Lázár Bence András: Őszi elegancia

Anyám apja a belvárosiban fekszik.
Én csak egyszer voltam kint nagyanyámmal.
Vettünk virágot, élőt a holtnak, én azért vittem
köveket is, gondoltam így logikusabb.
Persze ezt nem én döntöm el.

Talán nárcisz lehetett, talán sárga,
egy csokornyi, olyan, amit vendégségbe
visz az ember, esetleg látogatóba.

Elsepertük a leveleket,
majd kidobtuk az elszáradt gallyakat.
Én még vettem gyertyát is.

Volt ott egy macska, biztos ott lakhatott,
megrohadt testekkel, évente egyszer
rokonokkal is. Adtam neki egy tál vizet.
Nem kért belőle, gondoltam az ilyen
kedvességhez nincs hozzá szokva.

Beleszagolt, aztán leült a szomszéd
kőre. Egy madárfejet rágogatott,
a lehető legnagyobb nyugalomban.

A novemberi délután pasztell színe,
és avar szaga egészen a csontig hatolt,
átjárta a testet.

Teljes nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.

Így álltam ott, kezemben a nárcisszal,
amit általában vendégségbe visz az ember,
zsebemben a gyertyával.

Sosem értettem mért kell a testnek
annyi idő, hogy eltűnjön végleg.

Talán az a macska tudhatta,
ő ismerte a módját, a madárfejjel
a fogai közt.

Anyám apját sosem láttam,
csak képeket róla, barna zakó,
drapp garbó, őszi elegancia.

Biztos így fekszik most is,
és átjárja a testét a novemberi délután
pasztell színe, a földnek az avar szaga.

Legvégül gyertyát sem gyújtottam,
és a nárciszt is kidobtam, hogy ne
legyen világos, hogy ne csináljunk
semmit feleslegesen, hogy maradjon
meg minden a lehető legnagyobb
nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.

Karinthy Frigyes: Zivatar 1927. április 2. délután

Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami – cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Cirok Szabó István: Fasor

Azt hiszem, túl messzire ültettek
minket egymástól. Hogy együtt nőttünk
fel, de mégsem nőttünk akkorára,
hogy elérjük egymást.
Minden nap találkoztak az árnyékaink,
és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg
beléd kapaszkodni, egy bonyolult
lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a
tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem,
mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk,
és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,
nagy baj az,
hogy nem tiszteli az öreget
a fiatal,
talán egészen más lenne a világ,
ha ez másképpen lenne,
de a tisztelet abban hasonlít
a szeretetre,
hogy kikövetelni nem lehet,
a tisztelet, a méltóságnak a gyermeke,
valaki csak attól, hogy megöregszik,
nem lesz méltóvá rá,
a kikövetelt tisztelet hazug tisztelet,
de tömegben tiszteletreméltóvá lenni,
talán nem is lehet,
tömegben az ember tömegként viselkedik,
Viselkedik,
talán csak azok az öregek méltók rá,
(nem tudom, vannak-e még)
akik messzi hegyekben élnek,
túl a világ zajától,
túl a világ mérgétől,
túl mindenen,
ami szép lassan megnyomorítja
nem csak a testet,
de a gondolatot is,
amitől nemhogy tiszteletreméltó
bölcs lenne,
hanem inkább sajnálni valón
bolond lesz az öreg,
akire senki sem hallgat,
talán joggal,
talán ha hiteles lenne,
ha többet tudna
az élet törvényeiről,
az élet szépségéről,
az élet nagyszerűségéről,
ha követendő példa lenne,
ha olyan lenne a látványa,
mint akire ráírta,
beleégette az élet:
így érdemes,
akkor hinnének neki, nem a kora,
a tiszteletet a bölcsessége váltaná ki,
talán azért a messzi hegyekben vannak ők,
a bölcs öregek,
mert ott megmaradhat minden tisztán,
nem szennyeződik se a test, se a gondolat,
se a lélek,
de hát hol vannak azok a hegyek,
hol azok a bölcsek, akik megmondanák,
hogyan kell szépen élni,
hogyan kell bölcsen megöregedni,
hogy a látvány,
az öreg látványa ne elvegye,
hanem kedvet csináljon az élethez.

Utassy József: Gyönyörködő

Micsoda éjszaka!

Belezuhant a hold a tó vizébe,

s ezer csillag-csepp fröccsen rám

a tücskös őszi éjben.

Pilinszky János: Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Serfőző Simon: Te, aki vagy

Szerelem,

mennynek magassága,

földnek mélysége,

Napnak heve,

fénye,

űrhajóban:

emberalakban

a szívvel felszárnyaló tűz

a magasba, égbe:

micsoda hatalom,

izzó erő vagy!

Belesötétül az éjszaka,

a kihaltak

még egyszer belehalnak,

emberpárokat,

hogy beleroppan a mellkas,

egymáshoz szorítasz.

Te segedelem

az üldöző bajban,

árvaságban,

aki vagy minden reményünk,

hitünk,

el ne hagyj!

Szerelem,

világ megváltója,

öröme,

ki ne hűlj,

csak ki ne halj!

Radnóti Miklós: Tétova óda

 Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                         hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Konczek József: M. tekintete

Belenéztem magamat a mélybe,
S rebbenetlen szavakkal szólhatok róla.
                                       Hallgathatok is.
Volt bennem régen is muzsika.
Éltet.
Izgat.
Nyugtat.
Játszik.

Egyszer már több perce néztem a szemébe,
s végül nevetve lökte meg a mellemet:
                                         Hagyd abba!
De hát ez olyan, mintha magamat hagynám –

S kivártam:
„Csak azt engedd meg, hogy a szemedbe nézzek,
akarom érezni a mosolyodat,
amint lassan átvált, elmélyül, megérik,
                                         lehet, először
valami zavart önérzet készül tiltakozni,
mégis maradj így, nézz vissza, így
azt akarom, hogy nem menj el innen,
és engedd, hogy benne lehessek a tekintetedben.

Baka Györgyi: Akkor majd…

Akkor majd beszédesből
hallgataggá leszek érted
szemed szád bőröd jeleit
hangtalan olvasom
elrejtem mélyre az üzenetet
raktározom a szívben a májban
hogy előrántsam szükséged
ha rám parancsol: Élj!
és ég majd bennem, mi eddig pará-
zsolt,
lobog, szikrákat vet az éjbe,
s látni fogok a bizonytalanban,
érezni a megfoghatatlanban.

Sebestény-Jáger Orsolya: Elmúlás

Hársfák karjai között költözött

                           közénk az ősz.                           

Egy fényes reggelen a fényeken

túlról érkezett,

s mi néztük ámulón túl mulandón

végzetünk,

míg szívünk zegzugos szobáiból

hangtalan suhant tova

végtelen időnk véges augusztusa.

Csoóri Sándor: Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.
A ferde síkok és a ferde szobasarkok
illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott
hattyúként lógó törülközők.
Hol van, hol keringőzik most az a sok
epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel
táncolt el gyakran ablakod előtt,
míg te éjszakáról éjszakára Istennel
verekedtél? S hol az Adriai-tenger,
mely szép fogait mutogatta neked
Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,
mint egy zárkózott, férjes asszony,
ki csak álmában merne rád mosolyogni.

A csont roskadt meg benned? A hús,
az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó
szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős
bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta
eddig világodat? Arcod mellett a polcon
borotva alszik: fölhúzott térdű kés.
Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.

Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni
hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább
mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész
közepét. Maradék végtelenséged még ott
örvénylik benne, mint megfeszült
pupillában a reggeli világosság.

Juhász Gyula: Béke

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

Csoóri Sándor: Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.                                      
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.