Csoóri Sándor: Ami maradt

Ami maradt, az már az örökélet: 

hamvazószerdák, nagycsütörtökök. 

Nem várok többé új föltámadásra, 

sodródó égre, amely mennydörög.   

Ablakaim boldog kertekre nyílnak, 

hegyes karókra fut a babvirág, 

kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép 

sétára hívna, vagy a túlvilág   

bozótosába. Nem, még nem megyek. 

Dacolok még kicsit az elmúlással, 

ahogy az életemmel is dacolni szoktam, 

néha jajszóval, néha fáklyalánggal.   

S ha kell, még nevetni is megtanulok 

kedvetekért, mászni cseresznyefára, 

vízen járni vagy holdfény-kötelen 

billegdélni bele az éjszakába.   

Hátha így végre megszerettek, s nevemért 

még hazát is vehettek magatoknak, szegény 

szegények, akiket csupán 

a hajnalok rigói vigasztalnak.   

Élek, könnyülök, lassan fény leszek, 

boldog kertekre bízom rá magam: 

babvirágra, mályvára, nefelejcsre, 

ők tudják jobban, merre visz utam.

Anne Carson: Isten keze munkája

Istent legjobban úgy sértheted meg, 

ha egyediséged, amin annyit 

dolgozott, tönkreteszed.

 Fenyvesi Orsolya fordítása

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett: 17.szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő 

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: 

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző 

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.  

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, 

és virágai fényét magába rejtve hordja, 

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten 

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.  

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, 

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, 

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,  

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, 

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, 

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.  

Somlyó György fordítása

Zelk Zoltán: Alkalmi vers

Ha olvasom a hírt, 

hogy meghalt D., aki 

minden nap rám köszönt a Váci úton, 

ha olvasom a hírt, 

hogy eltemették F.-et, 

kit oly nagyon kifosztottak az évek, 

hogy nem maradt már senkije, csupán 

az emberiség volt az ismerőse, 

aki, ha kávéját kiitta, 

újsággal a kezében 

az asztalomhoz ült, 

megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok, 

merre fordulnak majd 

a világ dolgai? 

Bevallom én, ha röstellni való is, 

nem rájuk gondolok, 

nem a kézre, mely ha tört ívvel is, 

de mozdult még, de kalapot emelt, 

s nem a füstmarta, pergamantszínű 

szóra, mely “Hogy vagy?”, arcomba hajolt, 

halálhírükre én ily régimódi, 

sárgult gondokkal felelek csupán: 

Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul 

cellámban a magány… 

s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz, 

a nyüzsgő utcán senki se köszönt, 

csak bámulnak rám, iszonyodva nézik, 

hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel 

megyek köztük, és szörnyű fehér bottal 

kopogtatom a szörnyű falakat…  

Ágoston Dániel: Pipacs

Ó, mily’ vak világ! 

Nem látja, hogy a pipacs 

neki virágzik.   

Szentmihályi Szabó Péter: Rendületlen levél, talánokkal

Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom. 

De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel, 

néha hosszan hagytam kicsöngeni, 

máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon, 

más veszi fel. És talán jobb is volt ez így, 

mert mit is mondhattam volna ennyi idő 

után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően, 

hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar, 

aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte 

dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt 

lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az, 

amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit 

én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta, 

(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell, 

és sokszor megbántam már a gyávaságom. 

A telefon pedig csak csöngött, és néha már 

azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy 

talán meghaltál, vagy talán megházasodtál, 

ami szinte ugyanaz, mert mindenben van 

valami időtényező, amely szerint lehet két évig 

várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,

mert fárad az emberi akarat is, és 

nemcsak az ész, a szív is öregszik. 

Kissé zavart céltudatosságod és 

absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt – 

meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen 

ez vigasztal: én, aki végig botladoztam 

életem, talán tőled kapom meg 

a feloldozást. Mert világok omlottak bennem 

össze, és persze épültek újak is, 

nehéz lesz ott majd elmondani mindent, 

veled szemben ülve két szünet között, 

mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek? 

De mégis – talán sokat. Talán mindent. 

Nem is Yorick, talán csak Hamlet. 

(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni, 

és mégis boldoggá tesz ez a reszketés, 

ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd, 

két évnyi önkéntes rabság után – 

ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer 

ültünk egymással szemben egy étteremben, 

talán (már megint talán?) férfiasabb voltál 

a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz, 

és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok, 

szeretném, ha néha csak rám figyelnél, 

és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet 

nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?) 

és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán, 

mert ring, ring még a tenger rendületlenül.   

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán. 

Olykor még nap is süt reám. 

Ha szél fúj, meg-megremegek 

s testvéreim, a levelek 

búsan repülnek már tova 

és vissza nem térnek soha. 

Már itt a tél, már itt a köd 

s tán hó szitál a hegy fölött, 

de: még az ágon lengek én, 

magányosan, mint a remény…  

Pardi Anna: Volt egyszer egy ifjúság

Volt egyszer egy ifjúság. Múzeumi ütközet. 

Opus és cirkuláció. Látod, ifjan mennyi minden 

ért. Elmúlt a testi melegség igénye, az égi 

melegség járja át hőkezelt szíved heves, 

fegyelmezett ámenekkel.  

Volt egyszer egy ifjúság. Rettenetes súrlódások, 

ki tudja, hogy milyen legyek. Hasadt patákkal 

hasadt utak rohantak le, fantomképek a kényszeres 

ok-okozatok ördögén. A renitens, alvilági atomok 

renddé cirkuláltak mára már.  

Volt egyszer egy ifjúság. A zöldfülü várta, 

hogy zöldágra vergődjön benne az idő. S lett 

belőle dísz nélküli gally csontváz. Naturális 

opus. Tört idők egysége oly varázsgömbben, 

mi a szentháromságtól négyzetben forog.  

Volt egyszer egy ifjúság. A lefektetett textus 

fontosabb, mint a lefektetett férfi, vagy nő; - kinek, 

kinek. Légy androgün. Mindkét nem problémáját 

sebzetten ismerő, ki egyikkel sem él. Tudja már, 

aki Halandó, azt csak a Halhatatlan szeretheti 

Halhatatlanul.   

Pilinszky János: Summa

Ki üdvözűlten porladok a földben, 

Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Kántor Péter: Egy fiatal párra

Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, 

még a születésem előtti időkből, 

nem a nagymamákról, nagypapákról, 

nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, 

hanem huszonéves anyámról és apámról, 

közös életük kezdetéről, 

úgy néztem azt a fiatal párt, 

mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. 

Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! 

És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, 

sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, 

ahonnan örökre kiűzettem, 

ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, 

s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, 

folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. 

Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, 

s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük. 

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet, 

míg nyílik a szám, 

dicsérem a Földet, 

a Földet és annak ostoba és bölcs 

lakóit, 

ostobák és bölcsek között is 

jó itt. 

Szép a virradat és szép az alkony, 

jó, ha szélben pirul az arcom, 

akár a gyümölcsök, 

célt sem tudva, 

s ha lehetne, megszületnék 

újra. 

Pedig a gazság 

s az igazság 

libikókája igencsak billeg, 

ma jót eszünk és bízunk, 

holnap gyász eszi szívünket, 

szúrnak a percek tűlevelei, 

de hálát adok minden napért, 

s ha jön az az óra, 

sajnálkozni fogok bizony, 

hogy létem burkába 

csak ennyi fért.

Gergely Ágnes: Ábel üvölt

…zuhatagban a gyom vagy a nád: a lélek sorsa se jobb. Swinburne 

Amikor útnak indult az idő 

a szellem s az élet előtt, 

még nem hallhatta a világ, 

hogy Ábel a kertben üvölt. 

Mi volt ez a hang? csak félelem? 

vagy kénytelen felismerés, 

hogy egyszerre minden abbamarad, 

s ki melléd szegődik, a mélybe néz? 

Félholttá tesz majd a zuhanás, 

s benned a csillagtalan ég 

úgy marad fenn, hogy érzékeled, 

van erőd a halálra még. 

Van erőd az életre még, 

a hold alatt a táj inog. 

Szemed az éj nem oltja ki, 

nem oltják ki a Káinok. 

2015. január 1. 

Petőcz András: Zárójelvers op. 99.

((       A zárójel, miként a koporsó: fekszik bent a Mozdulatlan Öreg,  

         nem kiabál, és nem is vitatkozik. Megőrzi őt a Kicsi Kis Létező,  

         megőrzi, avagy felemeli őt, fel, fel az égig, ismeretlen magasságba, 

4       a hegycsúcsok fölé, de a házak fölé szinte bizonyosan.  

         Ki az, aki elfogad engem? Ki az, aki felmutat engem, győztesként  

         akár, fel, mind-mind a végtelen Világnak? Szavaimból ki fon majd 

         koszorút, kinek illesztenek a koszorúból koronát az ő homlokára? 

8       Olyan sok halál tenyészik körülöttünk, annyi fogcsikorgató akarat, 

         a gyűlöletből és a haragból felhőkarcolókat lehetne építeni, ezernyi  

         tornyot, bazalt talpú hidakat, ha lennének közös elszánások --- 

11     Olyan sok halál. Nem üzenek senkinek jobb hétköznapokat, csak  

         a Kicsi Kis Létezőre emlékezem: a nyakamban ül,  

         szaladunk bele az őszi falevél-zuhatagba. És ebben 

14     a futásban nincsen szomorúság, csak öröm van: boldogság, szinte --- )) 

Pilinszky János: Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el, 

és nem történt meg, holott elkövettem.

Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – 

s a házakban nem lakik senki. 

Fákat ültet körém a képzelődés – 

s a fáknak nem támaszkodik senki. 

Gyerekkoromból egy fekete kutya 

szaglászgat erre, habos a szája széle, 

fölnéz az égre 

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. 

* 

Nevetnem kell ezen a buta magányon, 

mint egy kitalált állatfajon, 

nem ezért születtem én a világra, 

nevetnem kell hát magamon. 

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! 

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. 

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap 

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. 

* 

Szükségem van az ifjúságra, 

mint útlevélre az utazónak; 

szükségem van a kezetekre, 

hogy minden magányt leromboljak; 

a szátokra, hogy a megromlott 

igazságokat porba köpjem – 

elvész a föld, ha nem élhetek 

boldogítóan s vakmerően. 

* 

Utak röppennek el szemem előtt, 

mint éjjel fénycsóvás bogárkák – 

El kell indulni minden útra, 

az embert minden úton várják. 

Nincs halálos érv a maradásra, 

csak a találkozásra s a kalandra – 

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, 

záporozzatok tavaszt a magasba!