A színházcsarnok nézői között
ott voltunk mind, de nem tudom,
milyen darabot adtak, föl-lejárkált
közben a közönség. Éreztem, hogy néznek.
Váratlanul pillantottalak meg, a többiek
már körülötted ültek. Fájdalmaid lehettek,
rossz bőrben voltál, türelmetlenül hallgattál
minket, halottam, annyira,
hogy valamelyikünk elsírta magát,
és azt mondta, nem akar ilyen gyakran
találkozni veled. Végül ketten maradtunk.
Sikerült kivárnom ezt a percet.
Fáradt voltál, le-lezártad a szemhéjadat.
Éreztetted, hogy egyetlen szóra van időm,
mivelhogy vissza kell térned
új otthonodnak pihentető és végleges
szobáiba, de nem bírtam szólni,
a kabátod után nyúltál,
és erre fölsikoltottam: hiányzol!
és felsőtestemmel előrenyújtott
karodra dőltem, nehéz, sóhajszerű
nyögéssel hajoltál rám, nyakszirtemen
éreztem szálkás ajkaidnak e gyöngédségtől
már idegen, kétségbeesett súlyát.