Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Shalom

„Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (2Mózes 33:14)

A békesség héber szava a shalom. Isten nélkül ez mindig csak vágyálom, filozófiai fantázia marad, valami, ami mindig kisiklik a kezünk közül, mint egy ficánkoló halacska. Házasságok mennek tönkre azért, mert egy gyarló embertől várjuk, hogy megadja nekünk a tökéletes békét, amit keresünk – és rájövünk, hogy erre nem képes. Egy anekdota szerint egy hölgy egy koktélpartin mindent elkövetett, hogy boldognak lássák. Egy vendég észrevette a kezén csillogó, hatalmas gyémántos gyűrűt, és felkiáltott: „Hűha, milyen gyönyörű drágakő!” A hölgy így felelt: „Köszönöm. Ez a Callahan gyémánt.” A követ szemlélő felsóhajtott: „Bárcsak nekem is lenne ilyen!” Az asszony erre azt mondta: „Ne kívánja ezt!” „Miért?” – kérdezte az előbbi. „Mert a Callahan gyémánttal együtt jár a Callahan átok” – válaszolta a nő. „Mi az a Callahan átok?” – érdeklődött tovább a vendég. Az asszony sóhajtva így felelt: „Mr. Callahan az.” Tökéletes békességet csak a tökéletes békességadótól kaphatunk, és az egyetlen, aki megfelel ennek a minősítésnek, az Isten. A békesség nem a problémák hiánya, hanem Isten jelenléte a problémáink között is. A békességet senki nem találja meg úgy, hogy keresi. A békesség nem olyasmi, amire rá lehet találni, pont fordítva: a békesség talál rád, ha átadod az életedet annak, Aki ezt mondta: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” Isten ezzel a jelenlétét ígérte. Egyedül Isten jelenléte tud békességet adni. Stresszes életünket az nyugtatja meg, ha biztosak vagyunk Isten szeretetében, segítségében és jelenlétében. Ma békére vágysz? Ha átadod életedet Krisztusnak, olyan békességet fogsz tapasztalni, „mely minden értelmet meghalad” (Filippi 4:7).

Forrás: Mai Ige

Arany-Tóth Katalin: Tagadás

vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét

Zágorec-Csuka Judit: Én már tudom…

                          Radnóti Miklós motívumokra

Én már tudom, hogy nekem e tájék mit jelent,
szülőhazát, határnélküli, de határokkal mégis szétszedett
mezsgyét, gyermekkorom magyar nyelvben megőrzött
világát, ha itthon vagyok velem alszik az otthontalanság
világa, Munkácstól Huszt váráig terjed és a Muravidék a bölcsője,
felnevelő szülőföldem, a térkép kitágul és tudom, hol lakott itt
Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor és Márai Sándor is otthontalanul,
és tudom, hol van Žagubica és Abda, az erőltetett menet útja,
a Balkán és az anyaföld, édesapám búzaföldje, s a sírok közt anyám,
Srebrenica a megnemszűnő körforgásban sírnak az édesanyák, sirattják
fiaikat, és Vukovárt, ahol a házfalakról csorog a fájdalom emlékezete,
hol vannak a szelíd tanyák, és a csókok íze ízetlen-e, megvan-e a régi
szerelmek mámora, hol van a méz és az áfonya, határon innen vagy határon
túl, bűnösek vagyunk-e még, egy nép vagyunk-e, vagy sikertelen
népszavazások törmeléke, kívül és belül, mozdulatlanul lapulok
Európa közepén, meghajolhatok-e előtted virrasztó, hősöket temető éji felleg?
Én már tudom…

Utassy József: Vihar előtt a réten

Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.

Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Ellen Niit: (Jó hinni...)

Jó hinni
hogy van néhány apró csoda
és tudni néhány kis dalt
fejből.

Nagy csoda
ugyanis csak ritkán fordul elő
és áriát sem tudsz énekelni
fejből.

Mi baj lesz ha kis zsoltárt
dúdolsz
hogy megteljen
néhány üres pillanat.

A nagy csoda
elosonhat melletted.
De a kicsi
örökkön ott marad.

Dabi István fordítása

Antal Attila: 2015-ös bejegyzés egy kolostori Annalesben

Ebben az esztendőben
szétdúlt távoli tartományok
népei kerekedtek fel
s dülöngtek a hajléktalanok
porútjain Európa felé
ahol alkalmasint már
saját magában
sincs otthon senki

Oláh András: üresjárat

hajnalban még hozzám gömbölyödsz
mint falhoz a fecskefészek
mint kötésen a vér átszivárogsz
s jut számodra egy kicsi végtelen
reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat
már nincs aki utánad nyúljon
– különben sem bírnád elviselni –
marad a suttogott szavak szétpattanó
buborékja s a szunyókáló emlékezet

Bízz Isten Jóságában!

„Jó az Úr!” (Náhum 1:7)

A Bibliában azt olvassuk: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” (2Mózes 32:1). Miért készített Izráel népe aranyborjót? Mert olyan Istent akartak, amit láthatnak. Egy láthatatlan Istennel nehéz kapcsolatban lenni, ráadásul a képviselője, Mózes olyan sokáig maradt a Sínai-hegyen, hogy úgy érezték elhagyta őket, és magukra maradtak. Ezért azt tették, amit mi szoktunk, amikor félünk: az ismerős biztonságához folyamodtak. Mark D. Roberts írja: „Milyen gyakran találjuk magunkat az izraelitákhoz hasonló helyzetben! Halljuk, hogy Isten valami újra hív, és bátran elindulunk hittel. De amikor nem érezzük Isten jelenlétét, és úgy tűnik, imáink csak a plafonig jutnak el, elhagyottnak és tehetetlennek érezzük magunkat, és félünk. Akkor a megszokottba kapaszkodunk.” A Biblia azt mondja: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” (Náhum 1:7). Nancy Ortberg mondja: „A változások nehéz részében találom meg legtöbbször Istent… mindazt, amiről olyan sokat beszéltem, a változásban meg kell élnem… a legtöbben sikoltozunk és rúgkapálunk ahelyett, hogy bátran elindulnánk abban a biztos tudatban, hogy Isten ott vár a túloldalon, sőt, ott van Isten személyének mindazon oldala, amit ezidáig nem értettünk. Legyen a változás akár egy szerettünk halála, akár egy munkahely elvesztése, akár az, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, akár az, hogy kirepülnek a gyermekeink a családi fészekből – ha minden erőnket beleadva átmegyünk a nehéz szakaszon, rá fogunk jönni, hogy Isten ott van… és hogy ő egészen, csodálatosan, ámulatba ejtően jó.” Amikor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat – de nekünk kell belépnünk rajta.

Forrás: Mai Ige 

Utassy József: Engedje meg, hogy bemutassam!

Íme, ez a szobám.
Különbejáratú
s keskeny, mint a kedvem.
De úgy nézzen körül:
itt a világ lakik!
Sajnos, albérletben.

Az a rés ott: ablak.
Udvarba les. Rácsos.
De szép csillagot vet
szeme majd, ha rásóz
öklösödő dühöm,
de szép csillagot vet!

Szekrény. Ódivatú
diófa-dokumentum:
„maraggyon itt a szú
naccsága hazamentem”

De újra itt hasal mind
egymás hegyén-hátán:
trikó, svájci, vasalt ing,
ujság, könyv, gitár, sál,
bokafix, pizsama…

Tudom, mire gondol.
Én nem megyek haza!
Ez itt az asztalom.
Politúros. Kerek.
Vizeskancsót tükröz,
s félkiló kenyeret.

Az a piros vekker
siet vagy száz évet!
Ebben a szobában
csöpp kagylóhamutál
méri a gyöngy időt:
pontos költeménynek.

Két szék. Nyűtt bársonyú.
Foglaljon már helyet!
Ha kér vizet, öntök.
Ha kenyér kell, szelek.

Szabolcsi Erzsébet haikui

Hiányzik nekem,

hogy én is hiányozzak

egyvalakinek.

Hulló falevél: 

pókhálóban fennakadt 

elmúló élet.

Alvó réteket 

ködlepel burkol csendbe, 

engem a bánat...

Tegnap folyt a víz.

Ma jégtükör óvja a

megfagyott időt.

Lépteim hegyek 

óvták, lombok kísérték. 

Ma pusztán megyek.

Havas hegyeim! 

Mit ér a fehér világ 

sötét falak közt?

Csended betakar.

Gyönyörűség halk dala

pendül az éjben.

Csoóri Sándor: Pille száll

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros szárnya van.
A gesztenyefa zöld tenyér,
utána kap, de hasztalan.

Az erkélyemen áthajolsz,
az éveiden áthajolsz,
szüzességed is pille volt,
napba felszálló pille volt.

Sikoltoztak a madarak
tested legelső örömén,
s mit nem köszöntem akkor meg,
most köszönöm meg néked én.

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros pille száll,
az egyik szárnya megsirat,
a másik szárnya megcsodál.

Gülch Csaba: Négysorok

1.

Parfümmel telt, parányi üvegcse,
buja illat a messzi múlt időből,
a rommá nyűtt szoba látványától
a halál is horkan és hátra hőköl.

2.

Nem látlak, nem látsz régóta már,
szakad a film a függöny mögött.
Hosszú, hűs esőt ígért az álmom,
s közben a hajnal hóba öltözött.

3.

A kilincs a szomorú, öreg ajtón
csonkká kopott a fájdalomtól.
A diófaszekrény rejtett zugaiban
a szép halál reménye dorombol.

4.

Zúgott a víz, őrülten zúgott,
a parton álltál, szelíd meztelen.
Melletted vigyázott egy árnyék.
A szerelmed, vagy csak képzelem?

5.

A csendet szeretném végre megtanulni,
a hallgatást, a vén erdő titkait.
A hangtalan susogás égi zenéjében
a fák dallama gyengéden andalít.

6.

Ki vagyok én, kérdezted késő éjjel.
A puha hajnal, örök, fakadó seb vagyok.
Szívemből burjánzik minden átok,
bocsáss meg drága én meghalok.

Oláh András: változó

kuporogsz kedvesed ölmelegében

mint nyárban a fény – észrevétlen –

szavakat őrzöl miként partjukat

a Tarn fölött ívelő karcsú hidak

könyörögd vissza a titkokat

mosolyogj értem mint álmunkra

a nyártól őszig nyújtózkodó nap

ki a folyó lúdbőrző vizébe kap

és szivárvánnyá görbíti

hegyek fölé röppenő sóhajod

s bár a remény lába elkopott tövig

nyiss néha ajtót nekem s én

szemed tükrében mindig ott leszek