nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,
mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit
kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,
és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,
meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet
mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,
az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,
az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,
és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked
is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja
az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,
annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni
háborút, forradalmat, mindent,
nem tudom, mondom
minderre, valahogy el kell menni, mondom neked
a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,
szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,
aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána
ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna
szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,
ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett
volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,
hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó
emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg
azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz
szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem
meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése