József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, 

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, 

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik 

Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, 

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. 

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! 

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! 

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! 

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – 

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! 

(1924 tavasza)  

Zimonyi Zita: A szerelem nem múlik el

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is, 

csöndben rejlik, hangosan újra világra tör,  

érzésekkel ront rá a lefojtott fájdalomra,  

eléd hurcolja, amit gyászban eltemettél,  

ereje feldúlja a lelket, töri-zúzza a rendet,  

gyűlöletben forgat, de még mindig szeretsz,  

nem tudod, a vágy elől, vagy utána futsz,  

ha indulna útján az ész, lefogja az érzés,   

ha akarod, ha nem, üldöz, kerget, követ,  

felemel, és földhöz vág. Magadra hol találsz?     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

nem számít, ha utolér a csömör, a csalódás,  

a szerelem megmarad, holtában is sugárzik,  

őrzi a test, a zsiger, s míg engedi, a sors,  

az idegekben rögzített szakadozó életfilm,  

őrzi a düh, a dac, az elválás, a bosszúállás,  

az esztelen vagdalkozás, keserű lemondás,  

minden, amit egymásért, egymás ellen tettünk.  

Szakítani könnyű, az elszakadás nehéz,  

beléd szúrok, hogy érezd: még érted vagyok.     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

élhetsz nélkülem, belehalunk mindketten,  

éjjel hangodra riadok, reggel rád hallgatok,  

nem megyek feléd, nehogy kerülni akarj.  

Hol vagy? Sehol sem vagy: mindenhol ott vagy!  

Ismersz, ismerlek a kezdetektől, mindöröktől,  

hallom, amit nekem tanítottál, látom, amit tettél,    

hiába a hazugság, megcsalás, ordítás, elfordulás,  

a szerelem nem múlik, nem múlik, sose múlik el!  

Nap-nap után kezem, arcom emléke után nyúlsz,  

mert akiket egymásnak rendelt az ég: lélektársak.  

       

Kassák Lajos: Férfiének a rózsaláncról

Elindultam tőled 

S mennél messzebb megyek 

annál közelebb jutok hozzád.   

Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. 

Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok 

olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül 

olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában 

az édes tej izével jajong anyja után.   

Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? 

Kilenc tövis került azóta talpamba 

szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés 

s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer 

szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.   

Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok 

segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. 

Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül 

miközben sután és reménytelenül dadogjuk 

irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.   

Fodor Ákos: Oldás és kötés

Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt, 

vagy, hogy milyen lesz 

utolsó találkozásunk. 

Csupán egy fontos: 

A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Lukátsi Vilma: Az alku

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében, 

pedig a tölgyes nincsen már sehol, 

eltemette az idő homokja 

a mulandóság mélyén valahol. 

De a szél, amely a port ráhordta, 

a szél időtlen. 

És ma is beszél 

Isten – Ábrahámmal, veled, vagy velem? 

Ki tudja azt, ha zúgni kezd a Szél? 

…Ábrahám az élmény melegével 

az őt megáldó Urral szemben áll, 

Aki elindult 

Kéréssel marasztalja: 

– Ötven igazért is eljön a halál 

a gonoszokkal együtt, mondd Uram!? 

(a merészségtől hangja megremeg)  

Zendül a Szél a Mamré tölgyesében: 

– Ötven igazért megkegyelmezek! 

Aki szelet vet… az időtlenségben 

viharrá váló nagy hitet arat: 

– S ha az ötvennek csak öt híja van, 

akkor megvonod irgalmadat? 

Irtózva tekint Sodoma felé, 

ott lakik Lót és családja, rokon, 

nem osztozik a város bűnében, 

s ítélet lesz ott túl a dombokon.  

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében: 

És ha csak negyven igazat találsz? 

– Ha találok, a negyven igazért 

a város elkerüli a halált! 

Izzó szén a lélek rostájában: 

– És ha csak harminc igaz lesz,Uram? 

– Ha találok harminc igazat, 

ítélet nélkül visz tovább az utam!  

Zúg már a szél a Mamré tölgyesében, 

mert, ahogy fogy a szám, úgy nő a hit: 

– És ha húsz,Uram, de ha annyi sincs, 

csak tíz igaz… tíz ér még valamit?  

Nem volt tíz igaz. 

Elveszett a város. 

A füst és pernye ma is fojtogat, 

ha megszólal a lelkiismeret, 

és megkérdezi: van-e tíz igaz? 

A lelkünk mélyén vergődik a kérdés, 

és megdöbbentő rá a felelet: 

– A Golgotán ért véget az alku! 

Nem volt tíz igaz. 

Csak Egyetlenegy.

Végh György: A halál küszöbén

S akkor egy nap megállsz a szélben. 

A fagy fehér pengéi észrevétlen 

elvágnak a való világtól -

Gyurkovics Tibor: Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.

               *
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.

Zelk Zoltán: Mert így igaz

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

Beke Sándor: Vallomás

Keresem 

anyanyelvem 

legszebb szavait. 

Találtam is néhány 

szívhez szóló 

magyar szót: 

édesanyám, 

bajtárs, 

fülemüle, 

liliomkert, 

szeretlek. 

Ja, igen, 

tulajdonképpen 

az utóbbiért volt 

ez az önfeledt 

keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -

hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 

S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 

Az Ő fénye más felé ragyog. 

Aztán mikor mindent elvesztettem, 

S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 

Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 

Azt hittem már sosem látom többé, 

De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 

S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 

Elestem, megütöttem magam. 

Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 

Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 

S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 

Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 

„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 

Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 

Hidd el, Isten mégis szeret téged, 

Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 

Áldozat a te bűneidért. 

Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 

Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 

Értem? Értem ontott annyi drága vért? 

Isten tényleg úgy szeretett engem, 

Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 

Feltételek nélkül szeretett. 

Megmentett, és ezért adtam neki 

Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 

Az Ő fénye énrám is ragyog 

Jézus meghalt értünk a Kereszten, 

Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!

Bella István: Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. 

A diákok, s diktátorok homlokában 

megáll a mutató, 

s a fövenyen, 

tengerek árkaiban 

egyetlen idő lesz csak, szemedé. 

„ Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”  

Bella István: Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! 

Három szavadban elfér életem. 

Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Szentmihályi Szabó Péter: Dadogás

ha még lehetne 

ha ennek ellenére is 

tudván, hogy mindez 

elismerve hogy  

meggyőződésem szerint 

volna rá lehetőség 

amennyiben te is 

fenntartásaiddal együtt  

ez nem mentség semmire 

a végeredmény ugyanaz 

a tévedés kizárva 

de addig  

hiszen szeretlek 

hiszen hiszem 

boldognak és szabadnak születtünk 

bármit is jelentsen ez  

könnyebb lemondani róla 

veled

Sohonyai Attila: Ha az állapotom érdekel

Elmondja Király Attila

*

A házban lépdelek, 

ami itt él, ami nem,

minden velem együtt recseg; 

már a csend is így jelez, 

szinte sérti a fület. 

S ha fotelre ülök, vagy a kanapén 

a mámor képeket szül, 

te vagy az italban lévő múzsa, 

a cigaretta végi füst.  

S ha találkozunk, vagy 

épp az állapotom érdekel, 

nyugodj meg, 

minden rendben van, 

bármit kérdezel.  

Megint egy este, minden sötét, 

megint egy nappal, néhol fény. 

Lopottak az órák, bevallom, 

adósa vagyok már mindennek, 

miben a boldogság azt hiszem 

megfészkel, s ha elmúlik, 

rab láncaidból csuklómra 

ismét rózsafüzért tekerek. 

S ha ágyban heverek, vagy 

netán a kimerültség álomba is 

kerget, minduntalan te bújsz 

szemhéjaim alá, s vagy 

előttem csalogató-meztelen.  

…s ha összefutunk? 

Vagy épp az állapotom érdekel? 

Már régen túl vagyok rajtad, 

talán az arcodra sem emlékszem.