mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul
Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan
Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona
Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése