Áprily Lajos: Kézszorítás

A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszoritom.

Szeretném, hogyha végig elkisérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.

Takács Zsuzsa: Egy verssorra

                „Könnycsepp, egy hangya ivott belőle”

Vagy képzeld hangyának magadat.
Az aszfalt melletti fűcsomóban,
a fagyos, szennyezett földből,
nedvességből álló világmindenségben
meghúzod magadat. Eltűnődsz
rövid életeden. November eleje van.
A város alszik szmogpaplana alatt.
Egyedül te vagy van ébren.

Király Tamás: Gyermeki kíváncsiság

Észrevetted már a pillanatban megbújó, ősi csodát?
Az első kieső tejfogban, a pitypang sárga szirmaiban,
A tavaszi szellő balzsamos illatában és az elválás könnyeiben
Rejlő égi misztériumot észrevetted már?

Felfedted már a másodpercben leledző varázslatot?
A felkelő nap sugaraiban, a csend némán kiáltó nyugalmában,
A Holdat sirató farkas vonításában és az éj sötétjében
Meghúzódó álomszép titkot felfedted már?

Megtaláltad már a momentumban várakozó bűbájt
Az anya ölelésének melegében, az apai szigor törvényében,
A születésben, az élet éveknek tűnő perceiben és a koporsó szögeiben,
A keserédes, meseszerű álmot megtaláltad már?
„Majd ha nagy leszel, megtudod!”

Kántor Péter: Hogy vagy?

Hogy vagy? – Van, aki erre mindig azt feleli: Remekül!
Ma, holnap, holnapután, mindörökké.
Nem megy részletekbe. Nem támad, nem menekül,
egyszerűen csak: Remekül!

Jaj, de ma valaki azt kérdezte tőlem: Jól vagy?
Hát lehetek-e jól? Lehetek-e?
Mit látott rajtam? A szememben. Sok ember volt ott.
Talán az ingemen vagy az orromon egy foltot.

Mégis mit válaszolhattam volna neki? Hogy eltelt a nyár.
De ez is csak az utcán jutott eszembe már.
Eltelt valahogy. Semmi különös. – És te? –
kérdeztem vissza, ki tudja, mit remélve.

Én jól vagyok! – felelte, s ment rögtön tovább,
mint akik minden fontosat megbeszéltek.
De hát mi olyan fontos? Mit akarok?
S talán mindenki jól van. Én – megvagyok.

Lackfi János: Örök

A Lázervin meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik.
Mégis télen lépte a leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.

Szabó Magda: A sárga szarvasok

Van, hogy két sárga szarvas
a kútkávára hág,
s mint pengét a sötétben,
megvillantja magát.
Tudhattam volna tüstént,
hogy kiben bízhatok:

csak anyámnak köszöntek
a sárga szarvasok.

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Szimeonov Todor: Pillanat

Örök szerelem...

Örök tél, tavasz, nyár, ősz…

Örök pillanat…

Kiss Judit Ágnes: Szó

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele                 
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?

Idézet

"Nem kell szégyellned, ha nem értesz valamit Isten dolgaiból! Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Hiszen a véges képtelen befogni a végtelent."

/ Számomra ismeretlen szerző/

Rákos Sándor: Harc a madárral

Még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének,
még magasabb frekvenciájú önátadás
s szeretet, szeretet, szeretet
kifogyhatatlan készletekkel,
hogy az érdemtelenek is torkig lakhassanak belőle.

Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legízesebb,
ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legszínesebb,
ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legformásabb.

Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni.
Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült – egy-két szárnytolla maradt csupán kezedben.
Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd, szárnytollai kékes árnyjátékával,
hogy röpködjön és énekeljen,
mint abban a kertben röpködött és énekelt,
gyermekkorod birsalmavirágillatú kertjében.

A madár elszállott. Éneke nem hallatszik többé.
De visszaröpül még bizonyosan! Egyetlenegyszer még bizonyosan visszaröpül!
Fogd meg akkor, köss lábára zsinórt, s hurkold csuklódra, hogy soha többé el ne hagyhasson!
Negyven felé közelítesz. Ne alkudj!

Rákos Sándor: Tűz

Hirtelen

tört reánk a szerelem.

Csupa láng

már a hajad, a ruhád.

Elbujok,

mégis tűz s parázs vagyok.

Oltani,

Duna kéne oltani.

Elnyomni,

hegyet kéne rátenni.

Ily csodát!

Tűzben áll a félvilág!

Rákos Sándor: Rügyek

Csupaszon didereg a téli faág,
s mint vak kezében a bot,
fény felé tapogat.
De amikor – mint az idén is –
tavaszra zendít valamely korahónap:
pici zöld ablakokat,
csipás, hunyori szemeket,
kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.

A rügyek
beröpülik a fény palotáit
és az árny barlangjait
s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge
helikopteren utazva tudakolják
felhőtől, bőjti széltől,
ember szívétől, zsenge füvekre
éhes madártól:
ez már az új tavasz?

Ágai Ágnes: Mondd, te belenyugodtál?

Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?

Kántor Péter: A barátságról

A barátságról van szó, ami egy szent vagy milyen dolog
mindenesetre nehezen nélkülözhető, tehát drága
azt tudod, hogy nem árucikk, amit a Luxus Áruházban
esetleg hosszas spórolás után megveszel, s hazaviszed
ellenkezőleg, de nem is színházi produkció:
ma brillíroztál, holnap halványabb leszel kicsit
nem, a barátság más, ahhoz méltónak kell lenni
így hát igyekszel, mondjuk azt: képviseled magadat
és közben figyelsz is, hajaj, majd kiesik a szemed
hihetetlen ugyan, de szövődnek bizonyos kapcsolatok
ennek örültök: a kölcsönös rokonszenv mindig felmelegít
kedves emberek vagyunk – gondolod gyanútlanul
pedig innentől kezdve már csak oxigénpalackkal és
a jetikről… de felfele úgyse igen szokás társalogni.