Lukáts Márta. Az árvácska imája

Istenem, gyönge,
erőtlen száramon
Előtted meghajtom fejem,
s elsuttogom belső bánatom.
Látod, itt élek szerényen,
a nyomorúság földjén,
sokszor ellep a sötétség,
felhők tornyosulnak fölöttem,
vigasztalanság van köröttem
és minden olyan reménytelen.
Vágyam sem virulhat ki másban,
mint ebben az illattalan,
egyszerű, bársonyos kis virágban.
De lám, harmatcseppet látok,
s hirtelen felragyog benne a szemed,
Teremtőm, nagy Isten!
Fényes, ragyogó tekinteted
belőlem minden homályt eltüntet.
Megújuló érzéssel hódolok,
sok ajándékodra, kegyelmedre,
irgalmadra gondolok.
Vigyázz rám, maradj velem,
hogy Neked éljek
szünös-szüntelen.
Ámen

Monoszlóy Dezső: Hihetetlen

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szeretetünk is elmúlik velünk,
pedig marad a tűz, a víz, az ég,
gyűlölet, kéj is, épp elég
jóság is lesz és szerelem,
csak nem benned és nem velem.

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szájunk, szívünk, fejünk, kezünk
részekre hull, szétporlad, összeolvad,
miközben a bolygók tovább forognak.
Nappal és éjjel bukfence fordul,
de mi többé nem tudunk magunkról.

Zsille Gábor: Befejezetlen levél Bella Istvánnak

István, kit mindig csak
a hátad mögött neveztelek Pistának,
kilenc nappal a temetésed után
tudnod kell, hogy továbbra is
a hallgatag mesterem vagy,

és így lesz ez később is, kilenc hét múlva,
és kilenc hónap elteltével újjászületsz bennem,
leemellek egy polcról, az arcod visszakéred,
habcafatos korsók mellett és füstben
ülsz majd a Bécsi Szelet vendéglőben,
vagy a szigligeti strandon, ha megkérlek szépen,
sakkozol velem és bemattolsz,

hallgatag mesterem, hallgatag bátyám,
három évvel vagy idősebb apámnál,
ki hatodik esztendeje halott,
szakállas pártfogóm, szakállas apám,
lengyelül beszélgettünk, és Chopint játszottál,

régebben azt hittem, olyan könnyű ez: élni.
Nem kell hozzá sok, csak két-három
barát, ruha, vonatjegy, igaz könyv,
olyan könnyű ez: élni, elheverni
a padlón vagy fűszálat rágva egy réten,
a szerepek szabadon fölcserélhetők,
Ábelből lehet Káin és Káinból Ábel,

a hallgatag mesterem vagy,
István utcai holt. Gondolj majd rám,

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

- részlet -

" Ő nem sok embert szeretett.

A szíve mély, de zárt világ volt: 

Különös kőfallal kerített,

Mély futó-árokkal határolt.

S hogy őt szeretik: alig hitte: 

Őt, önmagáért, semmi másért, 

A szívébe zárt mély világért."

Lázár Bence András: Most tavasz van

Ez az egész most olyan, mint egy jó dokumentumfilm.
Mozdulatlan. Narrátor nincs. Csak szereplők vannak.
Te vagy az egyik.
Leülsz mellém. Fejed vállamra hajtod.
Ebben semmi különös nincs.
Ilyenek a nők.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Meghal. Van ebben valami szép.

A füled mögé simítod a hajad. B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.

Úgy hallgatlak, ahogy az apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Tudod, hogy ő az, aki félt, akinek jó volt az ölébe ülni, jó volt tisztelni.

Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem e ezt a szagot, ami nekik van.
Az elmúlás szagát.
Nekem erről a kéz szó jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
Meg persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, és krumplit szed.

Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
Mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.
Nem történt semmi.

Jókai Anna

" Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: “Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele."

" Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn."

" Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem."

" Van a logika fölött más is. A szeretet."

"  Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Mai Ige: Légy bátorító!

 


„Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.” (Példabeszédek 12:25)

Enrico tízéves volt, amikor élete első énekóráján azt mondta neki a tanára, hogy egyáltalán nincs hangja. Enrico édesanyja azonban nagyszerűnek hallotta fia hangját. Hitt Enrico tehetségében, és bár nagyon szegények voltak, fia vállára tette a kezét, és azt mondta: „Fiam, minden áldozatot meg fogok hozni annak érdekében, hogy énekórákat vehess.” Fia tehetségébe vetett bizalma és folyamatos bátorítása kifizetődött, mert Enricóból minden idők egyik legszeretettebb és legszélesebb körben ünnepelt énekese lett: Enrico Caruso. Amikor a világ megpróbál földig rombolni, szükségünk van olyan emberekre, akik építenek minket, akik felismerik tehetségünket, és segítenek kihozni belőle a lehető legtöbbet. Gondold végig ezeket a gyermekek szemszögéből megfogalmazott, szülőknek szóló szabályokat:

 1.  A kezem még kicsi, ne várj el tőlem tökéletességet, amikor beágyazok, rajzolok vagy labdázom.

 2.  A lábam rövid, lassíts le, hogy lépést tudjak tartani veled.

 3.  A szemem még nem látta a világot úgy, ahogy a tiéd, hadd fedezzem fel biztonságban, ne tilts el
     szükségtelenül semmitől.

 4.  Házimunka mindig lesz, de csak most vagyok kicsi. Szánj időt arra, hogy elmagyarázd nekem a
     világ csodáit és tedd ezt jókedvvel.

 5.  Érzékeny vagyok, ne nyaggass egész nap. Bánj velem úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is                    bánjanak.

 6.  Isten különleges ajándéka vagyok, tarts értékes kincsnek - tanítsd meg, hogy felelős vagyok
     tetteimért, adj útmutatást az életre és fegyelmezz szeretetteljes módon.

     Ma légy bátorító!


 Forrás: Mai Ige

Lázár Bence András: Egyikünk sarkát sem éri víz

Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége
még, óvodába jártunk el. Anyám délután
jött értünk, dolgozott.

Amíg kinn vártunk a húgommal,
tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk
az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz,
ezt többször szinte mindennap.
Majd összesítettük az eredményt.

Olyan volt az egész, mint egy kötelező
feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett
szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.

Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden
kis vízfoltot útközben is, talán azóta
sem érti.

Ha sütött a nap néztünk tükörképet,
játszottunk az árnyékokkal.
Igazat tettünk hamis mellé.

Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy
éppen tél vége még, és mindketten tudjuk:
ebben a harcban nincs győztes,
egyikünk sarkát sem éri víz,
tükörképeinket megvilágítja a nap.

Zelk Zoltán: Kérdés

Mi voltam én?

Az Isten jajongása.

Mi vagyok én?

Az Isten sóhaja.

Mi leszek én? 

Az Isten némasága.

Csontos Márta: Viszonyok

                Mottó: Létemnek egyetlen értelme van:
                     szolgálni az Elérhetetlent . ( Blok )

1.

Úgy képzelem magam,
mint aki önkéntes
vállalásban pányvázza
magát az ígéret gyökeréhez,
s nem veszi észre, milyen
gonoszul tekeredik a
bizonyosság kötele.
Míg ringat a szolgálat
szépsége karjaid között,
nem érzem a hiány
szorítása mennyire fáj.
Árnyad függönye mögött
bebalzsamozva hever
a diszkvalifikált nosztalgia.

2.

Már rég kilakoltattalak
magamból, csak önsajnálatból
még mindig megengedem,
hogy fogóddz belém.
Arcod freskóját úgy
festettem az égre, hogy
kicsontozott lelkem
lenyomata rajta maradjon.
Hiába ágaskodsz fölfelé
az ima zsámolyán,
saját fényed eloltja önmagad
jelenléte.

Roque Dalton: Miként te

Én, miként te,
szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok
édes varázslatát, a januári nappalok
mennyei tájait.

Az én vérem is forr,
és mint folyam a szemeken át,
amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.

Hiszem, hogy a világ szép,
hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.

És hogy az ereim nem énbennem érnek véget,
hanem azok egyhangú vérében,
akik harcolnak az életért,
a szerelemért,
a dolgokért,
a tájért és a kenyérért,
mindenki költészetéért.

Dabi István fordítása

Bob Gass: Harag

„Nem tudják, mit cselekszenek!” 

(Lukács 23:34)

Max Lucado írja: „ Apró cseppel kezdődik… Valaki elfoglalja a parkolóhelyedet, valaki eléd vág az úton, a pincérnő túl lassú, mikor te nagyon sietsz, odaég a pirítós… ha sok összegyűlik a látszólag ártatlan haragcseppekből, máris egy vödörnyi düh fortyog bennünk… Senkiben sem bízunk… vicsorítunk arra, aki közel merészkedik… két lábon járó időzített bombává válunk, amely bármikor robbanhat, ha a feszültség és a félelem eléri a kritikus határt… Nem tagadhatjuk, a harag létezik. Hogyan fékezhetjük meg? Jézus azt mondta az őt keresztre feszítő tömegről: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!« (Lukács 23:34). Ezt a vérszomjas, halálát kívánó tömeget nem gyilkosoknak, hanem áldozatoknak látta… Arcukon nem gyűlöletet, hanem zavart látott… Nem harcias csőcseléknek látta őket, hanem pásztor nélküli juhoknak (ld. Márk 6:34). »Nem tudják, mit cselekszenek!« Gondolj bele: halvány fogalmuk sem volt róla… Egy feltüzelt tömeg voltak, haragudtak valamire, amit nem láttak, ezért töltötték ki haragjukat pont Istenen. Nem tudták, mit tesznek, és legtöbbször mi sem tudjuk. Bármennyire nehezünkre is esik elismerni: pásztor nélküli juhok vagyunk… az örökkévalóság egyik pontján megszülettünk, és félelmetesen közel vagyunk a másik pontjához… Nem tudjuk megválaszolni a szeretetre és szenvedésre vonatkozó kérdéseinket… nem tudjuk megfejteni az öregedés rejtélyét… nem tudjuk meggyógyítani saját testünket, nem tudunk kijönni társainkkal… A lényeg ez: a fékezhetetlen harag nem fogja jobbá tenni világunkat, arra csak az együttérző megértés képes. Ha cselekedeteink nem a harag, hanem az együttérzés alapállásából indulnak ki… akkor megértjük, hogy kialudt a lámpa, és sok ember botorkál a sötétben… tehát gyertyát gyújtunk.”

Forrás: Maiige.hu

H. Hadabás Ildikó: Pacsirta dala

Madár voltam – láthatatlan –

ég felettem, föld alattam,

szálltam egyre, egyre följebb,

égi csendnek közepébe,

földi létnek a végére –

aranyában elmerültem,

fényességében fürödtem,

áttetsző lett, ami elmúlt,

idő, halál, élet, ének

nap szerette, hold ragyogta

azt az egyszeri egészet,

ami voltam, mivé lettem:

Pitypangremegésű testem

hang nélküli lobbanásban

fohász lett e Ragyogásban.

Benczes Sándor Gábor : A szerelem, az igaz szerelem

kérded, mi az a szerelem...
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?

ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!

hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!

és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz' nincs fontosabb kérdésed...

és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!

és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed...

és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed...

igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!