Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik
lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,
hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,
felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz
vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,
és valamit kellene csinálni végre, mondod, és
még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de
minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,
hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért
tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd
valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek
a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű
bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,
meg veszélyes is,
igazad van, mondom, én is láttam
a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében
két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon
nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,
miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett
éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,
cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább
szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával
az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,
valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,
hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk
darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg
mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,
valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése