2020. április 22., szerda

Zelk Zoltán: Nem illet engem...

Nem illet engem e dicséret,
hidd el barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred...

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember-mód élek,
hogy is lehetnék bátor?
Csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.   

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő










A férfi 

             Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, 
              mint csonthéjából gyönge osztrigát. 
              Körülöleltem csípőjén a földet, 
              és azt hittem: odaadta magát.

A nő 

              Fölém hajolt, mint sűrü felhő. 
              Villódzott, míg a számra lelt. 
              Forró keze bőrömre simult, 
              és azt hittem, hogy megölelt. 

1946. január 13.

Képes Géza: Előszó

 Ha azt hiszed, hogy olcsó élvezet
lesz a könyvem, akkor dobd a sutba még most:
az út velem meredek, szakadékos
s fehér-izzó csúcsok felé vezet.

Megláthatod az ezerrétű lét
lelkemben a képét hogyan feledte.
Az ablakok a tó lágy tükörét
hogy ellepik, egymásra tekeredve!

itt még követsz, de hogyha majd utunk
e jelenség-világból kilohol,
találok-e mellettem valakit?

Velem maradsz-e, hogyha eljutunk
a legtávolabbi övig, ahol
túlélesült fény s végső árny vakít?!

2020. április 21., kedd

Devecseri Gábor: Akárhogy is




Akárhogy is – gazdag az élet
és nem hagyja magát,
levelek alatt harcolva, kivívja
édes diadalát.
És odafönt a kegyes égbolt
csillagmérföldön át
megmutatja egy-hajnalcsillagú
gyönyörű homlokát.

Sárközi György: Ész és szív

 1

Mit használ, ha tudod csodalények s régi világok
Titkát és a hires bölcsek arany szavait?
A legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,
Hol komoran tartod s bámulod önkoponyád.

2

Ifjúi homlokomat ráncolva, mogorva szavakkal
Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ…
S büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,
Hirtelen éreztem, mint szorul össze szivem.

3

Minden igazság magva belé van vetve szivedbe
S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,
Ám te dohos foliánsaidat pörgetve sebessen
Versz szelet és megölöd gyenge csirád odabenn.

4

Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra
Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.
Egykor majd belátsz ragyogó üvegébe, de akkor
Földerülő titkát már sose mondhatod el.

Takáts Gyula: Ott vagy




A kétlábúak ellen 
egy angyal szárnya tart? 
Ott vagy minden elemben 
és túl is csak te vagy a part… 

Gát István: Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráborúló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdúlni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserepében szenved:
szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenűl ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magamat alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.

2020. április 19., vasárnap

Petőcz András: Üres lakásban




Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad
senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy
érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe,
mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál,
vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is
erre a magányra vártál, egész életedben, nem is
tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül
hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van,
villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem
vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs
hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom,
aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét,
olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül
összeesik valaki az utcán,
                                         persze, mondom neked,
hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami
szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van
mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen
nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is
kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés,
az a matt, sápadt üresség, amit látni vélek, miért,
hogy a mozdulataidban nincsen már energia, hogy
nincsen már erő, és az illatod is, a szagod is más lett,
miért, hogy a hajad, a körmöd, a bőröd is más, hogy
hideg van körülötted, annyira hideg, hogy beleborzongok
minden egyes mozdulatodba, és menekül előled mind,
aki korábban kereste a társaságod, jeges szél mozdul,
és megsárgul még a fűszál is, amerre jársz.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

Losonczi Léna: A Magány




ha belülről reteszelt rácsok
zárják el tőled a világot
halott a fény az ablakon
halott a fény a szemben…
magányod semmibe tekint:
egyedül vagy megint megint
szoborrá feslett fakó arcod
kiáltja: megharcoltad harcod
sötét a szoba
sötét a lélek…
csüggedés csöndje elragad:
így siratod magad magad
szavad némaság falába kövült
puha hangod befonta a hiány
csak a csend kérdez
csak a csend felel…
válladra ráborult a bánat:
emlék hordozza társad társad

kívül rekedt minden sugárzás
asztalodon az Ige sem fénylik
az egyetlen örök remény
az egyetlen mi maga fény
nem gyújthatja fel már hited:
páncél zárja szíved szíved

elhervadó virágok hozzák
az alkony üzenetét hozzád
színe formája illata
színek csodák varázslata…
nem ad többé gyönyört gyönyört:
térdeplő léted meggyötört

kifosztott kelyhed összetört
kifosztott kelyhed összetört!
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.

Trausch Liza: A te szemeid



 "A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 1Királyok 8,29a  

Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy "A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal"? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. "Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illetõ azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? "Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tõlünk, azt mondva: nem bírom tovább.   

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

2020. április 16., csütörtök

Szekeres Mária: Minden kegyelem












az éjfél is elérkezik majd, csendes este száll alá.
a béke bennem fájó kérdés, lassú sajgás csupán,
hullámzás, mint felhőváltozás az égen.
madarak sétáltak itt percekkel elébb,
most a szürkület elvonta őket szemem elől.
tekinteted, mit megragadni véltem egykor,
most oly távoli, mint a Fény, mely enyém volt
talán. és mégis: Igéd ereje most égi fénnyel üzen,
s az emberek közt leggyengébbnek, nekem
hinti erejét. eltűntek a magaslatok, csak Te
vagy hatalmas, s érzések, felismerések múltán,
kicsinyként, egy a sok közül, én is eléd teszem
életem. üres kezem Feléd tárom, s az éjjelt
térdelve várom. mert minden kegyelem…

Sebestény-Jáger Orsolya: Te ismered

Te ismered a szívem zugából
kiszűrődő aggodalmakat,
mikor csak a zárat látom, s feledem:
szavadtól hullik le a lakat.

Te ismered csönd szobámnak
didergőn kikúszó küszöbét,
s tudod: ha Veled lépnék át fölötte,
elmúlna bent a sötét.

Te ismered botló léptem nyomán
bennem hogyan térdepel a bánat,
mint hulló levelek siratják
a fölébük hajoló fákat.

Te ismered minden rezdülésemet,
Te tudod: egy sem volt hiába.
S én belesimulnék gyermek valómmal
jelenléted igazába.

Csáky Anna: A vers












A vers a lélek igazgyöngye,
benne ezer szív dobol,
öröm, bánat és vigasz könnye,
léleklánggal szőtt mosoly.

A vers a ritmus kék csodája,
dallal a tánc ott mulat,
szóval, színnel szőtt koronája
mindannak, mi hangulat.

A vers a szépség pillantása,
földről égig felemel,
szíven üthet, mint a lándzsa,
mágiával telt kehely.

Az élmény villám, beléd hasít,
vers fogan meg tüzében,
te pedig égsz egy pillanatig,
Isten lakik akkor éppen

ott, ahol a mű megszületik,
s mennyei szinten érzed,
miként nyújt át szent őrületig
egy csöppnyi Mindenséget.

Vanyó Zsuzsanna: Az Érkezőhöz

A teremtés „sóvárgva” várta
Júda Oroszlánját, a Menny Csillagát;
angyal-milliárdok fordultak utána
mikor elhagyta az isteni határt.
Nem volt kezében kard, jogar,
nem viselt palástot, koronát,
akinek „szeme” volt csak az látta
meg benne az Ég dicső Urát.
Nagy, könnyű sóhaj lett a föld;
szárnyalt, mint az égi madár,
és angyalfénybe öltözött
minden fa és minden bogár!
S azon a csöndes éjszakán
lélekben minden útra kelt.
Erdő, mező madara, vadja
mind az Ő jöttére figyelt.
Az ember is hozta kincseit;
tömjént, mirhát, hódolatát.
Szegénnyé lett, de Övé a múlt,
jelen, jövő, s a nagy világ.
Megérkezett. És eljön újra;
dicsőséggel a felhőkön át,
amíg a mennyben ünnepelnek
és éltetik a Legfenségesebb Királyt.