2018. március 18., vasárnap

Babits Mihály: Az érzéketlen szolgáló









Hányszor kinálsz még végig ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!

Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.

Sárga levél hull mellé, karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.

De jön a szél, s elsöpri ami elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.

Fésűs Éva: Tavaszi imádság










Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Sárossy István: Emmauszi úton




Jó volt sietve együtt menetelni
göröngyök közt az emmauszi úton,
nyitott szívvel és nyitott tenyérrel,
nehogy áldásod a földre hulljon,
apró pórusokban tűnjön el a lényeg,
mintha fáklyás árnyak mégse szeretnének,
megmutatni mindent,
csupán azt a morzsát,
az apró kenyérkét,
az asztalra hintett
vágyat és ereklyét,
ahogy feltekintett
csillagszín szemekkel,
borzongott a harmat, hogy megjuhászodjon,
hit-husángok álltak egyre izmosabban,
csak egy lágy fuvallat intése suhant el
fölöttünk a csöndben, és alattunk halkan
megmozdult a föld az emmauszi úton.

Petőcz András: A bolond nő

Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik
lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,
hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,
felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz
vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,
és valamit kellene csinálni végre, mondod, és
még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de
minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,
hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért
tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd
valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek
a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű
bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,
meg veszélyes is,
                            igazad van, mondom, én is láttam
a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében
két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon
nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,
miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett
éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,
cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább
szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával
az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,
valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,
hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk
darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg
mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,
valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.

2018. március 17., szombat

Rácz Sándor: A kert












Nem kezdek új Mesébe
Ha újra üres lesz a kert
Hervadó szeretetvirágaink közt
Köhögni hallom a novembert

Telet varázsol az idő
Szerelemkertünket beborítja a jég
Hideg csókok, hideg szavak, hideg álmok
Szemeimben megfagy a kék

Petőcz András: Az öregember a lépcsőházban

Az öregember a lépcsőházban, mondod, minden
nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,
mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit
kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,
és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,
meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet
mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,
az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,
az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,
és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked
is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja
az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,
annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni
háborút, forradalmat, mindent,
                                                 nem tudom, mondom
minderre, valahogy el kell menni, mondom neked
a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,
szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,
aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána
ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna
szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,
ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett
volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,
hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó
emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg
azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz
szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem
meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.

Anja Golob: A Szerelem és a macska
















A macska, az ablakpárkányon kuporogva, persze látta a gyilkost.
Elgondolkodva követte sietős lépteit az utcán, végül
elvesztette szem elől a park forgatagában, ahová elrejtőzni igyekezett.
Így tehát elmondhatta volna Novak úrnak, ki ölte meg
a szomszéd házban a Szerelmet, ámbár ez mégiscsak túl egyszerű lett volna.
Kényelmesen felállt, alaposat nyújtózkodott, megnyaldosta imbolygó pofiját, és
lágyan, mint a pihe lehuppant a tágas nappali parkettájára
gyerekrajztömbből kicsúszott, használt papírdarabot
keresve. Mikor talált egyet, az asztal alá folyt
kávéfoltba mártotta karmát, és azt írta: Tudom, ki volt.
A másik oldalon olvashatóan aláírta: A macska.
Novak úr megtalálta a cetlit, amikor a buja szobanövényt locsolta a kandalló fölött.
Elolvasta és komolyan elgondolkodott. Aztán megkereste a macskát, ölbe
vette, és halkan mondta: Öregem, ne okoskodj.
A szerelem nem játék.
A macska értette a célzást. Ment és lepisilte a cetlit, a kávézacc
újra pacává lett. Most már senki sem tudja meg – gondolta sötéten,
hangtalanul surrant a csigalépcsőn a dohos pincébe. És mind a nyelvtan, a helyesírás,
a hosszú tanulmányok, öt évet adtam az életemből ezért! De minden hiába, minden hiába –
a szerelem dolgaiban… nincs miről beszélni!
Szüksége volt néhány évre, míg elfelejtette, hogy tud írni, és megtanult ostobán bámulni
maga elé az ablakon át. A szomszéd házba új lakók költöztek, akiknek
mindegy volt a szerelem, a macskák és a helyesírás.
Hiszen a macska érti, hogyan megy a világ, ezért hallgat és bámul az ablakon keresztül;
csak olykor-olykor, az éjszaka közepén, amikor nem tud aludni, felsunnyog a padlásra
a pókhálók közé, Konsalikot és orvosregényeket olvas a régi, elfeledett, lomtalanításra
szánt dobozok között. Itt újra rátalál, igaz csak pillanatokra,
a szomszéd házban meggyilkolt Szerelemre, aki fogait csikorgatja, és őrültnek tetteti
magát.

Kávét hoz, betakarja lyukas pokróccal, és puhán az ölébe fekszik.
Így a macskának megvan, amit akar, a Szerelemnek pedig ott a macska-jajj.
A világ meg megy tovább, mintha ők nem is lennének.

Fordította: Bakonyi Gergely

Takács Zsuzsa: A lepke

Mintha a világból futnék ki, olyan volt.
Nyilván a körforgalomban tévedtem el,
próbáltam nyugtatni magamat. Sötétedett,
az autópályán rajtam kívül senki nem járt.
A negyvenhetedik kilométerkőnél egy
lejáratnak kellett volna lennie, de nem volt,
a GPS sem tudott az útról. Rossz érzésem
támadt, a hely, ahol száguldok a kamionnal,
nincs és nem vagyok én sem… A vesztedbe
rohansz, ezzel ijesztgetett anyám, mikor
gyerekkoromban a rozoga biciklin a lejtőn
száguldoztam. …A vesztembe rohanok mondtam
magamban. Valóban, nem láttam táblát,
vagy ha volt is, le volt még takarva.
Kellemetlen, csúszós dara esett… Ha nem érek
időben haza, a feleségem megszül, s én nem
leszek vele most sem… Viharos szél támadt,
erősen fogtam a kormányt. Eszembe jutott
az előző havi fekete fuvar, fogalmam sincs,
mit szállítottam, fegyvert, gondolom, de nem
kívántam tudni a részleteket. Átadtam
a rakományt és fizettek rendesen,
ezzel vége – és többé nem teszem...
Eszembe jutottak még a varangyos békák,
hogy egy nyáron mennyit agyonütöttem,
volt egy véres kövem, azzal. Később keservesen
bántam, bár a békákon ez nem sokat segített.
Isten bocsánatáért könyörögtem, de nem tudom,
megbocsátott-e… A legközelebbi településig
elmegyek, majd ott kérdezősködöm,
döntöttem végül. A szél csillapodott kicsit,
csakhogy az út nem akart véget érni. Hirtelen
fény övezte árnyékot láttam, mintha szárnyai
lettek volna. Félrehúzódtam és kiszálltam,
ám a fura jelenség eltűnt. Alig néhány kilométert
mehettem, amikor feltűnt újra, és szárnyaival
megállj!-t parancsolt. Megrémültem és leszálltam,
de ahogy a kamion elé léptem, szinte elnevettem
magamat ostobaságom miatt. A fényt eltakarva
éjjeli lepke vergődött a reflektor rácsa alatt.
Kiszabadítottam, és útjára bocsátottam.
Csak akkor pillantottam meg a kerekektől
négy-öt méternyire nyíló szakadékot.

2018. március 16., péntek

Bódás János




" Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!"

Csoóri Sándor: Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.

Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.

Rácz Sándor: Ne szólj majd!




Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt

És én megígérem neked
Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Márai Sándor: Idegen szerető

 Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
Hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
Mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm,
Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
Megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
A föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
A szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
Az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
Ömléssel, tisztán s egyenletesen?

Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat
Tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
Idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.

Kormányos Sándor: Végül




                   Szertefoszló álmaimból                    
mi az mi végül megmarad?
Egy halvány illat, s túl azon,
arcod...szemed...a szád...hajad...

Csoóri Sándor: Zápor

Gyerekek visitoznak,
iszkolnak hazafelé.
Mogorva vihar csapkod
feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is
haza a kertek alól;
gömbölyü kiscsibéi
fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,
fehér tajtékú zápor –
menedékhelyet hajszol
minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:
öreg már menekülni –
vakrozsdás ekevasán
habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza
s az ökrök oldalához
huzódva nézi, nézi
a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső
kavarog körülötte:
mintha a tájba mosva
guggolna mindörökre.

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.