Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.
A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.
Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!
Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.
A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.
Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:
gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítelen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad –
mindent, amit szeretek:
örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút!
Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése