2024. március 9., szombat

Tóth Viktória: Vadkacsából tanyasi kacsa




„ Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára…” 
      (Zsoltárok 1,1)              

        Egy csapat vadkacsa repült alakzatban. Délre tartottak, hogy ott töltsék a telet. Csodaszép V-t rajzoltak a levegőbe, és mindenki megcsodálta, aki látta őket kintről.  

Egyik nap Wally, az egyik vadkacsa, valamit észrevett odalent, ami felkeltette a figyelmét. Egy tanyát látott egy csapat szelíd kacsával. Ott totyogtak az udvaron, vidáman hápogtak, és ették a kukoricát, amit kiszórtak nekik minden nap. Wally-nak tetszett, amit látott.  

„ Milyen jó lenne enni egy kicsit abból a kukoricából! - gondolta magában. És olyan fárasztó ez a sok repülés. Jó lenne egy kicsit lent totyogni."  

Egy kicsit még gondolkodott rajta, aztán otthagyta a vadkacsákat, élesen balra kanyarodott, és a tanya felé vette az irányt. Leszállt a szelíd kacsák közé, és elkezdett velük totyogni, és vidáman hápogni. Aztán csipegetni kezdte a kukoricaszemeket. A vadkacsák csapata folytatta útját dél felé, de Wally nem törődött vele. „ Majd csatlakozom hozzájuk, ha pár hónap múlva visszafelé jönnek” - mondta magában. 

Hónapok teltek el, és valóban, amikor Wally egyszer felnézett, meglátta a vadkacsák csapatát észak felé húzni. Csodaszépek voltak ott fent. És Wally belefáradt a tanyasi életbe. Sáros volt, és akárhova totyogott, mindenütt kacsakakiba lépett. „ Ideje lelépni” - szólt Wally.  

Így aztán Wally vadul csapkodni kezdett a szárnyaival, és megpróbált felszállni. Igen ám, de egy kicsit meghízott a sok kukoricától, és nem sokat használta a szárnyait. Végül sikerült elrugaszkodnia a földtől, de túl alacsonyan repült, és nekiütközött a csűr oldalának. A földre huppant, és így szólt magában: „ Nem baj. Megvárom, amíg újra dél felé repülnek néhány hónap múlva. Akkor majd csatlakozom hozzájuk, és újra vadkacsa leszek.”  

Amikor azonban újra arra repült a csapat, Wally hiába próbált felrepülni a tanya udvaráról. Egyszerűen nem volt hozzá ereje.  

Minden télen és minden tavasszal látta vadkacsa-barátait elrepülni a feje fölött, és hallotta hívó szavukat.  

De minden próbálkozása, hogy otthagyja a tanyát, hiábavalónak bizonyult.  

Egy idő után Wally már oda sem figyelt a feje fölött elszálló vadkacsákra. Alig vett tudomást róluk. Végül belőle is tanyasi kacsa lett.  

Kedves Testvérem! Több ezer éve már a zsoltárírón keresztül is felhívta Isten a figyelmet arra, amit Wally már nem tudott megváltoztatni: ha hallgatunk a bűn csábító hangjára, akkor egész életünkre a fogságába kerülhetünk.  

Jó az, ha tudjuk, ismerjük a bűn fogalmát, de kerüljük annak minden formáját. Persze, tudom, hogy ebben a világban mindenki bűnös emberként születik, de azt is tudom, hogy volt Valaki, aki a bűnt felvitte a fára, hogy nekünk életünk, örök életünk legyen majd Ővele odaát. Addig pedig próbáljuk meg minél távolabb tartani magunkat tőle, hogy ne ragadjunk a (bűn)tanya fogságában, ahogyan Wally is ott ragadt. 

Forrás: Napi Ige és gondolat

Kovács Erika: Hóvirág




Tavaszt muzsikál 
és arcomhoz simogatja magát 
végtelen gyönyörrel 
egy apró hóvirág.

Ady Endre: Csupán magamtól bucsuzom

Aranyom, én kies parti termőfád 
Akartam volna lenni. 
Zengő tavaszu, őszi mámoru, 
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó 
S nem lehettem, látod, semmi: 
Vén tarkómon a kétség megfogott 
S az életem is sietős lett.  

Valamikor csupán Tetőled 
Akartam volna mindent 
S most mindenkitől a semmit 
Olyan bolondul akarom, 
Minthogyha megint fiatalon 
Indulnék a Zavarba, 
Mely Életnek neveztetik 
S melynek beléndek-magvaiból 
Ropogtató, friss fogakkal 
Annyit ettem.  

Nem szerettem 
Soha Náladnál senkit busongóbban, 
Vágyóbban és ismerőbben, 
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, 
Ahogy vagy és aki vagy. 
De, nézd, a napom olyan kevés, 
Elérni olyan lehetetlen 
S csapongni és tévedni százfelé 
Olyan gyönyörűség, 
Olyan vitézség, olyan hős-tett.  

Arany, ne hidd, hogy bucsuzom Tőled, 
Csupán magamtól bucsuzom.

2024. március 8., péntek

Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyre áhitok]




Magas hegyekre áhitok  
hol megfejtődik száz titok,  
hol nincsen bűn és nincs piszok,  
csak fényes ég és nárciszok.

Simek Valéria: Csak úgy ketten












Úgy szeretnélek átölelni, 
mint egykor, s feloldódni a 
napok lezúduló magányából. 
Nem tudni semmit a jelenről, 
biztonságban veled lenni. 
Elfelejteni az itt hagyott 
napok, évek terheit, ami 
csak rám maradt, amikor elmentél. 
Ölelő szeretetedre vágyom, nem 
törődve, aggódva semmiért. 
Csak úgy ketten, csendben, 
összebújva kizárni a világ 
zaját, békétlenségét, háborúját. 
Hogy ne vegyem magamra ezt a 
lávaként ömlő folyamot. 
Úgy, mint egykor, csendesedjen 
a kint és a bent. 
Úgy odabújnék hozzád.

Dutka Ákos: 60 év után feleségemnek












Mikor indultunk, - kéz a kézben - 
ha jól emlékszem, - fütyörésztem. 
Lengett előttünk, jövőnk fátyola - 
Te sem kérdezted, merre vagy hova.   

Jöttünk s a vér-dobolta rím 
csengett utunknak fordulójain. 
Volt mit dalolni, - sírni is ha kell - 
hisz az élet annyi vért s könnyet kever.   

Jártuk az erdőt. Harsogó szelek 
korbácsa alatt nyögő tengerek 
hordták hajónkat - ugye, annyiszor 
ha kiszöktünk a robot hínárjaiból.   

Azóta érzem, vagy csak álmodom, 
babrálva itt a tört virágokon, 
minden lépésnél - nyílt örvényeken 
mindig, mindenütt, fogtad a kezem.   

Akkor is mindig, ha jött embertelen 
a háború, a harc, a förtelem, 
s a vihar vad sodra minket is sodort: 
Keresni kellett egy biztos kis zugot.   

A sors véletlen e kertben tett le itt, 
teregessük csendben a múlt emlékeit. 
Azóta ülünk: itt a tűz körül 
néha sokan - sokszor egyedül.   

Hallgatjuk ha néha pattog a parázs. 
Milyen furcsa, színes látomás: 
mit is kavart körénk a Történelem 
ezen a kószahosszú életen.   

Miért? Miért nem? Mi értelme volt? 
Néha szívünkből ez is felsikolt. 
Ki bánja, hiszen fogtad a kezem, 
akárcsak most - e csendes esteken. -   

Ülünk és nézlek, - nézem a kezed. 
Vajon fáradtan még meddig vezet? 
Ki indul innen vajon hamarabb? 
S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.   

2024. március 7., csütörtök

Heltai Jenő: Egy asszony keze












De jó egy kis kezet 
A kezünkbe fogni, 
A karcsú ujjakra 
Szavakat lehelni, 
Csókokat dadogni, 
A finom ereken, 
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve, 
Elhajózni messze, 
Sehol meg nem állni, 
Folyton jönni, menni, 
végül partra szállni, 
Végül megpihenni 
Rózsaszin szirteken 
Koráll-szigeteken, 
Az éles körmökön, 
örök örömökön.   

Ó, áldott asszonykéz, 
vágyak forralója, 
Gondok altatója, 
Izzó homlokomon 
Hűvös fehér pólya, 
Drága élő bársony, 
Te maradj a társam, 
Örökre, örökre. 
Mikor sirdogálok 
Könnyem te töröld le, 
Te szoríts marcangolj, 
Ha lázad a vágyam, 
Mikor valami fáj, 
Te simogass lágyan, 
S halottas órámon 
Bus szemfedő selyme, 
Te hullj takarónak 
Megtört két szememre, 
Elnémult szivemre.   

Szegedi Kovács György: Levél

drága fiam édes leányom kicsi unokáim 
mi van veletek éltek-e haltok-e a pénzt 
amit kértetek megkaptátok-e meg leveleim 
apád ebbe fog belepusztulni már a kést  

is emlegeti szegény hogy kárt tesz bizony magában 
legalább pár kedves szót csak most őmiatta 
ez az ember meggyógyulna de elfogy a magányban 
megfázás ágynak veri a bort mind megitta  

hát miránk nem gondoltok a lelkünket is kitesszük 
értetek a kerttel is alig bírunk és kivesszük 
az összes vagyonunkat ne mondjátok majd ránk  

ha meghalunk ilyen olyan volt anyánk apánk 
tán későn küldtük a pénzt azért ne haragudjatok 
ha ráértek és az időtök engedi írjatok 

2024. március 4., hétfő

Rilke: A nap lenyugszik





A nap lenyugszik lágyan. 
Bolyongok éberen. 
A virrasztó magányban 
kis csillag jár velem. 
Szeme pillásan ég fenn, 
ragyogva néz felém, 
oly árva ott az égen, 
akár a földön én.  

Fodor András fordítása

Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, 
Hogy hallottál valaha rólam 
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: 
Jól van.    

Ime, menekülni vágynék tőled, 
Csak evezőm nincs készen a hajóban 
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: 
Jól van.

Káli László: Jönnél-e velem?












Jönnél-e velem minden pillanatban? 
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? 
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán 
remegőn is, de vágyva az ölelésem? 
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? 
Adnád-e nekem, mi legszentebb, 
lelkednek oltárát? Mondd hát! 
S engednéd-e, hogy a rét virágából 
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e 
velem mezőn és réten, földön s égen? 
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? 
Vagy akár mint soha még nem!? 
Engednéd-e, hogy eléd térdelve 
öleljem combod, s forró csókot 
leheljek rajta végig? És sétáljunk 
kéz a kézben, szem lesütve, vagy 
éppen egymás szemében égve 
belefeledkezzünk a tücsökzenébe? 
Vagy hallgatva a csendet, kósza 
fellegekbe karolva váljunk eggyé, 
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen 
maholnap úgyis véget ér minden. 
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen 
szappanbuborék. Mondd Kedvesem! 
Jönnél-e velem minden pillanatban?  
    

2024. március 3., vasárnap

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? 
A mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző... Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

Trausch Liza: Ne tévedjetek!




" Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is." 
Galata 6,7 (A Luther ford. szerint: "Ne tévedjetek…")  

     Tévedni emberi dolog. Bocsánat, szoktuk mondani, tévedtem. Vannak komoly, életre szóló tévedések. Most Isten mondja és kéri, hogy ne tévedjetek! Az örök élet dolgában ne tévedjetek! Rettenetes dolog lenne, ha egy életen keresztül azt hinnéd, hogy rendben van minden. És döbbenten kellene majd megállapítanod, hogy tévedtem. Sokan mondják, hogy a halállal vége mindennek. Azután már megnyugszom. A halál nem pont, hanem vessző vagy kettőspont. A halál nem elalvás, hanem felébredés. Voltaire, a nagy francia költő haláláról olvastam, aki egy életen keresztül gúnyolta Istent, hogy nincs, amikor a küszöbön volt, egy kicsit már átlátott, és ezzel a kiáltással halt meg: örök élet van, de én elvesztem! Olyan biztosan kell tudnod, hogy Jézust elfogadtad Megváltódnak, amilyen biztosan tudod, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Milyen rettenetes lenne, ha valaki azt mondaná: tudom én, hogy hova jutok. Aztán kiderülne: " Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát " (Mt 7,21). Lehet Bibliával a kezedben elkárhozni, imádsággal a szádon elveszni. Lehet templomba járó élet mellett elkárhozni. Egy vallás sem üdvözít, egy cselekedet sem. Jézus Krisztus az Üdvözítő! Jézust megkérdezték, hol van Isten országa? Azt mondotta, nem itt, nem ott, tibennetek van. Testvér, benned van? Mennyország vagy pokol van belül? Azt mondja az Ige: Aki hisz a Fiúban, már üdvözült. Már benne él a mennyben. Te ott élsz már?!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. március 2., szombat

L. Orosz Nóra: Téli este












Szobádban homályló est borong  
hunyt szemmel merengve ülsz  
könyved térdedre ejtve  
Kintről a kandi hold  
ezüst fénnyel simítja homlokod  
Oly messze az ég és mégis közel  
a fehér csöndben Isten  
észrevétlen átölel ...

Reményik Sándor: A megfoghatatlan szól a poétához

1

Ne nyúlj hozzám... 
A Hangulat vagyok. 
Isten szívéről most szakadtam le, 
Most lépte át lebegő, lenge léptem 
Az örökkévalóság küszöbét. 
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan, 
A szárnyam arany szitakötő-szárny. 
Jövök és megérintlek. 
De te ne illess bütykös ujjaiddal, 
S durva karoddal magadhoz ne ránts. 
Vagy lásd, ha megölelsz: 
Az árnyékom árnyékát öleled.  

2  

Hát kinyujtottad mégis a kezed, 
Mohón nyujtottad ki, 
Szegény költő, s megfogtál valamit, 
Amiről azt hitted, hogy én vagyok. 
Nézd meg, mi maradt a kezed között... 
Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót, 
Vívódva vérző vitéz szavakat 
Állítottál vélt rabod köré körbe: 
Őrizzék az arany szitakötőt. 
De mikor kisvártatva odaléptél, 
A szavak szájtátva egymásra néztek, 
S a kör közepén nem volt semmi sem.  

3  

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben: 
Libeg, libeg a kék szitakötő, 
Csillog a szárnyán az aranyzománc. 
S mikor a lepke hálóba kerül, 
Már eltűnt a varázs.  

4  

Boldog, aki ki nem mond engemet: 
A ki nem mondhatót. 
Aki meg nem fog engem: foghatatlant. 
Aki csak a szívében hordoz 
Egy életen át, mint egy szűz csodát. 
Akinek mindíg friss marad az arcom, 
Harmatos marad szitakötő-szárnyam. 
Boldog az, aki nem próbált soha 
Dadogni rólam. 
Boldog, akiben örök lehetőség, 
S testetlen valóság vagyok. 
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek, 
Vagy néma Énekesnek született.  

5  

Illanó illat, 
Tűnő tünemény, 
Hághatatlan hegy, 
Feneketlen tó, 
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindíg felül vagyok, 
Mindíg alul maradsz. 
Én, én vagyok az örök Győzelem, 
És te, te vagy az örök Vereség. 
Mindíg-változó oltárkép vagyok 
A Mindenség mindíg-új templomában. 
Hajtsd le fejed, 
És szálljon a szívedre 
Havas hajnali erdőn az alázat.