2018. november 14., szerda

Csomor Henriett: Hiába ül arcomon a ránc

Hiába ül arcomon ránc.
Hiába kínoztak meg az évek,
zúzták halálba szívemet ezerszer is.
Hiába lepi dér fekete fürtjeimet.
Szemöldökömet, hiába hinti
be ezüstös por.
Szememben hiába fakultak meg
a ragyogó örömteli fények.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.
Csodálom, ha hullik a hó,
olyankor hegyekre futni volna jó.
Térdig süppedni
csillámló hótakaróban,
kacagva angyalkásat játszani,
s újra érezni, hogy szeret a világ.
Esőben táncra perdülni.
Lábam cuppogva
pocsolyában csattog.
Arcomat esőcseppek simogatják.
Csillagos estén
avarban csoszogva sétálni.
Hold fényében halott falevelek
zizegő, zörgő dallamát hallgatni.
Hiába ül arcomon ránc.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.

2018. november 13., kedd

Ady Endre: A te melegséged












Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Pilinszky János: A tékozló fiú keresése

Itt lakott kétségtelenűl.
Látod? Látom.
A mi fiúnk.
Űlj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig indúljunk haza.

Reményik Sándor: A Bethesda partján








"Vala pedig egy ember, aki harmincnyolc 
esztendőtől fogva való betegségben 
fekszik vala." 
János ev. V: 5

Harmincnyolc évig volt beteg ...
Harmincnyolc év ... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjszaka!
Ó, a zaj, amely őrjít, ó, csend, ami gyötör,
ó, tehetetlen kín, csonka csomó,
ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul .
Harmincnyolc éves esztendős beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátyol mindent elcserél-kever
Egy lélekben, egy mély műhely-homályban.
A szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc évig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, tisztán hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, tóba nézett ...
A Tó , ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizége,
Mikor rájön egy nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten
angyalához, Súlyos szárnyával szemöldöke,
S gyöngy-buborékként egy titkos mélyből
fakadnak egy megmentő balzsamok.
A Tó ... közel volt, mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint egy csillag.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, egy vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda ...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán olyan súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem állta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928 május 16

Gergely Ágnes: A súly alatt

Templomod bárhol felállíthatod.
De a vétket is bárhol elkövetheted.
S ateistává torzul a csillagos
templomkupola, kidőlnek az
oszlopok, s mert gonoszságnak
mondtad, ami csak önzés, mert
konok diktátumnak, ami a saját
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek
az oszlopok, megállnak ferdén,
függésben, a fejed fölött, s te hiába
futkározol bezárt háromszögükben,
ezentúl egymást fogják támasztani.
S te megmaradsz, de nincs számodra többé
geometria, hogy halálodig fölmérd,
fölmérni próbáld a távolodó eget.

Petőcz András: Vers november elsején












Egyedül vagyok, miként az Isten.

Magamat mindig is magányosnak tudtam,
csak botorkálok, tétován, itt, lenn,
valami örökké zavaros tévtudatban.

És nem lesz senki, aki majd vigyázza,
hogy megőrizzen az emlékezet,
hogy erős legyen barátaim gyásza.

Ha majd végleg elköszönhetek.

Székely Magda: Várakozás

Várakozás nem szóra vagy
mozdulatokra nem
csak tudni azt hogy valahol
ott vagy jelen

Hogy valahol házak közén
nyilt utakon
ha ennyi szüntelen öröm
és semmi fájdalom

Kálnoky László: Ami hátravan




A szívdobogás a fatörzsben,
a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása
intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok
közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.
A te időd már megszámláltatott.

Benő Attila: (megszólalás)




A megszólalás
törékeny, ingatag híd
közted és köztem.

Petőcz András: A tenger dicsérete

(anyámnak)

  A könnyed hang!

  A parton megállsz,
  csak úgy, könnyedén,
  és eközben, gondolatban,
  hagyod a toll-futást,

  a mozdulat könnyed
  ívét, a jókedvű,
  nyugodt szaladást
  a papír végtelen

  hulámzó felületén,
  simaságán-fehérségén,
  hagyod, mikéntha
  szaladnál tengeren,

  lábad hullámokon
  tapod, hullámcsúcsokon,
  -völgyeken, tarajos
  hullámhegyeken ível

  végig a toll, tollad,
  félálmodón, ringatva
  szinte, és mégis:
  majdnem-éberen.

  Megállsz a parton.
  Előtted végtelen víz,
  végtelen vízfelület,
  és lesed, figyeled

  a hullámok életét,
  feltámadását-elbukását,
  lélegzését és futását,
  csúcsokról zuhanását,

  és fönn!, a légben
  sirályok, albatroszok
  és egyéb madarak
  vijjogását-sivítását,

  repülését és siklását
  nézed: könnyedségüket,
  papírjaikon-szaladásukat,
  és irigyled őket;

  tollad szaladását
  figyeled papírodon,
  a nevetést, ahogy
  futnak, szaladnak

  elő  a semmiből
  szavaid, a víz,
  a tenger mélységeiből
  talán, a hullámzás

  ritmikus ismétlődéseiből,
  az új és új elbukásból,
  a hullámcsúcs-zuhanásból
  és a vágyból,

  a vágyból, hogy
  egyszer végre tudnád
  kimondani, leírni,
  magadból kitépni,

  kiszakítani, hogy
  mi ez? A végtelen víz - - -
  A tenger mozdul,
  a tenger mozdulatlan.

  A könnyed hang!

  A tengert nem lehet
  kimondani, sem súlyosan,
  sem könnyedén, hiába
  ez a játékos toll-futás.

  Nézd a madarakat!
  Ők tudják, mi végre,
  mi célból röpködnek
  itt, ki az, ki hívta

  őket, és ki az, ki
  szépségük múltán
  elmúlásukról is
  gyöngéden gondoskodik.

2018. november 11., vasárnap

Lukáts Márta: Az ibolya imája









A dermesztő fagyban,
elhaló avarban álmodom,
de napod melengető sugarára
új életre támadok.
Vékony gyökereim mélyre nyúlnak,
erőt onnan szívok magamnak.
Nagy leveleim alá rejtőzöm,
lehajtom fejem és elmélázom
keresztrefeszítéseden.
Köszönöm a fényt, a meleget,
azt, hogy kertedben élhetek,
meg, hogy a méhek ébresztője lehetek.
Nincs tövisem,
de magam nem is védeném,
letépett szirmomat is
Neked szentelném.
Egyszerű és jelentéktelen vagyok,
de a legmélyebb bensőmből
áradó illat
nyújtson Neked parányi vigaszt,
mit a Tőled kapott lila színű
kicsiny életem melletted virraszt.
Virraszt mindaddig,
míg ez a sok-sok vékony gyökér
örök tavaszodba nem ér.
Ámen

Lukáts Márta: A harangvirág imája










Őshazám a Kárpátok,
a mészkőszikla,
s a lét titka lehet ebben,
hogy a lankás vidéken
érvényesülök legszebben.
Egybeforrt pártám
kicsiny harang,
halk ébresztő.
Színem Te kölcsönözted
egedből.
Harangnyelvem Te aranyoztad,
s alig éltem, létem
magadnak választottad.
Téged hirdetve csendítek,
szépséget harangozok,
és előtted meghajolva hódolok.
A szárnyaló csengés-bongás
Neked szóló folytonos
zsoltározás.
Köszönet a szárazságtűrő,
virágos természetért,
és hogy égi kertedben
nekem is örök talajt
készítettél...
Ámen

Somlyó Zoltán : Álmok szőnyegén

Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...

Szabolcsi Erzsébet: Hazavágyó



Lépteim hegyek 
óvták, lombok kísérték. 
Ma pusztán megyek.

*



Nézem a mezőt. 
Lelki szemeim előtt 
hegyek vonulnak.

*



Fenyőillatban 
rég elvesztett hegytetők 
varázsa dereng.

*



Egy fodros felhő, 
haj, éppolyan, mint régi 
otthonom hegye!

*



Ugyanaz a hold 
ragyog itt is. Miért szebb 
az otthoni éj?

*



Messze kerültem. 
Régi csúcsok titkait 
őrzik álmaim.

*

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.