Petra Kolmančič: Örökzöld

Az, ahogy a borostyán kúszik
törzseden és ágaidon.
Ezt akartad érezni – nő és növény
szuverén harmóniáját,
a lehetetlen ősi együttélését.
Bele volt írva az ereidbe.
Kislány voltál, ki borostyánra vár.
Majd fiatal lány és most te…
Susog a szaténkombiné,
eleven kapcsok kulcsolódnak össze.
És milyen szép, ha
az örökzöld
befonja
görcsös
léted is.

Gállos Orsolya fordítása

Villányi László: Aphrodité a Baross úton

Utánaszámoltam: éppen tíz éve láttam utoljára.
S most itt lépdel előttem, még a járása is áldani
való. (Kislányként bizonyára utálta, hogy nem
vékony, s hosszú a lába.)
Nem szólítom meg. Csak megyek mögötte, s a szembe
jövők tekintetében csodálom. (Elfelejtik, merre
is akartak indulni, otthagyják a megvásárolt
újságot, képtelenek befejezni a megkezdett mondatot.)
Érzem testének minden porcikáját, összes ívét, az
élvezet - itt kifogyott a tollam - mindegyik
fokozatán. (Nézem ruháját: kétszer tíz éve ő ki,
én begomboltam, s kinyílna a zárójel,
ha elsorolnám: mi történt a kettő között.)

Bertók László: Vajon csak az öregség, az idő?

Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?

Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?

Vagy a józan ész? Az így-úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?

Vörös István: Vissza az űrbe

A hajnali párából
a nap kiemelkedik.
Most a köd is hókristályokból
van, szabályos
fehér csillagok hullnak
a fekete kabátra,
világűr-reszelék hever
a sínek közt. Világ-van
szitál fölfelé az űrbe,
meteorokat lövünk föl,
üstökösöket,
idegen lények vagyunk
a saját bolygónkon.
Tüzet rakunk a semmiből,
mohó reaktorok eszik
a hitet, a bizalmat.
A bizalom eszi
a kételkedőket.
A hit fogyókúrázik,
konditerembe jár,
hájas testével kifekszik
a téli reggelbe,
csak ott fázik, ahol
a napozóruha a bőréhez ér.

Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól – akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor – örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve – mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.

Gülch Csaba: Szívem párja…

Szívem párja
az ég,
a csillag,
az eső,
a folyó
és a szél.

Szívem párja
a mező,
a virág,
a hóesés,
a harmat
és a Nap.

Szívem párja
a temető,
a tó,
a gyöngy,
a harangszó
és a hajnal.

Szívem párja
a hegedűszó,
az almafa,
a templom,
a kút
és a felhők.

Szívem párja
az ébredő
nappalok
mélységes
csendjében
elrejtett
lehelet.
Az elmúlás.

Szepesi Zsuzsanna: Mert eljön az idő …

Egyszer csak eljön az idő,
amikor az ember
visszafelé tekintget:
mikor egy reggel más lesz
a tükörből figyelő tekintet,
mikor rájön, elfelejtette,
mit is felejtett el –
akkor válik sürgető kényszerré,
valamiféle számvetés kell.

A lélekkel az idő
ilyenkor mostohán bánik,
bárhogy élted életed,
most rád tör a vad pánik:

– ha szép volt, tartalmas,
szorgalmad sok mindent elért,
és megdolgoztál mindenért,
fáj, hogy ez múlt időt jelent,
és nincs hatalmad kitolni a jelent.

– ha valahogy elszaladt csak melletted,
lődörögtél vagy a dolgod tetted,
hol vitt magával a sodrás,
hol pihegtél partra vetetten –
szíved a hiánytól retten.
Akkor azért a szorongó félsz:
jó volna kicsit több, kicsit jobb,
amíg bírod magad,
amíg elevenen élsz.

Az ember az idővel beérik,
mint a búzakalász –
lassan az aratást várja,
mégis titkon arra vágyik,
ne rozsdálljon a kapu zárja.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled

Rákos Sándor: Rezignált mondóka

Milyen jó volna, ha rend volna,
a puszta sejtnél több volna,
sejt-halmazoknál több volna,
valami bölcs hierarchia volna,
mely atomtól az Úr lábáig
körülölelné a világot,
s azon munkálna, hogy a szellem
anyagban s mégis anyagon túl
végül maga-képére leljen!

Karinthy Frigyes: A gyermek mostanában nyugtalan

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, –
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.

Sír és liheg – dobban szivembe' szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly –
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; –
Már nedves és felhős – nem megy tovább,
Kicsordul…

A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, –
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt –
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt –
Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, –
Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez?
Őrült vagy?

Petőcz András: Juhász Gyula: Üzenet Annának

Nem tudtam, milyen a haja színe,
de azt pontosan tudtam, milyen a nyár,
kérem, hogy ne jöjjön többet ide,
a megizzadt ucca valakire vár,

de az nem lehet, Barátném, Maga.

Ahogy az arcát végigsimítom!
Vérszínű szája a tenyerembe búvik.
Magamban Magát a szeretőmnek hívom,
s azt várom, végre a karjaimba hullik,

mint korai nők siserehada.

Párizsban rám vár a rue du Chat-qui-Pêche,
Magából lehet még elegáns modell,
a szoknyája alá a férfi szem beles,
majd abszintot iszik, ha éppen van kivel,

s Magára mászik sok hájas tulok…

Túl sokat vár el, vagy én várok sokat?
A Bibliában a megismerés…
Ne mérlegeld, ne latold magad,
ha mindent odaadsz, már az is kevés,

Magáért, Barátném, el nem pusztulok.

Mezey Katalin: Zátonyok

I.
Kezd mélysége lenni az időnek,
melybe mint a horgony süllyedünk,
horgonyként akadunk meg a fövenyben, kőben,
megkapaszkodik a hajó velünk.

II.
Megérezzük a mélyét az időnek,
 mint a mérőón, belesüllyedünk,
vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít,
a zátonyokra figyelmeztetünk.

Gergely Ágnes: Tizenkilenc kérdőjel

         „És szólt: »A választás szabad.«” (W. H. Auden)

Azt, hogy a választás szabad,
Te mondtad-e?
Ha az erdőben pandúrt látsz,
elmégy vele?

A vadászpuska eldörren,
megvárod-e?
A tölgyes egyszer felgyullad,
eloltod-e?

Csavargó vagy és büszke vagy,
kibírod-e?
A rád zúduló szánalmat
megérted-e?

Azt, hogy az ember rabtársa
a szánalom?
s mint a szőrcsuha, összeér
a vállakon?

S azt érezteti, védve van,
ha ázik is?
Tudod, hogy éppoly szánalmas
a másik is?

Hogy elkorhadtak alattunk
a századok?
a szolgák, a közömbösek,
a lázadók?

Korhadjunk el, mint a kövön
az ékírás?
vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy
csak Shakespeare ás?

Vagy szórja széjjel mindenki
az életét?
S az ítélet a gonoszé,
vagy a Tiéd?

S a félelem, az árulás
gyalázat-e?
Azt, hogy a választás szabad,
elvárod-e?

S kit koronáz a becsület
érvényesen,
ha a halottnak nem marad
még híre sem?

Kiss Judit Ágnes: Ima jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?
Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.

Takács Zsuzsa: Beteglátogatás

Hogyan is hihetnél nekem?
Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam.
Nem véd kabát, se toll, se szőrme,
fázom örökké. Boldogságom ideje
rövid, csak a nap heve sarkall gyors
cikázásra, ilyenkor százharmincat
is ver fékezhetetlen, kétfalú szívem.
A fajfenntartás ösztöne – Teremtőnk
parancsa szerint – működik bennem is,
s ki szállna szembe az Ő akaratával?
Verseim tojásban érlelődnek, melegre
vágyó, felemás magzatok maguk is.
Most bénultan, betegágyadnál ülök,
s a könnyeimet nyelem befele.
Szégyellem állati természetemet.