2021. szeptember 9., csütörtök

Boda László: Gondolatok Istenről - részlet -




Isten az, akivel kapcsolatban veszély esetén föl szoktuk függeszteni hitetlenségünket.

*

Korunk egyik tragikuma, hogy Isten nevét kisbetűvel írja, a semmit pedig nagybetűvel.

*

Más az, hogy Isten van, és más az, hogy számomra van.

*

És ha nem jutunk el Isten létének elismerésére, nem bennünk van-e a hiba? Az igazság eltéved érzéseink bonyolult folyósóin, és megfullad pszichológiánk hínárjában.

*

Hol is hagytuk el a logikánkat? Isten egyszer túl közel van, máskor meg túlságosan távol. Ha törvényeiről van szó, túlságosan is beavatkozik az életünkbe, ha anyagi bázisaink megalapozásáról, túl kevéssé. Vádoljuk, hogy nem adott elég szabadságot dolgaink irányításában, és számon kérjük tőle, hogy túlságosan szabadjára engedi az embert.

*

Felelősségre vonunk, holott csak kérdeznünk volna szabad. Elfelejtjük, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban Istennel.

*

2021. szeptember 1., szerda

Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és 
te megijedsz e pillantástól.  

Fenyegetők 
egy gyermek szemei, kivált 
lámpaoltáskor, amikor 
Isten esendő fényeit kioltják  

Ilyenkor csönd van, éjszaka, 
neked azonban nem kellene félned, 
gyerekkorom teneked bölcső 
és nem koporsó.

Fekete Ágnes: Érintések




„ Jézus azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: Ki érintette meg a ruhámat?” (Mk 5:30)     

Van egy barátunk, Józsi. Ő egy olyan ember, aki a logikus gondolkodásban, számolásban, írásban akadályozottan született. Itt volt nálunk néhány napra. Egyik reggel arra ébredtem, hogy az ágyunk szélén ül, és ezt mondja nekem: aranyoskám, madárkám, jól aludtál? Elég furcsa érzés. A férjem mellettem alszik, és valaki azt suttogja: aranyoskám. Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez. Egyáltalán, félünk az erős érzelmektől. Aztán a nagyfiúnkhoz is bement, és megsimította az arcát, ami pedig neki volt egy kicsit furcsa. Nevetett rajta. Talán az intézeti múltja miatt is van az, hogy nagyon szereti megérinteni az embereket, ki akarja fejezni nyitottságát és szeretetét. Meg aztán nincsen benne az a beépített gát, amit mi a „normál” életbe mindannyian működtetünk.  

Elmentünk együtt egy rendezvényre. Sokan voltak ott, óhatatlanul is meglökte egyik ember a másikat. Ezt megszoktuk, hiszen a metrón, meg itt-ott bensőséges közelbe is kerül az ember a másikhoz. A járvány őrületében furcsán meg is kérdőjeleződött mindannyiunkban saját intim határa: akarom, hogy megérintsenek. Vagy éppen nem? Mindenesetre Józsi ott is lazán odament kislányokhoz, és megsimogatta őket. Ettől aztán ők megijedtek. Talán a pénztárcámat akarja elvenni? - gondolhatták. Meg még sokféle furcsaság eszébe jut az embernek, ha egy felnőtt odamegy hozzá, és azt mondja, szeretlek téged, aztán megsimogat. Józsi bárkihez odamegy, és a lehető legtermészetesebb módon hozzáér. Szeretetet ad, szeretet kér. Aztán néha elkezd üzletelni. Órákat árul, cserébe csavarhúzókat vásárol. Ugyanakkor végtelenül érzékeny minden érzelmi rezdülésre.  

Ezekben a napokban egyszer férjemmel összecsattantunk itthon. Azonnal átölelt engem is, később együtt mindkettőnket, és mondta a mondókáját: szeretlek titeket.  

Eszembe jutott az a történet, amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust. Mintha az éppen az ellenkezője lett volna ez a bennünk fel-felbukkanó furcsa szorongásnak, amit Józsi érintései okoznak. Jézus megérezte, hogy volt egy nő, aki hasonló szeretettel, vágyakozással érintette meg őt. Az érintés, ez a finom mozgás, mennyire más tud lenni, mint amikor a tömeg lökdös! Azok az érintések sterilek. De ezer közül is megérezzük, ha valaki ki akarja fejezni szeretetét.  

Micsoda görbe tükör ez minekünk! Pilinszky sora juthat eszünkbe: "Elnézlek, mint egy gyermek és te megijedsz e pillantástól. Fenyegetők egy gyermek szemei, kivált lámpaoltáskor, amikor Isten esendő fényeit kioltják… (Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó)  

Van egy ember, akinek az a baja, hogy bárkihez odamegy, mert mindenkivel beszélgetni szeretne, és a legváratlanabb pillanatban megsimogat, és azt mondja, szeretlek. Nem furcsa ez? Miért félelmetes ez a gesztus? Miért riasztó ennyire, ha valaki szeretetével lefegyverez? Valószínűleg a sok rémhír miatt is, meg azért is, mert már annyian megöltük magunkban a kisgyereket. Már lelkünk mélyére, jó mélyre küldtük azt a valakit, aki szintén szeretne odabújni bárkihez, és azt mondani, szeretlek. A védtelen, pici gyermek-énünket nem engedjük szóhoz jutni, mert félünk, hogy akkor végünk lesz!  

Volt egyszer Jézus környezetében egyetlen nő, aki így, védtelen, icipici gyerekként ment Jézushoz.  

A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek. Megijedünk, ha ezekre később, felnőtt módon visszagondolunk. Ezt a bennünk élő gyereket tudja csak megszólítani Jézus. A harcossal, az erőssel, az önvédelmi reakciókkal nem tud mit kezdeni. Sokféle úton jutunk el a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőtt páncélzatban nem leszünk képesek a hitre. Talán azért örülök annak, hogy Józsi itt volt, mert egy nagyon kemény és világos tükörben láthattam magam. És érdemes néha ezekbe a pontos tükrökbe belenézni!  

Jairus is belenézett akkor ebbe a tükörbe... hozzá ment Jézus, meg hozzánk is jön. 

2021. augusztus 31., kedd

Babiczky Tibor: Tavasz előtt





Valami különös neszre felriadsz. 
A szív? A gyomor? Csak a vízvezeték. 
Hajnali fél három. A fényszennyezés 
sápadt sávja dereng a toronyházak közt 

a látóhatáron. Fölötte keskeny 
szelet égbolt. Mint frissen feltárt 
bányaüregben az ércrögök, fakó csillagok 
ragyognak. Az éjszaka elnyeli a percek 

csillesorát; az éveket. És mind lent marad 
a mélyben örökre. A múlt leszakad, 
mint egy bányató meredek öble. 
Hűvös víz. Pár mozdulat. Kezek. 

Arra gondolsz, vágyakozva és lemondással 
teli, ami előtted már alászállt. 
És hirtelen felismered — néhány kezdetleges 
szót, egy gyerekruhát —, hogy ez volt az életed.

Murányi Zita: magántulajdon

a holdba sárga tűlevelek 
karmolnak az esti sugarak 
itt ülök a fény ölében és nézem a tájat 
ahogy magához öleli a virradat 

a fény ölében ülök 
és arcomhoz szorítom a holdat 
körülöttem egy univerzum sürög 
és lila fényébe mosdatja a tejutat 

itt ülök egy csillag száján 
és a tátongó sötétségből iszom 
az estéknek vége 
de a fénybe is elkísér a szomj 

ha ölébe ejtem sárga tutajom 
egy másik korong 
tört fényű mécse a napcsillókon 
fölragyog 

vagy ahogy fák körül a lomb 
bennem az isten szorul össze 
mint elidegeníthetetlen 
lelki magántulajdon.

2021. augusztus 29., vasárnap

A nap gondolata




Aki neked pletykál, rólad is fog.   

Takács Zsuzsa: Madarak

Még rémület fog el, hogy tervezem,  
véget vetek a veled való kapcsolatnak,  
de megfészkelt bennem a gondolat  
és ki fogja költeni tojásait.  
A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.  
Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,  
mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan  
vágy idegeimben: mindentől szabadulni.  
Rettegve gondolok eljövendő életemre.  
Nem volt senkinek közele édesebb,  
sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –  
A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.  
Először nem hiszem el, hogy közös  
időnknek vége, tompa türelmetlenséget érzek.  
Aztán visszaemlékszem a részletekre:  
a fekete szárnyalók kiszálltak belőlem.   

Révész Szilvia: Miről szólnak a találkozásaink?




„ A rágalmazó titkokat fed fel, azért a fecsegővel ne barátkozz!” 
(Péld.20:19)     

Hatással vagyunk egymásra. A találkozásaink, beszélgetéseink nyomot hagynak bennünk - és a másikban is. De mire használjuk őket? Miről szólnak a találkozásaink?  

Sok beszéd csak felszínes fecsegés. Nincs benne semmi mélység, gyakran parttalan és céltalan. Beszélünk, hogy elüssük az időt, s hogy leplezzük a valóságot. A felszínes csevegés valójában a mély hallgatás megfelelője. Esélyt se adunk arra, hogy a valódi kérdések a felszínre jöjjenek.  

Aztán ott vannak a “harmadik típusú találkozások”. Amikor kettőnk beszélgetésében egy harmadik ember lesz a téma. Kibeszéljük a titkait, továbbgondoljuk, érteni véljük a helyzetét, és így terjed a rágalmazás, pletyka. Hívők közt persze álszent módon szigorúan csak “ima-témaként”!     

Miért teszünk ilyet, miért árulunk el másokat? Néhányan csak azért, mert nincs gyakorlatuk az őszinte kapcsolódásban. Mások gonoszságból, kicsinyes bosszúvágyból, vagy mert saját kudarcaikat vélik kompenzálni mások nehézségeinek felemlegetésével.  

Mások beszélgetéseire nincs ráhatásunk - még akkor se, ha azok rólunk szólnak, kárt tesznek nekünk. Sajnos sokszor a szembesítés se segít, hisz az, aki előszeretettel beszél másokról, csak ritkán érzi át a súlyát és vállalja fel a felesősségét a szavainak.  

Az Ige azt tanácsolja, az ilyenekkel ne barátkozz, ne őt ajándékozd meg a bizalmaddal.  

Egy idősebb ember egyszer azt mondta: biztos lehetek benne, hogy az az ember, aki előttem felfedi mások titkait, másokról rosszakat beszél, az legközelebb ugyanolyan könnyedén továbbadja az én bizalmas közléseimet is valakinek, ha úgy adódik. Fájdalmas felismerés volt, ahogy azóta is fáj szembenézni a hasonló helyzetekkel. De felelős a saját szavaimért, tetteimért vagyok, hogy én mit osztok meg másokkal, hogy kivel osztom meg a szívemet, hogy miről szólnak a találkozásaim, beszélgetéseim.  

Szóljanak ma a találkozásaim arról, amit Isten szeretne elvégezni azokban! Ha kell, legyen bátorságom önmagamról, a valóságról beszélni. Ha kell, vegyem észre azt a másik embert, akit nem véletlenül sodort az Úr az utamba. Legyek a számára egy hírforrás helyett a bátorítás, a reménység, a szeretet, az öröm csatornája ma! 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

2021. augusztus 27., péntek

Makay Ida: Más időben




Azóta ott vagy. Más időben, 
ahol más csillagrend szerint 
merülnek el a percek, évek, 
ott, ahol más eget feszít 
föléd az ismeretlen Isten, 
ahol a fiává fogad 
ahová vágyunk mind, az ország, 
S megméretlen tereid fölött 
Atlantisz-éj a boltozat.

2021. augusztus 24., kedd

Iancu Laura: Fecskék












A kezem öregebb, mint 
              a szívem. Naphosszat 
azt játssza, hogy megérint. 
Estére összemarkolja 
              fájdalmait, 
              földig érő reszketéseit, 
églakó bőröd melegét, 
              és amikor a villásfarkú fecske 
              etetni kezdi fiait, 
szélnek ereszti arcodat.

Iancu Laura: Neved

olyan volt 
              mint jó estét kívánni 
hegyek közé szorult 
              szorongó mennydörgésnek 
olyan volt 
              mint túl nagyot harapni 
véget vetni az éhségnek 
              olyan volt 
megégett szájjal hívni 
              biztosabb szóval 
              a kígyózó villámnál 
mintha egyhetes hallgatás után 
              nevedet 
tévesen mondanám

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 
              eljött házunk elé egy 
madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 
Bolondos esthomályba hullott 
              utánad kiáltott szavam — 
marasztaltalak volna még 
              a diófák között. 
              Az úton. 
Meglátta piros szívemet 
a tél és 
              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 
              vasárnap 
nem vétek homlokon csókolni 
              fekete-fehér arcodat…

Markó Béla: Emmausz után



Caravaggio: A hitetlen Tamás, 
1599, olaj, vászon, 107 x 146 cm, 
Sanssouci képtár, Potsdam 


*

Egy láthatatlan angyal simogat, 
de ha kérdezem, senki sem felel, 
s gyorsan elolvad forró arcomon 
az idetévedt néhány hópehely. 

Valami hírnök jár errefelé, 
talán azért jött, hogy szóljon nekem, 
roskadásig van hóval fent az ég, 
s holnaptól változik az életem. 

Nincs ebben semmi új, hisz eddig is 
ugyanígy napról napra változott, 
meg-megérintett könnyű ujjbegye, 
hol esőt, hol meg napsütést hozott. 

Lehet, hogy sóvár képzelgés csupán, 
mert közben mégis minden ugyanaz, 
és mintha más lenne, elém kerül 
hátsó utakon az elmúlt tavasz. 

Nem bánom már a torlódó időt, 
és nem rémít, ami különbözik, 
mert Isten mindig más alakot ölt, 
s ami egyforma, egyre ördögibb. 

Testedbe mártom kezemet, Uram, 
hogy hátha való lesz a látomás, 
tudom, hogy nem vagy, de tapintalak, 
s vágyom rád, mint a hitetlen Tamás.

Demény Péter: Apazsoltárok

Sorompó 

Holnap meghalok, 
és még mindig 
nem fogom tudni, jókor 
engedtem-e le a 
sorompót, jókor emeltem-e 
fel. Volt, ami átszáguldott 
nyugodtan, pedig nem kellett 
volna, és akadt, ami nem 
siethetett, pedig nagyon 
kellett volna. És ami 
éppen jókor, az nem mindig 
szerzett akkora örömöt. Vagy 
talán csak az ember vár el túl 
sokat? Én biztosan túl 
sokat vártam el, de hát 
nem lehettem vonat is, sorompó 
is, bakter is. Fütty, az nagyon 
lettem volna. Majd 
legközelebb. 


Méh 

Lesz-e legközelebb? Nem 
mondom, hogy ez a kérdés, csak 
ez a kérdés. Nem is a hiúság, vagy 
a mohóság, csak a vágy, hogy 
valamit végre jól, végig 
hibátlanul. Zümmögni, virágról 
virágra szállni, mézet ereszteni, és 
megszűnni. Olyan nagy 
kívánság? Megbántottam 
a lyányomat, és 
még élek.









Makay Ida: Kigyúlt toronyban

És egyszer jössz. Nagy tűzmadarak 
ajtómig elkísérnek. 
Szív dobbanásom ritmusa 
lángnyelvek reszketése. 
Feszített tükrű csönd az ég. 
Millió húr szakad. 
Hajnaltól kigyúlt toronyban 
Vergődik a harang.