Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Tamás Tímea: A vakond utolsó verse

elvesztem akár ez az ősz
befejeztem ennyi volt
az én egyenesem kör
magába forduló világ
igazi vakond vagyok
talán az utolsó egyetlen
ki nem parancsra
terv szerint megfontoltan ás

ezen a télen elalszom
hangom majd a szférákban zenél
(ha marad)
hangyabolyok magasodnak fölöttem
s a hangyák vígan hordják a gallyakat
gyűjtenek tisztogatnak
bár nem tudják hogy mivégre
csak érzik hogy a körforgásnak
soha de soha nem lesz vége

én mást érzek
csapaton kívüli vagyok
egyedül fekszem bélelt odúmban
s néha Mozartot hallgatok
s látom Brünhilde lángsírját is
ott fenn a fellegek felett
s a föld alatti méla pórusokban
érzem a zárt finom rezgéseket

kör ez is mint az én világom
magába zárt és nesztelen
a tudós emberpalánták
semmit sem kezdhetnek velem
létem titkos s akár a kör
hol eleje ott vége van
Agyő mondhatnám bárkinek
s szépen újrakezdhetném magam

Fecske Csaba: Hattyú

Büszkén, már-már gőgösen

 úszik csöndesen,

 mint szélcsendben egy lassú

vitorlás, a Malom-tó vizén a hattyú

 Szép karcsú, királyi nyak,

 hószín tollazat –

 Fejét magasra vetve

mártózik a víz-csiklandozó szelekbe.

 Talán Észak illata

 hívja, a haza

 jéghideg, nagy vizei,

zúgó fenyvesek, nyírfák üzennek neki.

 Vár-e szárnysuhogásra,

 érkező társra,

 várja-e ott a tavon,

hogy a magasban felbukkanjon egy rokon,

 vagy önmagába zárta

 örök magánya,

 s ösztöneiben a múlt,

mint régi könyv, olvashatatlanná fakult?

 Társtalanul, csöndesen

 úszik a vízen.

 Hószín toll, királyi nyak –

Koldusként, lehulló kenyérdarabra csap.

Fecske Csaba: Kócsag

Körülötte lágy hullámok fodrozódnak,
kecsesen ring tova, mint egy könnyű csónak,
szélbe mártva fekete csőrét a kócsag,
hótollán szikrákat vet a lebukó Nap.

Meg-meglebben a szélben hosszú kontytolla,
nyaka mintha karcsú váza füle volna.
Békahússal jóllakott már, partra lábol
nem messze bokron ringó otthonától.

Fekete lábán az ujjak citromsárgák,
szárnya kéklő nyári égen húz barázdát,
halványul a Nap, készül az alkonyatra,
a folyó csacsogva vet habot a partra.

Elcsitul a liget, nyújtózik az árnyék,
vajon hány szép napot tartogat a nyár még,
hány fészekalja tojás kel ki még őszig?
A parti cserjések fészkek titkát őrzik.

Fecske Csaba: Bagoly

 Éjjel mikor a sötét erdőkre már

 a hasas Holdnak fénye foly,

és alszik a lomb s a lombban a madár,

 álmából ébred a bagoly.

Tollát borzolja s vadászni indul,

 csonka ágról rebbenve fel,

megriad pocok egér és kisnyúl,

 érzik most gyorsan rejtőzni kell.

Mint sötét árnyék suhan messzire,

 valahol nyöszörögve rí

a róka elkóborolt kicsinye,

 az oktondi gyönge rókafi.

Lassan a vízpart fölött vitorláz

 az éj hűs legébe mártva

szárnyait, zsákmányt érez a vadász,

 a vízen gyanútlan szárcsa,

lecsap rá, s az holtan terül el.

 A nádas titkokat susog,

elnyújtva bús bölömbika énekel,

 szikráznak fenn a csillagok.

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.

Somos Béla: Szégyelltük meztelenségünk

Ha áruvédjegy lesz az arcod
a testemet kölcsönadhatom
sorsot vethetsz rá, jelzálog lesz
mindig tudhatod, hol lakom

ahol a part szakad, a löszfalaknál
szeretem nézni a Dunát
fölszabadít és körbezár majd
akár egy rímpár, amit talált

valaki, és elveszítette
mielőtt övé lett igazán
ott tanult talán a kert végében
egy gyermekarcú ifjú pár

ő volt, te voltál, én lehettem
volna örökös kedvesed
de eljátszottuk szavainkat
mielőtt ránk esteledett

szégyelltük meztelenségünk
nem tudtuk, milyen gyönyörű
két test, külön-külön, és együtt
milyen selymes a kerti fű

szétfutottunk, két első ember
kikre az angyal rákiált
épp akkor kezdett nyiladozni
az ágyásban a másvilág

szeretnél újra megszületni?
lehet, hogy épp így kezdenéd,
de hol volna a régi kert és
hová homályosult az ég?

ha áruvédjegy lesz az arcod
a testemet kölcsönadhatom
nem tudom, mire használható még
de általad megtudhatom

Benő Attila: (kéz)

A kéz, amely úgy simogat,
mint nyári est a lombokat.
A kéz, mely fellobbantja a belső fényeket,
és újra előhozza a rég letűnt éveket.
A kéz, amely a félhomályban is ragyog,
és közel, ha utcán az erőm elhagyott.
A kéz: vigasztalót játszhat,
ha megcsalt a sok látszat.
A kéz, a kéz, a te kezed,
mely magamhoz visszavezet.

Jékely Zoltán: Lézengés vasárnap délután

Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.

Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.

Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?

Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.

Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.

Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.

Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.

S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;

egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.

Mai Ige: Ne akarj mindenkinek megfelelni!

„Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent?” (Galata 1:10)

Van két olyan csapda, amibe hajlamosak vagyunk beleesni:

1.  Túl nagyra tartjuk magunkat. Harry Truman akkor lett amerikai elnök, amikor Franklin Roosevelt meghalt. Ekkor Sam Rayburn, a képviselőház elnöke félrevonta, és ezt mondta neki: „Mostantól kezdve sok ember lesz körülötted, és mind azt fogják majd mondani, hogy micsoda nagyszerű ember vagy. De Harry, te is tudod és én is tudom, hogy nem vagy az.” Truman megfogadta ezt a tanácsot, és igazán nagyszerű elnök lett belőle. Ahhoz, hogy sikert érj el az Istentől kapott megbízatásodban, két dologra van szükséged: Istenre hagyatkozásra és Istenbe vetett bizalomra (ld. 1János 3:21–22). Amíg ez a kettő a helyén van, sikeres leszel.

2.  Túl kevésre tartjuk magunkat. Sokaknak az az életcélja, hogy megváltoztassák mások róluk alkotott véleményét, hogy bebizonyítsák nekik, hogy értékesek. Amíg egyetértesz azoknak a véleményével, akik kritizálnak, addig börtönbe zárva tartod saját magadat. Ha bírálóid véleményét a magadévá teszed, akkor a lelkedben egy börtönt építesz, melynek egyetlen foglya te magad vagy. Az a helyzet, hogy bármennyire is igyekszel jó benyomást kelteni magadról az emberekben, mindig lesznek olyanok, akiknél ezzel nem érsz el semmit. El kell fogadnod, hogy Isten szemszögéből ez egyáltalán nem számít! Ahhoz, hogy sikert érj el, úgy kell együtt dolgoznod másokkal, hogy közben nem engeded, hogy az ő hangulatuk és véleményük befolyásoljon. Ezért írja Pál: „Most tehát az embereket akarom meggyőzni vagy Istent? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Sebestény-Jáger Orsolya: A darvak

…és elszálltak fölöttünk a darvak is,

messzi titkokat tudó szemekkel,

szálltak szabadon a szürke égen át,

egy szélfútta decemberi reggel.

S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át,

mint akik csalhatatlan érzik: lehet,

vitte az égbolt szárnyaik vonalát,

én sóvárogva vágytam iránytűjüket. 

Sebestény-Jáger Orsolya: A bóra

(Férjemnek)

Ott szeretnék lenni újra Veled
azon a szélfútta, fehér balkonon,
hol titok maradt a távoli túlpart
e fényektől átjárt

Csupa csönd volt az álombeli nyár,
kavicsok íve a tenger felett,
gyermeklényünk beleborzongott:
lélegzetünk is Te engeded.

A negyedik napon feltámadt a szél.
Néztük, amint partra vetette
millió hullámát, s míg párájuk szállt,
– tudtuk, nincs szavunk ilyen színekre.

*

Térben, időben továbbfolyt az élet.
Az emlék szunnyad, moccanni sem mer,
de csöndes estéken, ha behunyom a szemem,
látom magamban, ahogy hömpölyög a tenger.

Mi így mondjuk: „messze”, s mondjuk: „távol”
- de valahol egy érintetlen sziget
lakói nyelvén ez szebb és igazabb:
„ahol még anyád sem látja könnyeidet.

Finta Éva: Ülnék melletted…

Ülnék melletted én, a jámbor
örök anyagból, tán titánból
nemes fémek ötvözetéből
legapróbb részecskéből: fényből…
Múlandóságból, hervadásból
illatok elkevert dalából
zsongásból, zsibongó erekkel
virágzó, rózsálló tüzekkel…
Ülnék melletted én, a bátor
szoborba öntve hallgatásból
vagy szökőkutak csobogása
módján szavakkal dudorászva…
Csak itt ne kéne várnom estig
és holnapig, s minden napestig
magamba visszaszelídülve
a múló múlással vegyülve
míg átveri az üvegablak
áttetsző anyagát a tegnap
a lebukó, az alkony napja
s számat nem kulcsolja lakatra.

Anga Mária: Az ember…

Mert az ember egy időn túl
forrása lehet már minden folyónak,
és mederből kilépve lehet tenger árja,
lélegzetétől lesz hevült a nyári szél is,
az éjszakai sírást elfelejti,
lázadásaiban meglátja önmagát,
és ellenségei bűneit is megbocsájtja.
Egy időn túl az ember
a fiatalság menedékét szívében hordja,
Napot álmodik és hajnalt, a vadludak
ilyenkor beköltöznek szobájába.