Gyurkovics Tibor: Sors

Minden igaz egy darabig,

a sütemény, a tál, a körte,

aztán előjön valaki,

hogy dolgainkat összetörje,

előjön valaki a múlt

mögül a tétova jövőbe

a vizesarcú utakon,

hogy dolgainkat összetörje.

Gergely Ágnes: Ábel üvölt

                      …zuhatagban a gyom vagy a nád: a lélek sorsa se jobb.
                                Swinburne

Amikor útnak indult az idő
a szellem s az élet előtt,
még nem hallhatta a világ,
hogy Ábel a kertben üvölt.

Mi volt ez a hang? csak félelem?
vagy kénytelen felismerés,
hogy egyszerre minden abbamarad,
s ki melléd szegődik, a mélybe néz?

Félholttá tesz majd a zuhanás,
s benned a csillagtalan ég
úgy marad fenn, hogy érzékeled,
van erőd a halálra még.

Van erőd az életre még,
a hold alatt a táj inog.
Szemed az éj nem oltja ki,
nem oltják ki a Káinok.

Rákos Sándor: Éjfél, egy öreg férfi vetkezik

Földszinti ablak
Szemérmetlen vászonfüggönye
félig fönnakadt
Éles fény vág ki az útra
(Benéz a szobába
Kemény közelkép ugrik elé)
Ágy szélén öreg férfi ül
Félmeztelen felsõ ruháit
már elhullatta
Alsóneműin a sor
Az ingét hántja le
Rövid gatyában pipaszárlába
szinte elvész
Pántos zoknitartó
fél párja egyik térde alatt
Másik lába-lábszára is csupasz
Cipői kissé távolabb ledobva
Két zokni
két döglött kis állat
fölpuffadtan hever a padlón
Kabátját még volt ereje a széktámlára
teríteni
De a nadrágra nem futotta
Dobta csak a székre
Hosszan kilóg
meghurkolt kötélként a nadrágtartó
(Ez kényszeríti
hogy a vetkezõnek
arcába nézzen
Soha még
sem azelõtt sem azóta
ilyen kietlenül
elárvult arcot)
Egy légy szálldosott az orra körül
ez enyhített valamicskét
rozsdásan csikorgó magányán

Wislawa Szymborska: Monológ Kasszandrának

Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.

Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.

Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről –
senki sem fejezte be előttem.

Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam –
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.

Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt –
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztől kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.

Csordás Gábor fordítása

Húsvét 2018

Áldott ünnepet kívánok minden kedves olvasómnak!

Gyurkovics Tibor: Találkozás

A fenyőfák fölött a hold
földig fehéren imbolyog
s az utakon osonnak a
félig elrejtett angyalok

Melyik vagy te? Melyik lehetsz?
talán a kőben megbotolsz
s ölembe hullsz a végtelen
selyemkendőjén fölragyogsz?

S én fölfoglak mint földi lényt
ki emberi alakot ölt
mint zuhanó angyalt az ég
mint epilepsziást a föld.

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

Túrmezei Erzsébet fordítása

Gyurkovics Tibor: Tékozló fiú

Ha majd a föld begyógyul,

mint régi-régi seb,

majd visszatérek hozzád,

mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb

leszek majd mint a szél

és halhatatlanabb

leszek mindenkinél.

Gyurkovics Tibor: Béke

Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,
folyékony levegőbe,
műholdak és rakéták
között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,
szemérmes szerelemmel,
vergődünk hosszan, árván,
ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,
hol a napsugár özönnyi,
Isten kitárt világát
még egyszer megköszönni!

Gyurkovics Tibor: Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,
kecses
kézmozdulattal fogadja
a népet, aki repes,

a díszt engedi,
a jelmezeket,
most öltözik pompájába
a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,
készül,
hogy búcsút vegyen
az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán
megáll,
ünnepel, tapsol,
lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!
Arcában micsoda seb,
nincs nála szeretni
érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,
hogy vigye
majd válla a terhet
a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,
gyakorolja,
fejében gondolat van,
termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,
hagyja,
hogy Pilátus
megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,
szögezzék
s evangéliumait
megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,
ahogy kell,
szeme fénylik,
arca okker,

kendő kerül
az arcára,
minden úgy van,
ahogy kívánja.

Gyurkovics Tibor: Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítelen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad –
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.

Gyurkovics Tibor: Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

Gyurkovics Tibor: Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,
végülis szeress valakit,
az ember amíg él, naponta
új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,
akár csak egy pillanatig,
mert évekig elél az ember,
amíg valakit elveszít.

Gyurkovics Tibor: Egyhelyben

Öregszem. Szeretek
valahol lenni már,
egy fogolyarcú házban,
mely kinyit és bezár,

egyhelyben, mint a holló
a vastag ágakon,
mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol.

Gyurkovics Tibor: Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt
mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul

Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan

Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona

Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.