Bodó Csiba Gizella: Hajnali elmélkedés

Nyitott kapu vagyok-e én, vagy
huzatos ház, melyen átjár a szél?
Képes vagyok-e nyitni másokat,
vagy szívem rozsdás, kulcs nélküli lakat?

Tudok-e menni, ha menni kell,
marasztalok-e, aggódva valakiért?
Vagy csak húzom a falakat, másnap lerombolom, s
síránkozom a romok tetején?

Csak úgy csapódom, mint gazdátlan kutya
ki rúgástól, simogatástól egyformán fél?
Szabadság, vagy szerelem, nem kell választanom,
mi köt, mi old, mi mennyit ér?

Szabadságom már mindenki visszaadta,
szerelem hűséggel nem engem kísér,
csak elmélkedem kicsit még magamról
hogy épp most? - meg hogy mi végre?

kint vijjogva fütyül a szél!

Hárs Ernő: Homokóra

Csak sejtjeim érzik a lassú kopást
tudatom nem öregszik
Ugyanolyan lidérclebegéssel táncol az elmerülő
hónapok évek egyre hatalmasabbra
tornyosodó vad roncstemetője felett mint
ifjúkorában

Bármilyen hosszú a megtett út
csak a kiszárított s lepréselt
emlékek természetrajzi szertárai őrzik
a különböző előjelű
találkozások arcvonásait

Élő jelenidő nem vérzik el velünk
tartalma ugyanaz s öröklét mécseként
pislig az ide-oda fújó történelem
kényszerű léghuzatában
csökönyös bizalommal

Mert elviselni csak így bírhatom
a bármikori változás parancsát
hogy mint fejtetőre állított homokóra
pergessem kimagamból
esendővé és jelentéktelenné
fordult egész valómat
az utolsó szemig

Szász Tibor András: Miért féltek?

" Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?"

(Mk 4:40-41) 

Egyezzünk meg, hogy a tanítványoknak volt, amitől begazoljanak. Legtöbbjük tapasztalt hajós volt, ismerte a Genezáreti tónak gyilkos szeszélyeit. Értek már meg viharokat és hallották az öregek intő történeteit is. Ebben a rájuk szakadt veszedelemben hatalmas előnyük volt: velük utazott Jézus. Az ő útjain jártak, az ő akaratát teljesítették, amikor vízre szálltak az éjszakában.  Áldott teher volt a fedélzeten a csöndesen szendergő Úr. Nem kapitánykodott, nem üvöltözött, hogy vitorlát fel, vitorlát le, töltsetek ki papírt, tegyetek maszkot, fertőtlenítsétek a kormánylapátot! Vagy, hogy a nyolcvanon felüliek ugorjanak a tengerbe! Egyet szólt, és a vihar egyből elült. Ahogy jött úgy eltűnt, csend és biztonság lett megint.  Ekkor tört ki a tanítványokon a poszttraumás sokk. Ne gondoljátok, hogy mi is az egész ijedség elmúlásakor csak úgy simán tovább kolbászolunk. Akkor szakad ránk az igazi rettenet: lám olyan erőknek vagyunk kitéve, melyeknek nem parancsolunk, melynek nagyságát nem ismerjük, szándékait nem ismertük még ki teljesen.  Mert sétálgattunk a szimpatikus Mesterrel, ünnepelgettünk, hallgatgattuk, megvolt róla véleményünk, fűzött hozzá egy egyre erősödő szimpátia és baráti viszony: de, hogy ennyire tőle függjön ég, föld, élet, megtartás, szabadítás azt nem láttuk át és nem fogtuk fel. És akkor egyszer csak az egészet megtapasztaljuk a bőrünkön. Nem baj, ha megfogalmazódik bennünk: mekkora is Krisztus valójában? Nagy. Nagyobb, mint szívünk és gondolatunk. Jobb előtte meghajolni.           

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Meliorisz Béla: Csak ez

köd fadarabok sár 

napok óta esik 

utunkban holt madár 

mifelénk most minden 

végtelenül őszi 

de csak ez van ingyen

Csengery Kristóf: Hozzád eljutni

Hozzád eljutni annyi, mint
a semmin átrohanni. Mint
átélni - sejtő kezdetek
mélyén - a tiszta végzetet.
Téged harapni annyi, mint
mindig éhes maradni. Mint
a test szagától részegen
vágyakozó állatfejem
forrón lágy, lüktető húsodba fúrni.
Csak vége ne legyen! - Reménytelen...
Szétválaszt bennünket az értelem,
a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni.
Kétféle vágy, kétféle nem
vagyunk. S kétféle félelem.

Meliorisz Béla: Vég-e

súlytalanul kéken 

szétszóródnak a szavak 

az őszi estében 

jó fáradt a határ 

s talán mindennek vége 

nincs aki hazavár 

* 

ámulva mint régen 

elmerülnek a szavak 

a riadt estében 

dobozban a múlt nyár 

de nincs mindennek vége 

még úttalan út vár

Csengery Kristóf: Jelenlét

A csatornán eső dobol
nyugtató, halk aritmiát.
Fekszem. Az álom elsodor.
Forró, fehér fény járja át
az agyam, s mint az alkohol,
mind mélyebb mámorba bocsájt.
Öt érzékemben dolgozol,
s nincs erőm nem gondolni rád.
Jövőm formálod a jelenben,
élő törvény vagy életemben,
s így bennem lassan minden eldől:
Te mentesz meg a végtelentől,
de benned mégis megtalálom,
és feltámasztom a halálom.

Csordás János: Nekrológ helyett

Csak összeesett s két nap múltával eltemették
Tíz ujjamon számlálhatom akik elsiratták
„Nem nagy eset, megesik mindenkivel,
az élet megy tovább" — efféle közhelyek.
„Eleget élt, hol leszek én 78 évesen?"
s még más efféle közhelyek:
„Dolgozott más is, szobrot állítsunk neki?"
- hallom a kérdést
s arcomon mint jégcsap merevül a könny.
Félretehetem-e személyes gyászom?
Profi sírásóként elintézhetem-e?
Nem !
Valaki a szívemen
faragja országnyi szobrát
„a mezei szorgalom"-nak, a névteleneknek,
a nem Napoleonoknak,
a nem Dávid királyoknak,
a nem Mózeseknek,
de a sok kicsi asszonynak, nőnek,
a mezők névtelen lányainak,
margarétás kis hercegnőknek,
a citeraszívű asszonyoknak,
a gyönyörű Annáknak, Máriáknak —

Mesterházy Balázs: …lököm fölfelé

Földre roskad a szívem, akkora benne a bánat.
Pedig szívügyekben precíz vagyok, nem értem,
hogyan kalimpálhat most mégis így összevissza.
A keringési rendszerben a szív a pumpa. 0,2 másodpercenként
pumpál mindig majdnem ugyanannyi vért.
A vér önálló szerv. Nekem öt liter van, neked körülbelül négy.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Eldobban majd,
mily szomorú.

A szív kúp alakú, négy üregű, izmos falú, 270-300 gramm
súlyú szerv. Működése automatikus, akaratunktól független.
A szívciklusra (pompásan megy) senki nem figyel. Csak összehúzódik
és elernyed. Az enyém mostanában, ha nem csinál semmit (napi 5-6 óra
jön össze a 0,2 másodperccel), akkor végig érted remeg.

Ebben soha nem tévedek. Mire azt mondod, hogy ami egyszer volt,
az holnap nincsen, írjak egy másik mesét, én már többször
megcsináltam, és csak lököm fölfelé. Akár egy gép, olyan vagyok
(ha elromlik, kihúz, sarokba tol, letakar.) A folyadék
a csövekben mindig ugyanolyan kanyart csinál, nem lustulok.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Majd mindig egy szép,
szomorú dalt dúdolj,
ha eszedbe jutok.

A szívemet egy kettős lemez, a szívburok veszi körül.
A két lemez közötti látszólagos üregben – amelyet minimális
mennyiségű sikamlós folyadék tölt ki – a szív szabadon mozoghat.
Az enyém most a földre roskad. Talán az lehet, ahogy rám nézel.
vagy otthagylak. vagy meghaltál.

Szén a szívem,
holnap hol van.
Leng még egyet,
nagyot dobban.

Lapozgatom, olvasom. A kardiovaszkuláris rendszerről szóló
leírásokban az szerepel, hogy annak fő feladatai: az állapot fenntartása,
a megelőzés, a célpontba juttatás („szállít a szív”) és a takarítás.
A fájdalomról egy szó sincsen bennük sehol.

Mesterházy Balázs: És akkor sír az ember

A sírás teljesen természetes emberi reakció,
amelyet mindkét nem tagjai gyakorolnak.
Amikor azt mondtad, hogy egyedül vagyunk, akkor
én is sírtam. igazi síráskönnyeket.
A könnyeknek három fajtáját különböztetjük meg.
A bazális könnyek a látáshoz szükséges
nedvességet biztosítják. Napi 1-3 milliliter termelődik
belőlük. A reflexkönnyek kimossák a szemből az oda
nem tartozó részecskéket, ezzel gátolva meg
az irritációt. Síráskönny akkor termelődik,
ha erős érzelmi reakció ér valakit. Ilyenkor
a limbikus rendszer egy acetil-kolin nevű
neurotranszmitteren keresztül megindítja a könnygyártást,
természetes fájdalomcsillapítót is előállítva ezzel.
És akkor sír az ember. Mert minden változásnak végül úgyis
ugyanaz a vége. Van, ahonnan már nem lehet ketten menni.
Én azt hittem, úgy búcsúzom, ahogy nem búcsúzott még senki soha.
Átlátszó, erősen sós ízű, enyhén lúgos kémhatású folyadékot
csorgattam le az arcomnak a falán. A szememtől a számig folyt, és
néhány csöppje talán még az államig is elért.
A nők évente átlagosan 64-szer sírnak, a férfiak
ennek csak a negyedét. Tegnap azt mondtad,
„– A kettes a legmagányosabb szám.”
„– Miért?” „– Az egyetlen páros prímszám. Ezért valójában
egyedül neki nincsen párja.” „– Pedig páros.” Igen, azt hiszem,
ennyi volt. A végén a számba aztán még bele is folyt
egy kicsit. lehetett érezni a természetes fájdalomcsillapítót.

Bárdosi Németh János: Elégia

Emlékeidet kaszáld halomba,
hogyha a fáradt, lomha
betegség szétrág,
legyenek előtted fák,
füvek, legelők,
a gyermekkor szép édene,
nyájas családi kör,
tűnt ifjúságod tájai,
versek varázsa
vagy szerelem szivárvány havasán
holdak, csillagok,
csalóka álmok,
munka, gond
és az embertelenség vadona,
véres háborúk
s te ezek előtt
emeld magad magasba,
soha ne hagyd abba,
hogy a gonoszok
ellened rontsanak,
mindig legyen partifok
amin kiköthetsz,
egyetlen perc
a fájdalmas iszonyatban
és ember maradsz abban,
ki tudja végzetét,
hogy jön, megy a végtelenből
de előbb
elvégzi kimért dolgát,
mit istened bízott rád,
szántást, vetést, egy
tisztes fővetést
vagy egy gyönyörű füttyszót,
szívedből messzehangzót!

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem.

Balázsovics Mihály: Májust remélve

Öregszem . . .
Hajlamos vagyok rá
hogy ellírízáljam
a verset egy jószóért, mosolyért cserébe.
Pedig a jóhiszeműséget
kiirtották belőlem rég.

*

Ha majd elhagy a lét
májust remélve mit mondjak
tükrök közé űzött
megkérgesedett magamnak?

Akár az idő, havazik el a beszéd.
Puha torlaszokba gyűlik,
elég egy megnemfontolt mozdulat,
pisszenés:
megindul a lavina
magával sodorva
a legkeményebb tartást,
a legvégső képmutatást.

Pedig volt olyan idő, mikor hittem:
vannak letarolhatatlan rétek
állig nyújtózó illatos füvekkel,
be nem mocskolt erdők, vizek,
ezüstbe hanyatló hajnalok,
hogy vannak tejtiszta álmok, szavak . . .

Most egy út elején tudom:
van olyan elhagyatottság,
mikor kart-karbaöltve énekelünk,
egymáshoz csak annyi a közünk
hogy önmagunkat kutatjuk minden
csillogó tekintetben . . .

Takáts Gyula: Mögéje nézz

Mögéje, mert mind csak ott... S még az mögött.. 

Ne rája nézz!. . . Mert zöld a levél, 

de ősz. . . Ereiben is az kering 

s vitorláinkban együtt zúg a szél...

Féja Endre: Istenhez térve

Ha valaki ajkát mosolyra nyitja,
téged sejtelek a lelkében, rejtve.
A virágok esti illatában
téged érezlek eltemetve.

Gyönge vagyok, véges az élet,
ne büntess, ha olykor vétek.
Elfáradtam nagyon a nyárban,
de Hozzád mindig visszatérek.