Leopold Staff: Visszatérés

Te, ki nevemet viselted,
És hasonlítasz rám, mint a tükörképem,
Talán nem néztél
Hosszú évekig.

Ma hajnalban az ajtómon kopogtatsz
A hit és az ész vereségétől lesújtva,
Hogy segítséget és tanácsot kérj.
Mit mondhatnék?

Nem süllyedsz a hullámokba,
Amiket illatos olajjal kent
Lábak érintettek.

És nem tévedsz el az úton,
Amin szögekkel átvert kéz
Vezet.

Dabi István fordítása

Egyed Emese: Posta

Mit is kereshetnék a közeledben?
Elvirágzott a hárs, a gesztenye.
A vízen félelmetes áradások
híre sodródik, napjaim vele,

álmodozások, illetlen konokság:
erről számolhatna be Istenem,
ha rólam szólna, ha kérdeznéd rólam.
De most a verssel megüzenhetem;

(írta ezt más is:) eszembe jutottál,
okot kerestem a találkozásra,
s összezavarodtam az első szónál;
hiába készültem fel, titkok társa;

hisz minden megváltozott hirtelen,
s az elgondolt elévült, és a tárgyak
szóba nem foglalható térbe zártak;

nem volt a könnyűségben gond, sem árnyék...
Tartóztatni sem próbáltalak: sejtem,
hogy nem lehet. S hogy jó a közeledben.

Egyed Emese: Vadvizek

Semmit nem vettél észre? Nem lehet,
hiszen tavasz lepte a kerteket,
fény kergetett az utcán, árnyék űzött;

nem vetted észre, hogy kerestelek,
tűvé tettem érted a kincses várost,
megzavartam az álmod, ébrenléted
szótlan üzenetekkel vettem célba,
feltámadt bennem álmok maradéka,
várkisasszonyok vas keserűsége,
nem múlt el többé, partjaim elérte.

Semmit nem vettél észre. Éldegéltél.
A nyugtalanság izzó jelei
nem hagytak békén, utamra eredtem;
nem hagytalak békén -, végtére mégis,
csak mint pohár italra, lám betértél
a könyvek, elfojtott szavak közé.

Fakókörmű, halk manesek közé.

Lehetett tudni, az idillnek vége,
s még mielőtt tavasz jönne a télre,
kiszáradnak a fák, a rózsabokrok.

(S ha volt is tűz, hűvös feleleteddel,
már józan pillantásoddal eloltod!)

Egyed Emese: Tetők

A hídon szürkegémek.

A fellegek között fohászkodás.

Cserépkorsóban friss víz, jó szavak

születnek valahol a csöndben.

Egyed Emese: Virágének

Az vagy-e, ki voltál?
Aki szépen szóltál.
Az vagy-e (voltál-e),
akinek láttalak, véltelek?

Nem féltelek akkor,
nem kerestem
a mindenképpen tetsző, tetsz-
hető hangot;

nem lestem a tükröt;
hogy mi lett rútabb, hol arcát-
lanabb a női öregség,

nem kellett sem mentség, sem festék;
nem kellett az étel, mert mindenre jó volt
az a reggeli-napvilág-fényű
szerelmes bizonyosság.

Úgy véltem: bizonyosság.

Élj boldogan, elhagytál.
Fölsérti a csók is az ajkunk.
Felzaklat az álom, a józanság megnyugtat.

Félhetsz, mint elhunytat:
rosszul temettél;
félvállról vettél -
árokba ejtettél.

Furcsa ősz! Virágzik a rózsa.
Kökény színe, könnyű bogyója,
sáfrány lila kelyhe, halála.
(Ének - hiába.)

Egyed Emese: Közben

Egy sivatagra gondolok: ott laksz a szélén.
Egy rövid lábú lóra, szűk nyereggel,
lobog a szél sörénye, köd patája
dobogtat botló ritmust vad világba,
vak hajnalba, homályos délbe.

A levesed kopár asztalra téve.

Egy sivatagban várakozni, futni.
Szikes puszták gyöpébe kapaszkodni.
Tudja a kánya, sejti nyúl, evetke:
a paripa zabláját levetette,
patkója nem volt, patkószegeit
még messzi patakok rejtegetik,
még verni sem kezdték zsémbes kovácsok.

Májusi hó kerget vissza a házba,
homokbuckák közt fagy szekere, lángja,
hol hallgatsz?
Hazudik a sejtelem,
vagy jós szorongás bánik el velem,

mert sokszor látlak, homokfüggöny rejt el,
míg várlak szárnyaszegett szerelemmel.

Joó Sándor: Valamit vagy valakit várunk?

Valamit vagy valakit várunk?

Parancs János: Az útra készülődés

Különböző terveket kovácsolunk.
Ábrándozunk és képzelődünk.
Mint a sakkjátékos, józanul
latolgatjuk lépéseinket.

Minden fordulatra fölkészülünk.
Mégis váratlanul csap le ránk,
ragadozó madárként a vágy,
a limeseken túlra hajszoló.

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

Megbocsátok.

Parancs János: Ha ránk tör ama nap

Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik,
és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög.

                                                   Ifjabb Plinius

szavakkal nehezen közölhető,
én veled leszek, csak ne félj,
vér és mocsok, kéngőz, hamueső
árasztja el ismét a világot,
ha elkezdődik a megpróbáltatás,
fordíts hátat a múltnak,
habozás nélkül hányd el kincseid,
ha ránk tör ama nap,
segíts, akin lehet,
ha üldöznek, ha megaláznak,
ha az életünkre törnek,
ne hátrálj, bízd magad a sorsra,
ami elkerülhetetlen, az javunkra van,
én veled leszek, csak ne félj

Parancs János: Lehetne emlék a Broca utcából

Hol leszünk mi már
ötven év múlva, kedvesem?
Nevünk se lesz, sírunk se lesz;
porrá omlunk, és hamuvá égünk.
Nem foghatom többé a csípőd,
nem láthatom fátyolos tekinteted.
Hová tűnik tested illata?
Ki fog emlékezni nevetésedre,
kebled ívére, csókjaid zamatára?
Fekszünk majd némán, süketen,
másokkal elkeveredve, közösen,
egymástól oly mérhetetlenül távol,
hogy azt elképzelni nem is tudom,
illetve nincs hozzá elég bátorságom.

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent

Mikor ködbe vont partokat bontogat a hajnal,
s a bölcs vízen elúsznak az álmos, nagy hajók,
és sirályok suhannak tűnődő szelekkel,
 úgy hiszem talán – akkor érkezel…

Mikor az alkony ölében megmoccan a bánat,
s mint kidöntött fákat, úgy ölel a föld,

csak erdők avarának puha csendje neszel,
úgy hiszem talán – akkor érkezel…

Mikor az éjben gyertyát gyújt a remény,
s egy mélyebb éhséggel vágyom szavadra,
hogy lelkemből szeretlek – félve suttogom,
már eljöttél hozzám. Nem hiszem – már tudom.

Kántor Péter: Hogy kezdődött?

Hogy kezdődött? Ki emlékszik már arra?
Színes mintákat rajzolt a fény a falra.
Volt a történelem: egy hétfőre egy keddem.
Egyszer, nem is tudom, hogyan, beszélni kezdtem.

Voltak a szüleim, és voltak mások.
Volt óvoda, és benne óvodások.
Tündérek éltek titokban a világon.
Volt egy xilofonom. Egy nyulam. Egy papagájom.

Volt egy tengerjáró hajóm a kádban.
Volt a karácsony, amit nagyon vártam.
Volt a nővérem, a Kati. Akit elvitt a Zsákos ember.
Pedig azt mondták, nincs is olyan. Nem kell félni tőle, nem kell!

Hogy kezdődött? Volt talán hat-hét lába is a széknek,
és épp hét emelete volt mindig az égnek.
Voltak nagymamák, nagypapák. Csuklottam, ha nevettem.
Egyszer, nem is tudom, hogyan, beszélni kezdtem.

Napi Ige és gondolat

„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok…” (Fil 1:3)

Hálásak vagyunk-e a szeretteinkért? Akiket mellénk állított az Úr, akik mellé bennünket állított oda Istenünk? Ne a gyengéit keresd a családod tagjainak, hanem azt, ami jót az Úr elhelyezett bennük. Vedd észre, ami dicsérhető! A közelmúltban egy két napos diakóniai konferencián jártam és játékos formában tanulhattunk arról, hogyan kell dicsérni és elmarasztalni a munkahelyen a főnöknek. De ami ott elhangzott az nemcsak egy főnök-beosztott kapcsolatra igaz, hanem minden emberi kapcsolatban megélhető, hogy észreveszem a jót, a pozitív dolgot a másik életében és megköszönöm neki. Nem mister vagy miss Tökéletest kell keresnünk a házastársunkban, a gyermekeinkben, a munkatársainkban, a szomszédainkban, hanem azt, ami hálára indíthat, ami megköszönhető.

A múltkorában láttam egy filmet, egy vígjátékot, melyben egy cég főnöke rábízta egyik gyermekére szeretett baglyának ellátását, felügyeletét. Gyermeke viszont a megbízhatatlannak számító testvére helyett apja egyik beosztottjára bízta e kényes feladatot, amíg ő otthonától távolabb mulatta az időt. Nagy kalamajka lett a dologból, de a lényeg úgy hangzott el az eltűnt bagoly keresése közben, a két testvér beszélgetése kapcsán, hogy bárcsak úgy szeretne apám, mint ezt a baglyot! Mindig szerettem volna ez a madár lenni, mert akkor simogatást, szeretetet, törődést kaptam volna.

Nem tragédia, ha az ember a családját rosszul szereti? Ha nem érzik a mellettünk élők, hogy fontosak nekünk? De, tragédia. Minden esetben. Azé, aki nem tud szeretni és azoké, akik nem kapnak szeretetet. Ám, ha hálásak vagyunk az Úrnak a családunkért, akkor ez nem fordulhat elő. Te hogy szereted a családodat? Mit élnek meg melletted családod tagjai? 

(A szerző számomra ismeretlen)

Forrás: Napi Ige és gondolat 

Szabó Magda: Terítsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, –
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!