Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.
Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.
Láttam én mindent, csak tüzet nem…
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.
A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.
S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,
s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.
Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.
Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.
Égett az asszony… távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.
Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.
Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése