Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.
2024. január 9., kedd
Petőcz András: A tisztaság verse
Nem figyelni semmire, ami itt, körülöttünk,
sehova nem nézni, semmiféle akarat, dühök,
harcok nem érdekelnek, nem nézem, hova,
mikor és mi, csak éppen hallgatok, így, kívül
mindenen, talán ez lehet a cél, igen, csak ez.
Nyár éppen, amikor mindezt a laptopba
írom, egyedül vagyok, ahogy egyedül ő is,
aki csak épp, miként én, teszi-veszi a dolgát,
mindenki egyedül, az is, aki nem – laptopba
magam-magam, erre vágyom, csakis-csakis.
Tisztaság könyve, írta valamikor a szerző, aki
olyannyira fontos lett mindannyiunknak, oly
nagyon fontos, valami újat akart, ami nincs,
soha nem is lesz, mégis, az akarása a miénk
itt, ezen a tájon, ahol vagyunk, magányosan.
Valami újat szerettem volna, nem ezt a jövőt,
ami van, sok szabad lélegzetet, perspektívát,
elmerülni valami európai álomban, tudom,
megfogalmazhatatlan mindaz, amit egykor
mi, mindannyian, immáron jó harminc éve.
Nem született meg a tisztaság verse, de az idő,
az elment, szinte észrevétlen, az idő, mondom,
és nem változott semmi, ránk telepszik a volt,
arcunkba vési a döntéseit, meg a bűneinket is,
belevési a homlokunkba, okulásra annak, aki.
Sohonyai Attila: Elég nekem
*
Elég nekem az is, ha holnap vagy az enyém;
elég nekem, ha holnap után el is mész.
Nem kérek belőled se sokat, se eleget,
mindössze annyit, ha itt vagy,
valóban itt legyél; nekem.
Elég belőled annyi, ha néha szólalsz.
Elég az is, ha örökre szótlan maradsz.
Elég, feltéve ha némaságod beszédesebb,
mintha egész nap szavakkal vallasz.
Nekem akkor elég vagy.
Elég nekem hogyha csak félig szeretsz,
s több mint elég, ha meghagyod nekem a másik felet.
Elég ha néha vagy bátor értünk,
elég, ha csak akkor, mikor a kudarcunkat féltjük.
Elég, ha nem ég el rögtön minden bennünk,
s ha egymáshoz érünk, elég,
ha egymás szabadságát birtokba sose vesszük.
…akkor örökké a tied maradok,
s te az enyém.
De figyelmeztetlek:
ha így akarsz szeretni,
akkor nekem abból sose lesz elég.
Cseh Katalin: Tényvers
Huszonhárom év után
bejelentette hogy elmegy
csak úgy egyszerűen
mintha azt mondaná
hogy kenyérért szalad a sarki boltba…
Vasárnap este volt
ott álltam a szoba közepén
gombóccal a torkomban
régmúlt havazások
csöndje sűrűsödött bennem…
Sírhatnékom támadt de nem sírtam
csak befele a láthatatlanba
erősnek kell lennem gondoltam
magamban és meg is próbáltam
de az önsajnálat erősebb volt nálam
hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…
Ő azonban szenvtelenül
összepakolta a holmiját és indult
elköszönt elment itt hagyott
a nyirkosan pislákoló őszi estében…
Az üresség űrtartalma végtelen
szundikál benne a védtelen
meztelenül pőrén kopáran
az egyedülvalóságban
Hosszan néztem utána
a fiam után…
aztán a nyitott ablakhoz léptem
egyetlen csillag árválkodott az égen
meg-megremegett csecsemőfehéren…
A nap gondolata
Megfigyelted már? Ahányszor rámutatsz bárkire a mutatóujjaddal,
hárommal mutatsz magadra.
***
Markó Béla: Leitmotiv
Halálom után sok-sok évvel
hihetetlenül öreg leszel, szerelmem,
akár egy téli kaptár,
amelyben alszik már a méz,
és alszik a gyilkos fullánk is,
kívülről csak egy korhadt szerkezet,
de bent a zümmögés,
bent a virágok illata,
a magasság és a messzeség,
bőrödet fújja kint a szél,
ráncosodsz, de csak mint almán a héj,
mert legbelül a szürke tömkelegben
virraszt, ki egykor teljesen te voltál,
de most csak akkora,
mint egy méhkirálynő,
s a kaptárból ki már sohase röppen,
ott táncol bent egy kicsi leányka,
olyan kicsi, akár a kisujjam,
ő parancsol minden pillanatban,
de ha nyílik tavasszal a kaptár,
akkor sem jön ki a verőfényre,
ott énekel bent a sötétségben,
ott énekel egyre távolabbról…
(1991)
2024. január 7., vasárnap
Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
*
Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
Cseh Katalin: Mi szerelmünk
Mert a mi szerelmünk
űzött, hajszolt álom,
fejünk fölött köröz,
várja, hogy leszálljon.
Mert a mi szerelmünk
mintha nem is volna,
csak az árnya lebben,
s poros a porondja.
Mert a mi szerelmünk
esti mese, ábránd,
ott felejtett csöndváz
a magány tornácán…
2024. január 6., szombat
Cseh Katalin: Elmélkedő
hogy ma van a Magyar Kultúra Napja,
és ebből az alkalomból a Himnuszról
fogunk beszélgetni. Megkérdezte, tudjuk-e, hogy
ki a Himnusz szerzője. Rajtam kívül kevesen tudták
a helyes választ. Volt, aki József Attilát említette,
volt, aki Petőfit, mások Arany Jánost.
Aztán a tanár néni felolvasta a költeményt,
utána mi szakaszonként újraolvastuk, végül
egy kórus előadásában is meghallgattuk.
Sokáig azt hittem, hogy a Himnusz
csak egy versszakból áll, mert mindig
csak azt az egy szakaszt énekeljük
a templomban vagy a különböző ünnepélyeken.
A tanár néni elmagyarázta, hogy a Himnusz
keretes szerkezetű, mert az elején és
a végén is Istenhez fordul a költő.
Azt is mondta, hogy aki megtanulja kívülről
az egész verset, az kap majd egy szép kövér
tízest a naplóba. Elhatároztam, hogy én
megtanulom. Egy kicsit nehezen megy,
de már tudom az első három szakaszt,
ahol a költő felsorolja, hogy Isten
mi mindennel ajándékozta meg a magyar népet.
Azokat a versszakokat is meg fogom tanulni,
amelyekben arról ír, hogy miért és mivel büntette meg.
Jövő hétre kívülről fújom majd az egész költeményt.
Nagymamám megdicsért, és azt mondta, hogy büszke rám.
Ma volt a nagy nap, kiálltam az osztály elé, és belekezdtem
a Himnuszba, ment is, mint a karikacsapás,
de amikor odaértem, hogy „Hányszor zengett ajkain…”,
hirtelen megakadtam, nem jutott eszembe egy sor sem.
A tanár néni azt mondta, hogy nem baj,
előfordul az ilyesmi, nincs itt a világ vége.
Lógó orral mentem helyre.
Behunytam a szemem, el is bóbiskoltam.
Egy hatalmas arénában találtam magam,
ahol a Himnuszt kezdtem mondani:
az első szakaszt, a második szakaszt…
a nézőtéren rengetegen voltak.
Kölcsey Ferenc ott ült az első sorban,
komolyan figyelt engem, kezeit tördelve szurkolt,
hogy a „Hányszor zengett ajkain” után
ne torpanjak meg… „Bújt az üldözött s felé”
sorig jutottam… a továbbiakban mi történt,
nem tudom, mert a csengő éles hangja
megzavart, s én hirtelen felébredtem…
Cseh Katalin: Rongyászás
Kidobom a kukába a rongyokat, te visszaviszed a házba,
még jók lesznek valamire, sohasem lehet tudni.
A rongyok is te vagy, illetve hozzád tartoznak:
a molyrágta kabátok, prémek, szőnyegek, pulóverek…
A te világodat rombolom szét, szentségtörést követek el,
ha egyet is kidobok, ha egyről is kijelentem, hogy fölösleges kacat.
Azok a rongyok a fontossági sorrend elején állnak, mert neked
kedvesek, csak én látom hasznavehetetlen limlomnak őket.
Most megkövetlek, igazad volt, igazad van…
Szélben szárnyalnak a rongyok, a te szeretett rongyaid,
gyönyörködnek bennük a nyári angyalok,
az égi szárítókötélen fehér álmok lengnek,
föltekintek rájuk, záporoznak rám foszlott csillagok…
2024. január 5., péntek
Rajnai Lencsés Zsolt: Tehozzád (8)
padok lengő szegélyét,
merengő estékbe vesznek útjaink.
Őrálló villanypóznák rajzanak mellettünk
szerelmesen, s bokrokból fon
koszorút bokánkra szelídségünk…
Itt ülsz mellettem, bár virágok térdelnek
közöttünk. Messziről háború szele zsong esténkbe
félszeg-gyáván megbontva az idillt, de
bizalmunk angyalként mosolyog ránk.
Hullámzó lángokba kapaszkodunk, te meg én,
lélek lángjaiba, – erősen…
Szűzi tekinteted szívembe esik hangtalan,
de örökre, és nem szabadul soha már
pörös magányom kérleléseitől.
Szétcsúszott ábrázatok kortalan ölelnek,
és öregszel, de nem zavarnak ráncaid,
mert belül vagy, ott vagy belül, és örökre
az vagy akinek szeretlek, – mert nagyon szeretlek!
Én szenvedélyes ember vagyok,
és mindig fájni fog, hogy nem adhattam
magam neked, és nem tudtalak boldoggá tenni
úgy ahogy akartalak, és amihez igazán értek…
És idővel halál felé ballagunk, a sírjaink hozzánk
készülődnek, s a falak bennünk konokul
magaslanak egymással szemben…
De hallasz-é néha? Mert olykor átkiáltok!
Jánosházy György: Tavasz, ifjúság
Tegnap tavasz volt még, rügyek fakadtak,
és az utcákat langyos szél söpörte,
március új erőt adott a Napnak,
és zuhogott a fény a szomju földre.
Tegnap még reggel iskolába mentem,
tankönyvvel teli táska nyomta hátam,
vagy kamasz-vággyal az utcán csellengtem,
egy kislányt lestem vén ház ablakában.
Tegnap tavasz volt, ifjúság, öröm.
Ma úgy tengődöm, mint sarkkörön
jégcsapok lógnak az égről s szivemben.
A madarak se térnek vissza többé.
Szétomlik minden nyúlós, ronda köddé,
s elmerülök a dermedt téli csendben.
Káli István: Fényben
Akkor csak úgy széthúzom a függönyöket,
Csak úgy kitárom az ablakot. Ennyi, nem több.
Nem hunyorgok a hirtelen világosságra,
És nem sokkol, hogy odakint tavasz van.
Az sem baj, ha a szemközti almafán
Egy magányos gerle tollászkodik,
És az sem, ha az orgonabokrunkon
Éppen most bomlik virággá egy rügy.
Csak hadd áradjon az ibolyamezők illata,
Engem nem bánt, hogy olyan egyformán lilák.
És az aranyeső sárgájára sem vagyok irigy.
Nem zavar, hogy minden vacak kis méh
Talál már magának hasznos elfoglaltságot.
S ha napsütés van, még a szellőt is elviselem.
És nem törődöm azzal, hogy a tegnapi becsvágyam
Mára öncélúvá lehet és felemészt.
Mert már tudom, ha meghalok is, fény leszek:
Olyan igazi, csodaszép fény a te szemedben.
Káli István: Ötvennyolc
D-nek, A-nak, J-nek,
a majdani bátorsága jegyében
Nem kísért már se gyanú, se kétely.
Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat!
Enged álmodozva ülni, és nem
Zaklatja magát a múló idő miatt.
Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány,
Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje.
Hitem a reményt fojtogatja, s nincs
Már a szeretetnek bennem méltó rendje.
Mi harc volt, elmúlt.
A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait.
Törekvés nélkül fogy tovább időm –
Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…
Úgy véltem, élni jó, mert emberi,
S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,
Nem zavart, tréfával ütöttem el –
Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.
A mindenséget, s benne a mindent
Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik.
Nem rángattam ajtót, sem fiókot,
Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.
Becsültem elmét, okfejtést, érvet,
Haladást, tréfákat és kauzalitást.
Szerelmeim akként értékeltem,
Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.
Ha becsmérelt, ki ellenem fordult,
Megértőn fogadtam vak okszerűségét,
S bár beleszédültem is a vak dühbe,
Próbáltam kivárni a mondatok végét.
Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem,
Hogy e szörnyűséget már valahol láttam.
Hazudtam önzőn, olykor kegyesen,
S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.
Ódzkodtam attól, mi tökéletes,
Mert nem hihettem el a bűntelenséget,
S tükörbe zártam szomorúságom,
Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.
Láttam másokon, vagyok jó és rossz,
S már dicsekvés volt az öntudatosságom,
Pedig naponta vívtam magamért,
Remélve, a halált így miszlikbe vágom.
Az örömért gyöngyözve fizettem,
Főhajtva fogadtam mások bölcsességét.
Győzelmeimnél, ha bírta erőm,
Többre tartottam a csendet és a békét.
A tikkadásba fúló szónoknak
Elnéztem minden blőd aranyigazságot,
S szívembe zártam ellenemet is,
Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.
Nem pereltem elrablott időmért,
S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak,
Gyengéimért busásan fizettem –
Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.
Vágyaimat bárhogy álcázhattam,
Pellengér-kalodát állított asszonyom.
Higgadt férfikor szólamán fújva
Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.
Éltem gödörben is, égő szemmel,
A homálytól jól megrészegedtem.
Kegy-létrán másztam ki, mégis durván
Káromkodtam: erre teremtettél engem?!
A fényre – csak ennyit tudtam akkor,
Mert fényben akartam látni minden formát,
Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy
A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.
Lennék bár bajban, mégis háborgás
Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág,
Ha nem gyötörné elmém a kétség:
Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?
A vér még lüktet bennem, s széthordja
Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást,
S ebből serken, szeretetté lesz –
Mindig viselhető bíbor fenség-palást.
Szolga én már soha nem lehetek.
Kit magamba zártam, bármikor elmehet.
Nincs más értékem, mit adhatok, csak
A szabadságot – vállalt függőségemet.
2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján
Cseh Katalin: A vágyról
I.
Istenem oly sok a vágyam
nem fér már el a házban
szeretnék minden kedden
lebegni önfeledten
szeretnék csak úgy lenni
kószálni tengni-lengni
nem a hétköznapi létben
egy szabadabb létezésben
a saját halálnak háttal
kettesben egy kóbor vággyal...
II.
Istenem oly kevés a vágyam
szanaszét itt-ott a házban
szeretnék immár semmit sem
szétgurul mind miben hittem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)