.
Olyan vagyok én már,
mint a mutató
nélküli karóra,
mint a kicsorbult,
repedt vizespohár,
amit csakhamar
a szemétre hajítanak.

Mégis jó, hogy eljöttél,
hogy itt vagy
karnyújtásnyira.
Most végre elmondhatom,
olyan boldog vagyok;
szabadon sírhatok,
panaszkodhatom,
te meghallgatod.
S közben bátorítasz.
Lefoszlik végül
a harag pecsétje,
a szégyen rólam;
felölthetem újra
ünneplő ruhám,
s lobogó fáklyával
máris indulhatok,
hogy csatlakozzam
az úton hosszan kígyózó,
távolodó menethez,
szenvedő társaimhoz,
akikkel majd
közösen zengjük:
gyönyörű ez a föld,
gyönyörű ez a víz,
gyönyörű ez a tűz,
gyönyörű ez a levegő!
ó, te Hatalmas!
gyönyörű ez a világ,
gyönyörű ez a fájó élet!

Egyed Emese: Szerepálom

 Egy igazi palotában
találkoztunk, szép helyen!
Nézegettük Albiont,
áttetsző festményeken.
Norwich
megtetszett nekem!
És egy büszke viking-bárka!
Illedelmes szélmalom
zúzta szívem, dudorászva.
Mennyi kedves vízmosás!
Hány megbékélt mesekunyhó!
(képzeld azt, hogy ott vagyunk!)
Idill... vagy ahhoz hasonló.
Nos, hiszed vagy nem? Neked
adom fele palotámat.
Én meg pásztorlány leszek,
s dombra föl, völgybe le -
majd elepedek utánad!